A szirtiborz-félék, amelyek Afrika száraz, sziklás térségeit kedvelik, s elsősorban Namíbiában és Botswanában honosak, igen érdekes teremtmények. Az aprócska állat megjelenésében leginkább a tengerimalacra hasonlít, mindazonáltal az elefánt és a lamantin a legközelebbi élő rokonai.
Igazán érdekessé nem e meglepő rokonság teszi a szirtiborz-féléket, hanem az a szokásuk, hogy nemzedékről nemzedékre, sok évezreden keresztül hagyományozzák egymásra közösségi "latrináikat". A vizelet és az ürülék kemény masszává áll össze, kiváló vizsgálati anyagot kínálva a kutatóknak - olvasható az EurekAlert tudományos hírportálon.
Elsőként Louis Scott dél-afrikai kutató foglalkozott szirtiborz-félék anyagcseréjének megkövesedett végtermékével, amelyben a polleneket vizsgálta. A közelmúltban viszont a Leicesteri Egyetem földrajztudósai - Andrew Carr és Arnold Boom - vették górcső alá a szirtiborz-félék "latrináit".
"A múltbéli éghajlatváltozásokat általában a mocsarak vagy a tavak üledékrétegének vizsgálatával próbáljuk nyomon követni. A száraz dél-afrikai környezetben erre nem számíthattunk, szerencsénkre a szirtiborz-félék megkövesedett vizeletében elég szerves anyag maradt fenn" - magyarázta Andrew Carr.
A kutatók egyrészt a szirtiborz-félék szervezete által termelt szerves molekulákat, másrészt az emésztetlen növényi maradványokat sikerült azonosítaniuk. E biomarkerek alapján felderíthető, hogy milyen növényekkel táplálkoztak az állatok, azaz milyen környezetben éltek, s hogyan változott néhány évtizedes hibahatáron belül az éghajlat az elmúlt harmincezer év során.
"A térségre vonatkozó paleoklimatológiai és ökológiai ismereteink igen hiányosak. Egy nagyon dinamikusan változó ökorendszerről van szó, s úgy tűnik, hogy a térség klímája komplex módon változott a legutóbbi jégkorszak vége óta" - hangsúlyozta Andrew Carr.