A mozgósítás gyengeségét az elemzők alapvetően két tényezővel magyarázzák. Egyrészt a nyugdíjkorhatárt hatvanról hatvankét évre felemelő törvényt a parlament már csaknem két hete elfogadta, a köztársasági elnök pedig aláírta, ami azt jelenti, hogy az elégedetlenkedőknek egy már hatályos jogszabály ellen kellene tiltakozniuk.
Ráadásul eléggé tudathasadásos helyzetben: a korábbi közvélemény-kutatások ugyanis azt mutatták, hogy a társadalom többsége támogatta a sztrájkolókat, ezzel párhuzamosan azonban szükségesnek tartja a nyugdíjreformot.
Másrészt a törvény kihirdetése óta gyakorlatilag megszűnt a korábbi látványos szakszervezeti egység, a keddi felhívást például mindössze öt érdekvédelmi szövetség írta alá a nyolc közül.
Ráadásul az ország második legnagyobb szakszervezete, a mérsékeltnek tekintett CFDT is a távolmaradók között van, miközben nyílt titok, hogy a legnagyobb és egyik legradikálisabb, erősen baloldali CGT vezetője is csak a tagság legharcosabb, amúgy kis részének a nyomása miatt kényszerül a tiltakozás folytatására.
Az sem elhanyagolható szempont, hogy a sztrájk sok pénzbe kerül. Azok például, akik minden egyes tiltakozáson részt vettek, akár egy heti bérkieséssel is számolhatnak. Nem véletlen, hogy a már említett CFDT sztrájkoló tagjait napi 18 eurós, kb. ötezer forintos juttatással akarja kárpótolni. Igaz, ehhez az érintetteknek igazolniuk kell, hogy a kérdéses napokon valóban az utcán és mondjuk nem otthon voltak.