A Marca röviden összefoglalta a tényeket, s alátámasztotta a maga felmérésének adataival azt a vélelmet, hogy a szövetségi kapitány felmentése találkozik a szurkolók véleményével, illetve akaratával: „Luis Enrique már történelem a válogatottban. Az asztúriai tréner a Spanyol Királyi Labdarúgó-szövetség igazgatóinak döntése után már nem a nemzeti csapat edzője. A Marokkó elleni tizenegyespárbajban elszenvedett vereség után a projektbe vetett bizalom zuhant. A csoportkörben Japánnal szembeni vereség után a blokád érzése a nyolcaddöntőig terjedt, és Rubiales radikális változtatás mellett döntött."
A szövetség döntése egybevág a szurkolók általános érzésével, a Marca a kiesés után készített felmérésben 77 százalék a távozása mellett foglalt állást. Az ankéton 213 458 szavazó vett részt…
Luis Enrique kiváló futballista volt, azon kevesek egyike, aki a Real Madridban és a Barcelonában is hosszú éveken át játszott. 1991 és 2002 között 62-szer szerepelt a válogatottban, ebbe három világbajnokság is belefért, emlékezetes kép, ahogyan vérző orral szenved az Egyesült Államokban játszott negyeddöntőben, miután Tassotti könyökkel arcon vágta. Ezek, persze, mind ismert tények, az már talán kevésbé, hogy a valaha a spanyol válogatottat szövetségi kapitányként irányítók közül (nem számítva a mindössze négy mérkőzésre beugró Fernando Hierrót) egyedül Antonio Camacho játszott nála többször a La Rojában, a Vörösben.
A 2018-as világbajnokság és a Julen Lopetegui körüli botrány után éppen Hierrótól vette át a kapitányi posztot, miután 2014 és 2017 között kilenc trófeát nyert élete klubjával, a Barcelonával. Eleinte sikerei voltak, az első nyolc mérkőzéséből hatot megnyert, majd kislánya tragédiája miatt lemondott. Utána visszatért a válogatott élére, s akkori működése – az eredményeket tekintve – annak ellenére sem volt sikeres, hogy a Nemzetek Ligája legutóbbi kiírásában második lett a csapatával.
Immár zárómérleget adhatunk erről a korszakról: 32 mérkőzés, 17 győzelem, 12 döntetlen, 3 vereség, a győzelmi arány 53 százalék. Ebből könnyen levonhatjuk azt a következtetést, hogy a 2015-ben a világ legjobb edzőjének bizonyuló Luís Enrique csapatának a játéka nem volt elég hatékony.
Értékelésénél legnagyobb dilemmát a stílus okozta: a spanyolok rengeteget birtokolták a labdát, még többet passzoltak, de a Costa Rica elleni – ma már úgy is mondhatjuk: félrevezető – hétgólos siker után a további három mérkőzésen mindössze két gólt szereztek. Rekordokat döntöttek a passzolásban, a közép-amerikaiak ellen 82 százalékban, a németek ellen 64, a japánok ellen 82 százalékban, a marokkóiak ellen pedig 77 százalékban birtokolták a labdát.
Luís Enriquének a legtöbb bírálója azt rója fel, hogy a La Roja nem tudott váltani, nem tudott újjal előrukkolni a mérkőzések közben, egysíkú, kiismerhető futballt mutatott. Ne keverjünk klubszimpátiát az elemzésekbe, de tagadhatatlan, hogy a vele kapcsolatos bírálatokban előkerült, hogy nyilvánvalóan az FC Barcelona játékosaira épített, különösen a középpályás sort tekintve, kiválasztottjai vitathatatlanul tehetségesek, de az elmúlt éveket tekintve alig tudnak nyerni.
A szövetség a folyamatosságot tartotta szem előtt, amikor a korábban a korosztályos válogatottaknál dolgozó Luís de la Fuentét nevezte ki máris utódnak. Nincs idő a hezitálásra, a spanyolok is Eb-selejtezőket játszanak már márciusban.
A 61 éves De la Fuente baszk, a nyolcvanas évek elején tagja volt az Athletic Bilbao bajnokcsapatának. Közel sem volt olyan futballista, mint Luís Enrique, az utánpótlás-válogatottig jutott. Ugyanakkor az elmúlt években a mostani keret több mint felével együtt dolgozott már a korosztályos válogatottaknál, 2013 óta a szövetség alkalmazottja, az U19-es, az U21-es és az U23-as csapatot is dirigálta. 2015-ben Európa-bajnok volt az U19-esekkel, 2019-ben ugyancsak kontinensbajnok az U21-gyel, majd tavaly, Tokióban, olimpiai ezüstérmes az U23-as csapattal.
Ez utóbbi siker – hosszabbításban kaptak ki a braziloktól a döntőben, másodikok lettek – nyilvánvalóan nagy érv volt mellette a mostani kinevezéskor.