"Hol ülsz a buszon? Megmondom, ki vagy!" - állítja Tom Fawcett, a salfordi egyetem tanára. Mint mondja, a buzgók a első ülésekre - Angliában az emelet elejébe - ülnek, a független gondolkodásúak középre, a lázadók pedig hátra.
A pszichológus azután jutott erre a következtetésre, hogy az egyórás Manchester-Bolton táv járatain figyelte az utasokat. Azaz szerinte azok a vállalatok, amelyek hatalmas összegeket költenek pszichometriás tesztekre, hogy ráakadjanak a megfelelő emberekre, csak pazarolják a pénzüket. Ugyanis elég lenne fölszállniuk egy buszra.
Fawcett a mentális kitartásról tart előadásokat, segített olimpikonok felkészítésében is. Úgy véli, egyes, a személyes viselkedést meghatározó sémáktól függ, hova ülünk a buszon. Mint mondta, talán meglepődnek majd az utasok azon, hogy attól függően, hova ültek, következtetni lehet a személyiségükre.
Hét csoport
Következtetései szerint a buszon utazóknak hét csoportjuk van. A jármű elejébe telepedők szabálykövetőek, a végébe ülők pedig lázadó természetűek - és egyikük sem szereti, ha mások veszélyeztetik a személyes terüket. A középen ülők független gondolkodók, akik általában fiatalabbak vagy középkorúak - ők azok, akik újságot olvasnak és zenét hallgatnak.
Akik a földszinten szeretnek a busz elejébe telepedni, azok általában társaságkedvelőek, akik szeretnek találkozgatni és köszöngetni, míg az alsó szinten középre telepedők "kommunikátorok". Akik pedig a hátsó lépcsőt veszik célba, azok kockázatvállalók - az emelt székeken való üléstől pedig fontosnak érzik magukat. Az utolsó csoport a kaméleonok - ők azok, akiknek mindegy, hova ülnek, mert mindenhol jó érzik magukat.
Az utazás, mint kapcsolatteremtés
Mint mondja, ha az első csoport elé véletlenül egy egyszintes busz kerül, valószínűleg megvárják a következő emeleteset. Mint a pszichológus mondja, ez csak egy első, megfigyelő tanulmány volt, amelyet újabb fognak követni.
Megjegyezte: figyelték az utasok testbeszédét és azt, hogy teremtettek-e bármilyen kapcsolatot már utasokkal - lehetőleg szóban. Azaz szociálisak voltak-e, visszahúzódóak vagy antiszociálisak.
A buszokat már régen a kapcsolatteremtés egyik színhelyének is tartják, nem csupán az utazás eszközének. Egy 19. századi újságíró, Walter Bagehot, az Economist szerkesztője a londoniakat mindig úgy jellemezte, mint "azok a kopasz fejű úriemberek a Clapham-omnibusz végében".
Később Loelia Ponsonby, Westminster második hercegének harmadik felesége beszélt azokról, "akik harmincon túl a buszon találják magukat, és csak mint csődtömegre tudnak magukra gondolni. Ezt a mondást később tévesen Margater Tatchernek tulajdonították