Philip Ball, a The Music Instinct című könyv szerzője szerint a hagyományos klasszikus zene képviselői, mint Mozart, Bach, vagy Beethoven olyan motívumokat és formulákat építettek bele műveikbe, amelyek megkönnyítik az emberi agy számára, hogy egységes zeneműként értelmezze az egymást követő hangokat.
A 20. század elején azonban olyan zeneszerzők, mint Arnold Schönberg, vagy Anton Webern, felrúgva a hagyományos klasszikus zene szabályait, atonális, vagyis hangnem nélküli zeneműveket kezdtek komponálni, amelyek viszont összezavarják a hallgatóközönséget - olvasható a The Daily Telegraph brit napilap online kiadásában.
Ball könyve a legújabb agykutatási eredményekre támaszkodva bizonyítja be, hogy egy dallam szerkezete és a benne rejlő motívumok alapvetően meghatározzák a zenei élményt. "Az agy folyton mintákat keres, tehát a zenében is olyan motívumok után kutat, amelyek révén értelmezni tudja a hallottakat. Bach zenéjében rengeteg ilyen sémát fedezhetünk fel" - magyarázta a szerző.
"Azonban Schönberg művei lehetetlenné teszik, hogy az agynak ez a felfogó képessége segítséget nyújtson az értelmezésben. Az ő zenéje töredezetté vált, ami megnehezíti az agy számára, hogy megértse a mű szerkezetét. Ez persze nem azt jelenti, hogy ezt a zenét lehetetlenség hallgatni, csupán nehezebb az átlagosnál" - tette hozzá.
Nina Kraus, az Illinois állambeli Northwestern Egyetem professzora szintén az agy és a zene kapcsolatával foglalkozott egy nemrég megjelent tanulmányában. Kutatásai szerint az agyhullámok visszafordíthatóak zenei hangokká. Kraus zenét játszott le önkénteseknek, majd rögzített agyhullámaikat visszajátszva arra a megállapításra jutott, hogy ha nem is egészen pontosan, de felismerhetővé válik az eredetileg hallgatott dallam.