A tengeri teknősök vagy éppen a lazacok hatalmas, több tízezer kilométeres távolságokat tesznek meg, de mindig visszatalálnak születésük helyére, ahol maguk is szaporodnak. A szakemberek sokáig úgy gondolták, hogy a lazacok a kopoltyújukkal érzik a szülőfolyójuk vizének ízét, de a tudósok a közelmúltban felfedezték, hogy ez csak viszonylag rövid távolságon belül működőképes módszer.
Egy másik lehetőség a hidrodinamika felhasználása, ami az áramlások alapján történő tájékozódást jelenti. Az Észak-Karolinai Egyetem munkatársai kísérleteik során azt tapasztalták, hogy ezek mellett van egy harmadik módszer is, amely nagy távolságokon is jól működik: a tér mágneses jellemzői alapján történő tájékozódás.
Az óceánok alatt és partjainál lévő sziklák egy része gazdag mágneses tulajdonságú anyagokban, ami helyi anomáliákat okoz a mágneses térben. Ezt sokáig problémának gondolták az érzékeny állatok számára, ám valójában felhasználják ezeket a navigáláshoz.
A tudósok régóta tudják, hogy a Föld mágneses mezeje finom változatosságot mutat, és az óceánoknak is sajátos mágneses lenyomata van, ami támpontot szolgáltat a tájékozódáshoz.
Az Észak-Karolinai Egyetem kutatói tengeri teknősökkel és lazacokkal dolgoznak, de nagyobb távolságokon valószínűleg a cápák és a bálnák is a mágneses navigációval tájékozódnak.
Az egyik kísérletben a szakemberek bebizonyították, hogy már a tojásból éppen csak kikelt teknősök is rendelkeznek beépített mágneses térképpel, amelynek segítségével képesek átkelni az Atlanti-óceánon.