A hosszú nyakú, hosszú farkú szárazföldi dinoszauruszok többé-kevésbé épségben előkerült csontvázai arról tanúskodnak, hogy az őshüllők úgynevezett opisthotonusban, azaz hátrahajlott testhelyzetben merevedtek meg. Hátrahajlott fejjel és nyakkal "rándult görcsbe" a szárnyas gyík, vagyis az Archaeopteryx is - olvasható a http://idw-online.de angol nyelvű német hírportálon.
Az opisthotonus embernél, állatoknál a tetanuszfertőzésnél fordul elő, vagy a kisagy (cerebellum) károsodásánál figyelhető meg. A kisagy a tudatunktól függetlenül az akaratlagos izmok egyenletes összehúzódását biztosítja és összehangolja működésüket.
Károsodása súlyos mozgáskoordinációs zavart, egyensúlyvesztést okoz.
Először száz évvel ezelőtt vetették fel a kutatók, hogy a némely dinoszaurusz-fosszília esetében megfigyelt testtartás az őshüllők fájdalmas agonizálása közben alakulhatott ki. A későbbi évtizedekben az elméletet elvetették a paleontológusok, majd 2007-ben újból napirendre került.
Öt évvel később Achim Reisdorf (Baseli Egyetem) és Michael Wuttke (Mainzi Egyetem) újra felelevenítették az "opisthotonus-hipotézist). Az egyik "ikonikus" dinoszauruszt, a Compsognathus longipes-t választották kutatásaik tárgyává.
A Compsognathus ("csinos állkapocs") kis méretű, karcsú testű, két lábon járó, húsevő theropoda dinoszaurusznem volt, amely a késő jura korban, körülbelül 150 millió évvel ezelőtt élt a mai Európa területén. A pulykaméretű állat két majdnem teljesen ép csontváz alapján ismert: az 1850-es években felfedezett németországi példány 89 centiméter, a több mint száz évvel később megtalált franciaországi lelet pedig 125 centiméter hosszú.
A németországi példányról köztudott, hogy egy trópusi lagúnában temetődött be.
"Meggyőződésünk szerint a +görcsbe rándult+ egyedek haláluk után azonnal betemetődtek egy vizes sírban, s nem sodródtak az árral" - magyarázta Achim Reisdorf.
A kutatók, hogy bebizonyítsák, az opisthotonus a szövetek bomlása során keletkezett, bontott csirkékkel kísérleteztek. Amint a vízbe helyezzék a kísérleti "alanyokat", a csirkék nyaka azonmód 90 fokos szögben hátrahajlott, a szövetek bomlása során a hátrahajlási szög tovább növekedett.
A csirketetemek boncolása során kiderült, hogy a nyak hátrahajlásáért egy elasztikus szalag, a ligamentum elasticum felelős, amely a nyaki csigolyákat köti össze.
"A hosszú nyakú, hosszú farkú dinoszauruszok számára létfontosságú volt az erős ligamentum elasticum, amely segített energiát megtakarítani a szárazföldi életmód során. Vízbe került, elhullott őshüllő esetében ez a szalag elég erős volt ahhoz, hogy az izmok, szövetek bomlásával párhuzamosan ívbe görbítse tetemét" - emelte ki Michael Wuttke.