A zsebtolvajok általában a zsúfolt közlekedési eszközöket, valamint a forgalmas átszállóhelyeket kedvelik, a koldusok pedig az elegánsabb utcák járdáin foglalják el helyüket, vagy szétesőben lévő kerekesszéken haladva nyújtják tenyerüket a sétálók felé.
A rendőrök szerint a legtöbb zsebtolvaj és kéregető az utazó etnikai kisebbség soraiból kerül ki, és a leggyakrabban román útlevéllel érkezik Németországba. A bandába verődött csapat reggel kirajzik a felderítők által ajánlott helyekre, és este visszatér abba a tömeglakásba, amelyet a bűnszövetkezet egyik tagja bérel valamelyik olcsó negyedben.
A csapat napi bevétele néhány száz euró. A pénzt a bandafőnöknek kell leadni, aki gondoskodik a szállásról és az igencsak szűkös ellátásról, illetve az utazásról; egy-egy városban viszonylag rövid időt töltenek, és - megnehezítve a rendőrök dolgát - átadják helyüket az új bandának.
Míg a zsebtolvajok általában hárman-négyen dolgoznak együtt, félrevezetni próbálva a gyanút fogó járókelőket, a koldusok inkább egyedül igyekeznek pénzt szerezni az emberektől. Néha a két csoport tagjai együttműködnek: az irgalomtól vezérelt adakozó kezéből a gyors lábú tolvaj ilyenkor kirántja a pénztárcát és eltűnik vele az utca forgatagában.
Az alamizsnáért általában a németek számára érthetetlen nyelvű köszönet hangzik el. Aki azonban beszéli a koldus nyelvét, megdöbbenéssel tapasztalhatja, hogy szó sincs háláról. A közelmúltban, München belvárosában, a forgalmas Tachus egyik áruházának bejáratánál üldögélő, fekete ruhás öregasszony piszkos tenyerébe ejtettem egy eurót, mire felnézett, és abban a hitben, hogy német vagyok, és szavait köszönetként fogom fel, csak annyit mondott magyarul: "Fulladj meg!"
Elképedve lépkedtem tovább, és arra gondoltam, hogy az öregasszonynak mi mindenen kellett keresztül mennie ahhoz, hogy most, utazó koldusként alighanem valamilyen maffiavezért gazdagítson, miközben legszívesebben beleharapna azok kezébe, akik alamizsnát nyújtanak felé.