Az Aranycsapat a „a száguldó vörös szellemek világába” vitte az angolokat

Infostart
2023. november 25. 15:00
Az Aranycsapat – az olimpiai bajnok, országok közötti mérkőzésen több mint három éve veretlen alakulat – 1953. november 25-i látogatását a labdarúgás anyjánál, amely még mindig többre tartja magát mindenki másnál, a brit sajtó az évszázad mérkőzésének nevezte. Lehetett volna marketing fogás, de valójában egyetlen más mérkőzés sem hatott annyira az angol futballra, mint ez. Anglia korábban is veszített már külföldi (értsd: nem brit – A szerk.) ellenféllel szemben, a legmegalázóbban 1950-ben, az Egyesült Államok elleni világbajnoki mérkőzésen, de ezt megelőzően hazai pályán csak Írországtól kapott ki, még 1949-ben a liverpooli Goodison Parkban. Az volt az egyetlen alkalom, amelynél, hasonlóan az évszázad mérkőzéséhez, a játékvezetés, az időjárás, vagy általában a környezet nem kínált mentséget. Az angol válogatott még biztosan egyszer sem volt így tönkreverve. Magyarország 6:3-as győzelme nem azt a pillanatot jelentette, amelyben a válság elkezdődött, hanem amelyikben az nyilvánvalóvá válhatott mindenki számára.

Így írt Jonathan Wilson hajdanán, egyébként Angliában az esztendő legjobb futballkönyvének megválasztott Inverting th Pyramid, The History of Football Tactics (A piramis megfordítása, a labdarúgó-taktika története) című kiváló könyvében. Érdedemes kiemelni: Angliában is mérföldkőnek tartották, tartják a futballjuk történetében.

Az előzmények még az 1952-es esztendő végére nyúltak vissza. December utolsó napjaiban a svájci Montanában labdarúgó-értekezletet tartottak. Stanley Rous, az angol szövetség akkori titkára, a FIFA későbbi elnöke is jelen volt és megkérdezte Sebes Gusztávtól, mikor láthatnák vendégül a háromoroszlánosok az olimpiai bajnok magyar válogatottat. Az akkori magyar szövetségi kapitány később könyvében így emlékezett a találkozóra: „Rögtön javaslatot is tett egy jövő novemberi időpontra. Kezet ráztunk, én vonattal utaztam haza, miközben ő repülővel megérkezett Londonba és rögtön be is jelentette – a Reuters meg világgá kürtölte –, hogy Anglia Magyarország ellen fog játszani, 1953. november 25-én. Másnap már Hegyi Gyula azzal fogadott, hogy ezért Rákosi elvtárs előtt is vállalnom kell a felelősséget, hiszen nem volt engedélyem a mérkőzés lekötésére. Rákosi még aznap magához rendelt. Fenyegető hangon beszélt velem, éreztette rosszallását. »Hát jó lesz vigyázni!« – ez volt a meccsre vonatkozó, utolsó mondata.”

Ugorjunk az időben szűk háromnegyed évet, s idézzük tovább Sebes Gusztávot: „Október közepétől már csak a londoni meccs körül jártak a gondolataim. Elutaztam Londonba és megnéztem a Wembleyben a 4:4-es döntetlenre végződött Anglia–Európa-válogatott mérkőzést, amelyet az angol szövetség kilencvenedik születésnapja tiszteletére rendeztek. A találkozó utáni napon visszamentem a stadionba, futballcipőt húztam és kipróbáltam a híres gyepet. Megfigyeltem, hogy még az égbe fellőtt labdák sem pattannak fel egy méternél magasabbra. Lemértem a pálya hosszát és szélességét, sőt igyekeztem megállapítani a nap állását is a mérkőzés kezdésének időszakában. Megkértem Stanley Roust, hogy hadd vihessek haza egy mérkőzéslabdát, mire ő nagyon készségesen hármat adott nekem. Visszatérve Budapestre, kiválasztottam azt a pályát, amelyiknek a méretei a legjobban hasonlítottak a Wembleyre és elkezdtük az edzéseket. A Vasas népligeti pályája volt a legalkalmasabb, de még ezt is meg kellett nagyobbítani széltében és hosszában is öt-öt méterrel. Összehívtam – immár a korábbi fegyelmezetlenségük miatt egy ideig mellőzött Kocsissal és Cziborral kiegészítve – a keretet, s hetente háromszor, délelőttönként közös edzéseket tartottunk. Kizárólag az Angliából hozott labdákat használtuk.”

Sebes egyébként megtiltotta, hogy játékosai közül bárki is szerepeljen az említett mérkőzésen az Európa-válogatottban (Amely csak európai játékosokból állt, de az angolok világválogatottnak nevezték: Rest of the World.). Játszott ott ellenben Ernst Ocwirk, az osztrákok híres fedezete, aki nagyon jóban volt a magyar játékosokkal. Ő figyelmeztette aztán őket, hogy gyorsan játszanak, mert magas a fű. Legalábbis ezt tapasztalta a Wembleyben.

Tíz nappal a londoni mérkőzés előtt a magyar válogatott a svédeket fogadta a Népstadionban. Az új arénában rendezett első A-válogatott mérkőzésen messze nem a legjobb formáját mutatta a csapat. Az olimpiai elődöntőben ízekre szedett, majd július elején Stockholmban is legyőzött – különben, ne feledjük, 1950-ben világbajnoki harmadik – kék-sárgák ellen csak szenvedett a gárda, s nem tudott győzni. Mindez nem tett jót az évszázad mérkőzésére készülő legénység önbizalmának.

Puskás Ferenc egy érdekes anekdotával szolgált a mérkőzéssel kapcsolatban: „Nagyon rosszul játszottunk a svédek ellen. A kapufára lőttem egy tizenegyest, ráadásul Hamrin fejesgóljával kiegyenlített az utolsó percekben. Egyébként, mint csapatkapitány, kértem Guszti bácsit a második félidőben, hogy hadd cseréljük ki a számunkra szokatlan angol labdát a miénkkel. De ő hajthatatlan maradt, azt mondta, meg kell szokni, hiszen Londonban is ilyennel játszunk majd.”

November 7-én Sebes Gusztáv a szovjet nagykövetségen adott fogadáson találkozott Nagy Imre miniszterelnökkel, aki némileg aggódva érdeklődött afelől, milyen eredmény várható Londonban. Sebes nyugodtan felelt, azt mondta, ha a csapat meg tudja valósítani az ő taktikai elképzeléseit, akkor nyerhet. A kormányfő némileg hitetlenkedve kérdezte, milyen taktika az, amelyben ennyire bízik Sebes. A szövetségi kapitány papírt kért, előkapta színes ceruzáit, s a kormányfővel félrehúzódva felvázolta elképzeléseit.

Nagy Imre csodálkozott, s azt mondta: „Ez olyan mint egy haditerv.” Aztán őszinte csodálkozással a hangjában így folytatta: „Idáig úgy hittem, a futball a felnőttek gyerekjátéka. Ma megint tanultam valamit. Ezek után többre becsülöm a futballt, különösen, ha győz Londonban a magyar csapat.”

A csapat a brit fővárosba utazva megállt néhány napra Párizsban és játszott a Renault-gyár csapatával. Azért éppen azzal, mert Sebes ott dolgozott a húszas években. Puskásék könnyedén nyertek, rúgtak tizenhárom gólt és ez tényleg segített abban, hogy elfelejtsék a svédek elleni mérkőzést és az azt követő, sokszor bárdolatlan sajtótámadásokat. Mindenki egészséges volt, csak Grosics panaszkodott arcüreggyulladásra. Sebes ismerte a kapus lelki világát, ezért megkérte az egyik orvost, doktor Pollatschek Gyulát, hogy keresse elő a legnagyobb injekciós tűjét. A trükk elérte a kívánt hatást, mert a kapus a tű láttán egyből jobban lett.

Londonban Stanley Rous fogadta a magyarokat, majd elkalauzolta őket a Hyde Park mellett lévő, elegáns Hotel Cumberlandbe. A szálloda személyzete minden kérést teljesített, egy kivétellel. Magyar konyhát nem tudott biztosítani. Sebes viszont feltérképezte, hogy a közelben van egy csehszlovák étterem, magyar nemzetiségű szakáccsal. Elment oda, s megegyezett a tulajdonossal, hogy naponta kétszer ott fog kosztolni a csapat. A játékosok furcsállották, hogy az angolok egyszer sem engedték őket a Wembley füvén edzeni. Utcai cipőben és ruhában ugyan sétálhattak egyet a világhíres pályán, de a mérkőzés előtt ennyi volt az összes benyomásuk.

Angliában és az Egyesült Államokban 1992-ben jelent meg az Ian Hamilton szerkesztette Soccer (Labdarúgás) című cikkgyűjteményben a Magyar Távirati Iroda egy meg nem nevezett munkatársa által készített hosszas beszámoló a nagy napról, s a győzelem itthoni fogadtatásáról. Érdemes ebből is kicsemegézni néhány apró részletet:

…November huszonötödikén borongós napra ébredt London. Kora reggel sűrű köd telepedett a Hyde Park fáira, ám amikor – úgy kilenc óra körül – a magyar játékosok leszállingóztak a Cumberland Hotel halljába, a portás bíztatóan mondta: „A köd teljesen eloszlik a meccs kezdetéig. Talán még egy kis napsütésünk is lesz.”

A játékosok örültek a jó hírnek, különösen azért, mert előző este heves esőzés verte London utcáit, s ez annyira felidegesítette néhányukat, hogy aludni is alig bírtak. A mérkőzés előtti órák legfontosabb eseménye a taktikai értekezlet volt. Sebes azzal kezdte, hogy Anglia nagyon erős, de legyőzhető ellenfél. S aztán személyre szabottan elmondta mindenki feladatát. Hidegkutinál hosszabban időzött: „Te, Nándi, először maradj elől egy kicsit, mert az angolok arra számítanak, hogy rögtön visszahúzódsz. Néhány perc után tényleg lépjél hátrébb, de folyamatosan változtasd a pozíciódat.” Aztán a szélsőkhöz fordult: „Budai és Czibor! Nehéz dolgotok lesz, hiszen a sávotokban a pálya egész területét be kell játszanotok. Előfordulhat, hogy hátul nektek kell őrizni a két angol szélsőt a tizenhatosunknál.” Majd Bozsik került sorra: „Te kulcsember vagy. Az angol védők ugyanis kevésbé fognak figyelni rád, mint a csatárokra. Ezért aztán bátran előre kell törnöd, főleg, ha Nándi arra helyet csinál. De ne feledd: a védekező munkád éppen ilyen fontos. Bozsik bólintott, s a szokott, lakonikus rövidséggel csak ennyit mondott: „Így lesz, Guszti bácsi!”

Háromnegyed egykor indult a csapat a szállodából a stadionba, két motoros rendőr vezette fel a buszt. Bő egy órával a kezdés előtt már az öltözőben volt a társaság. Máskor ilyenkor kisétáltak a gyepre, megnézték a pálya talaját, viccelődtek. Most nem. Mindenki csendben ült a helyén, s erősen koncentrált.

Amikor az angol vezetők hívták a fiúkat a pályát szemrevételezni, Zakariás száraz humorát csillogtatva annyit mondott: „Melyik beteg akarja megnézni a műtőt az operáció előtt?”

Mindez idő tájt a stadion már tömve volt. A Királyi Légierő zenekara játszott, a nép azt hallgatta, vagy a meccsprogramot lapozgatta. Hamarosan felharsant Leo Horn sípja az öltözőfolyosón, s a két csapat kimasírozott a gyepre.

Greenwichi idő szerint 2 óra 17 perckor Hidegkuti Kocsishoz gurította a labdát, elkezdődött az Évszázad mérkőzése. Aztán még egy perc sem telt el, már vezetett az Aranycsapat. Feleki László így írta le a gólt a Népsportban: „Hidegkuti indítja el a labdát, s rögtön támadunk. Budai lefut, Eckersley partra szereli. Az első perc végén a partdobás után Bozsik szerzi meg a labdát, vezeti egy-két lépést, aztán betolja Hidegkutinak. Hidegkutit Eckersley támadja, középcsatárunk azonban egy csellel kifelé fordul s aztán 15 méterről – nem a legjobb szögből – hatalmas lövést ereszt meg. A labda védhetetlenül vágódik a jobb felső sarokba, 1:0. Magyarország javára!”

A 14. percben, alig kéttámadásnyival azután, hogy Leo Horn, a holland bíró nem adta meg Hidegkuti szabályos gólját, Sewell révén egyenlített az angol válogatott. De ez sem törte meg a magyarok lendületét. A 22. és a 29. perc között Hidegkuti újabb egy, Puskás pedig két gólt szerzett. Idézzük ismét Felekit, a nagy klasszikust: „A 22. percben Czibor elszáguld a szélen, beadását Puskás lőné, de Wright zavarja, Puskás oldalt gurítja a labdát s a ráfutó Hidegkuti a 11-es pont tájékáról a léc alá lő, 2:1, Magyaroszág javára. Eckersley lábát súrolta a labda, de az érintés miatt nem változtatott irányt s így a gól vitathatatlanul Hidegkutié. A 25. percben Budai II szöktetésével a mozgékony Czibor a jobbszélen fut el lendületesen, jobblábas beadása Puskás elé kerül. A balösszekötő a hatos sarkán leveszi a labdát, aztán bal lábbal óriási erővel fejmagasságban a bal sarokba bombáz, 3:1. A 29. percben Budai II vezeti a labdát, amikor 25 méternyire az angol kaputól dancsolják. A szabadrúgás elé az angolok nem állnak sorfalat, Bozsik fut neki a labdának, lövése után a kaputól 12 méternyire lévő Puskás beleteszi a labdába a lábát s az ballábáról a meglepett Merrick mellett a jobb alsó sarokba vágódik. 4:1.”

A 38. percben szépítettek az angolok. De még így is 4:2 volt az állás a magyarok javára. Leírhatatlan volt az öröm az öltözőben, de a játékosok is tudták, nincs még megnyerve a mérkőzés, hasonlóan jól kell játszaniuk a második félidőben is. Az 50. és az 58. perc újabb magyar gólokat hozott. Az ötödik így esett Feleki leírásában: „…nagyon szép magyar támadás után Kocsis fejese a bal kapufát találja el. A visszapattanó labdát mentik az angolok, de Puskás elcsípi a felszabadító rúgást és hátrajátszik Bozsikhoz. Bozsik ráfut a labdára és 25 méterről nagyszerűen eltalált erős lövéssel a kapu jobboldalán a léc alá vágja, 5:2.” Majd a hatodik: „A magyar csapat továbbra is nagyszerűen játszik. Futtatják a labdát és három perc múlva, a 8. percben egy újabb élményszámba menő támadás végén Puskás a 16-os baloldaláról átemeli a labdát a jobboldalra. Hidegkuti jó helyen áll és 12 méterről kapásból a bal alsó sarokba bombáz, 6:2. A magyar tábor öröme leírhatatlan.”

S az maradt aztán egészen a mérkőzés végéig. Az angolok a későbbi világbajnok szövetségi kapitány, Alf Ramsey tizenegyesével még szépítettek, de csak annyira mentek vele, hogy nem 6:2-ként, hanem 6:3-ként emlegeti mindenki az évszázad mérkőzését.

A másnap reggeli Timesban Geoffrey Green így foglalta össze az előző délutáni mérkőzést az angolok szemszögéből:

„Idegeneknek érezték magukat egy idegen világban, a száguldó vörös szellemek világában, mert bizony annak tűntek a magyarok, ahogy elsöprő sebességgel, gyönyörű technikával és pontos befejezésekkel operálva mozogtak meggypiros mezükben.

Beszéltek már arról, hogy új futballstílus fejlődött ki Dél-Amerikában. A fő kifogás azzal a stílussal szemben mindig az volt, hogy hiányzik belőle az átütőerő a kapu közelében. Olyan vélemény is volt, hogy talán a legtökéletesebb stílus alakul ki az előreívelésekkel játszó kemény brit stílus és az előbb említett, élvezetes dél-amerikai játék keverékéből. Tegnap a magyarok, tökéletes csapatmunkával, ebből a középútból tartottak bemutatót.”

Szepesi György később felelevenítette a találkozó „utóéletének” egy fontos epizódját: „Másnap reggel Stanley Rous látogatott meg minket a Cumberland Szállóban, Sebessel együtt hárman kávézgattunk egy különteremben. A két sportvezető a budapesti visszavágóról beszélgetett, amikor hirtelen Rous kinyitotta az eddig mellette lévő, elég nagy aktatáskát és azt mondta: »Sebes úr, szeretnék fizetni önöknek a tegnapi csodálatos játékért. Mennyit kérnek a bevételből?« Sebes döbbenten nézett és csak rázta a kezét tiltakozásul, de Stanley Rous folytatta: »Megismétlem, uraim, pénzt hoztam önöknek, fontsterlinget, a tegnapi mérkőzésért.« Sebes nem fogadott el egy pennyt sem: »Nagyon köszönöm, de nem kérünk fizetséget. Viszont nagyon örülnék, ha eljönnének Budapestre, egy visszavágóra. Ennyi nekünk elég.«

Az angolok számos aspektusból elemezték később a mérkőzést, akkor, évekkel később és évtizedek múltán is. Russell Miller a The Footballer című lapban a statisztikákra is figyelemmel az sugallta, egyáltalán nem volt váratlan a magyarok győzelme, illetve az angolok veresége. „Magyarország békeidőben nem veszített hazai pályán mérkőzést 1939 eleje óta, megnyerve 24 mérkőzést, s csak hármon döntetlent játszva. Ugyanebben az időszakban Anglia megnyert 15-öt, heten döntetlent játszott, s hármon kikapott. A magyarok győzelmi mutatója 90,06 volt Sebes kapitánysága idején az 1953-as mérkőzésig, szemben az angolok 72,37-es mutatójával ebben az időszakban. Az Aranycsapat összeszokottabb is volt, az előző 16 találkozóján Puskás és Bozsik 16-szor, Grosics, Buzánszky, Lantos és Hidegkuti 15-ször, Lóránt és Kocsis 14-szer, Czibor és Zakariás 13-szor, Budai II pedig 9-szer játszott. Az angolok 17 meccséből Merrick 16, Ramsey 15, Johnston 6, Eckersley 11, Wright 17, Dickinson 17 találkozón játszott. A csatársor már kevésbé volt állandó: Matthews 2, Mortensen 1, Sewell 4 meccsen kapott szerepet 17-ből, míg Taylor és Robb újoncok voltak. Az angoloknál hat játékos 29 éves volt, vagy annál idősebb, a magyaroknál csak kettő. Ellenben a háromoroszlánosoknál mindenki betöltötte már a 26. évét, a magyaroknál négyen is fiatalabbak voltak. Az angolok közül hatan (Ramsey, Eckersley, Johnston, Taylor, Mortensen és Robb) soha többet nem játszott a válogatottban, Sewell is csak egyszer, éppen Budapesten, az 1:7-en. A magyar játékosok közül ellenben tízen világbajnoki döntőt játszottak 1954 júliusában, mindenki, Budai II kivételével.”

Hazafelé jövet a magyar válogatott két napot Párizsban tölthetett. A francia fővárosban egy fantasztikusan elegáns helyen, a Hotel Louvre-ban szállásolták el. Idézzük Hidegkuti Nándort, a találkozó egyik legjobbját: „Elmentünk egy mérkőzésre is, a Racing Paris a Cannes ellen játszott – legalábbis úgy emlékszem – és amikor a tömeg megtudta, hogy mi is ott vagyunk, követelték, hogy vonuljunk fel a pályán a mérkőzés előtt. A szurkolók egy része azt akarta, hogy az eredetileg tervezett mérkőzés helyett mi játszunk a csapatok ellen. Másnap barátságos mérkőzést játszottunk egy kis stadionban, talán csak ötezer férőhelyes lehetett. Hát, ennek ellenére tízezer embernek sikerült bejutni, plusz még egyszer ennyien tolongtak kívül. Egyszerűen hihetetlen volt.”

A párizsi Gare de l’Est pályaudvaron a magyar származású bankár, Andrè Kosztolányi is az üdvözlő tömegben volt. Elvitte honfitársait a Lidóba, ami akkor Párizs gyöngyszeme volt. Később a Folie Bergére showműsorát nézték meg együtt.

A közönség néhány játékos nevét kiabálta. Végül az Aranycsapat tagjai fölmentek a színpadra és meghajoltak. Ez így ment egész Európán át, úton hazafelé. Bárhol állt meg a vonat, mindenhol tömeg ünnepelt. Ha a vonat nem állt meg egy kis településen, az állomásfőnök akkor is gratulálva lengette a zászlót. A bécsi Westbahnhofon még nagyobb tömeg várta őket, mint Párizsban. Érthető, hiszen sok-sok magyar élt ott, de megjelent az osztrák válogatott is és persze kivonult a sajtó. Ám ez mind semmi volt ahhoz képest, ahogyan Magyarországon várták a győzteseket! A határtól, ahol a vonat elhaladt, egyszerűen kordont álltak az emberek – pedig, ne felejtsük el, késő november volt, hűvös, szeles idő –, a hegyeshalmi kis vasútállomást megtöltötték a helybéliek és azok, akik Budapestről érkeztek, hogy az elsők között köszönthessék a hazatérő csapatot. Ahogy a vonat begördült az állomásra, felcsendült a Himnusz. A játékosok nevét skandálták a peronról, mialatt a feleségek és családtagok csatlakoztak az aranycsapathoz. Győrben, Komáromban, Tatabányán, bárhol állt meg a vonat, virágesővel fogadták és ajándékokkal halmozták el a nemzet futballhőseit. A rajongók próbálták késleltetni az indulást, hogy tovább lehessenek együtt azokkal, akik megmutatták a világnak, hogy mit tud a magyar labdarúgás.