A hétköznapok beköszöntével a dugók is megérkeztek Tokióba, kicsit nehézkesebb volt a közlekedés a médiabuszokkal, mint hétvégén. Sokszor már az is gondot okozott, hogy a sofőrök kikanyarodjanak a médiaközpont melletti elosztóról, hiába voltunk már bő tíz perce úton, légvonalban alig pár száz métert tettünk meg. Mindez persze a zsúfolt japán fővárosban nem meglepő, ám mivel a tömegközlekedés az első 14 napban nem használható – vágom már a centit – maradnak a központilag szervezett buszok, és velük az álldogálás, valamint a tanulság, hogy legközelebb még korábban kell elindulni.
Persze ennek is megvan az előnye, legalább így lehet látni Tokiót, ezt a mindig rohanó, gigantikus metropoliszt. És mindig van min elámulni: a felfoghatatlan magasságú felhőkarcolókon, az emeletes és össze-vissza kanyargó felüljárókon, azon, hogy minden sarkon élelmiszerbolt vagy italautomata áll, és azon, hogy itt tényleg mindenki hord maszkot az utcán is.
Ha pedig a médiabusz nem jön éppen, akkor lehet taxiba szállni: az első két hétre 14 taxicsekket biztosítottak a szervezők, és ezeket szépen fogyasztják is az újságírók. Nem úri huncutságból, hanem azért, mert a tokiói a távolságok olimpiája is. Hiszen - amellett, hogy Budapesttől 9 ezer kilométerre található a japán főváros, a koronavírus-járvány miatt mindenkitől távolságtartást követelnek meg, még - a helyszínek között is sokat kell utazni, ugyanis igazi olimpiai park híján inkább a meglévő létesítményekre támaszkodtak a szervezők. A lőtér és a vívócsarnok között közel 54 kilométer a távolság, de nincs közel a Jojogi Csarnok, a kézilabda-mérkőzések helyszíne, vagy a Szaitama Super Arena, a kosárlabdatorna otthona.
Bármilyen taxiba persze nem lehet beszállni, hiszen nincs minden cég leszerződve az olimpiai szervezőkkel, de a helyi önkéntesek szívesen segítenek a telefonálásban. Azért így is akadnak furcsaságok. Hétfőn például a vízilabdacsarnokból a vívásra igyekezvén hívtak nekünk egy taxit, és hiába állt a droszton három-négy autó, azokba nem lehetett beszállni, meg kellett várni azt, amelyik a városból érkezett. Amikor jeleztük, hogy sürgető lenne elindulnunk, megszántak minket, és egy fiatal nő már beültetett az autójába, a címet is megbeszéltük, mind a négy GPS-es eszközébe beütötte, de hosszas telefonálgatás után kiderült, mégsem vihet el minket, meg kell várnunk a kollégát – vagyis a kereslet és a kínálat nem azonnal találkozik.
A taxisokkal nem igazán lehet beszélgetni, ennek persze nyelvi korlátai is vannak, kevesen tudtak az alapdolgokon kívül angol kifejezéseket, de legalább nem kell a Budapesten jellemző, sokszor kényelmetlen és esetlen társalgást folytatni az időjárásról vagy a magas benzinárakról – pedig itt lenne mit kérdezni.
A taxik tiszták, elegánsak, a legtöbb kocsiban fehér csipke üléshuzat is található, és az automatán nyíló ajtók már-már futurisztikusnak hatnak – viszont nagy a kontraszt ebben a modern világban, hogy a sofőrök többsége 60 év feletti. Az egyedüli zavaró tényezőnek az első ülések háttámlájára tett képernyők számítanak, amelyeken harsogó japán reklámok mennek végtelenítve, zsibbasztva az agyat – a spanyol ruhában kasztanyettázó japán színészeket látva már csak az a kérdés marad: miért?
És megérkezett az eső is Tokióba: múlt szerda óta először kaptunk csapadékot a nyakunkba, a közelgő táfun előhírnökeként. A korábbi fülledt melegben jól jött a zápor és az, hogy a szél is lengedez.
A Nepartak névre keresztelt trópusi vihar a korábban jósoltnál északabbra éri el a szigetcsoportot, így Tokiót is kevésbé érinti. A japán meteorológiai szolgálat jelzése szerint a középpontban óránkénti 100 kilométernél is erősebb széllökések várhatók, és kedden nagy esőzések lesznek. Emiatt egyes viadalokat már előrehoztak és elhalasztottak, de a szervezők remélik, a vihar nagyobb gondot nem okoz az olimpián. A játékokat már annyi csapás sújtotta és annyi kellemetlen ügy okozott gondot, hogy remélni lehet, a természet legalább megkegyelmez.