„Az első magyar futballmeccset a Budapesti Torna Club két csapata a múlt vasárnap vívta. Öt órára volt kitűzve a kezdet. A csapatok teljes számban állottak ki, s épp kezdetkor csaknem két óra hosszat tartó záporeső kezdődött. Ez mit sem akadályozta a csapatokat, hogy a Millenáris-pálya királypavilonjába szorult mintegy 100 főnyi közönség előtt meg ne kezdjék a meccset. A zuhogó esőben csakhamar csuromvíz volt mind a 22 résztvevő” – így számolt be a kor legkiválóbb szaklapja, a Sport-Világ az 1897. május 9-én rendezett, első nyilvános magyar labdarúgó-mérkőzésről, demonstrálva azt is, hogy tényleg minden kezdet nehéz.
De a születő magyar futball – amelynek első fontos alakjai között akadtak ugyan britek is, de sokkal szerényebb számban, mint például az osztrák futball bölcsőjénél bábáskodóké volt Bécsben – minden nehézséget legyőzött.
Nem egészen négy év alatt a semmiből minden lett: még abban az esztendőben, 1897 októberének utolsó napján lejátszották a BTC és a bécsi Cricketterek részvételével az első nemzetközi mérkőzést, egymás után alakultak a klubok, s 1901. január 19-én az István főherczeg szálló különtermében tizenhárom sportegyesület és a versenypálya-szövetség küldötte megalapította – akkori nevén – a Magyar Labdarúgók Szövetségét. Az MLSZ az első tanácsülésén döntött a bajnokság angol mintára való kiírásáról, rögzített sok, a későbbiekben evidensnek számító, de akkor nagyon is fontos alapvetést: azt, hogy naptári éves bajnokságot rendeznek, a győztes csapat két, a döntetlent játszó egy, a vesztes pedig nulla pontot kap. Az idény kétfordulós, azaz minden csapat kétszer játszik a másikkal. A jelentkező csapatokat az első vagy a második osztályba sorolták. Rögzítették, hogy „egy-egy bajnokságban a játékosok csak egy csapat színeiben vehetnek részt”. Ez akkor még azt jelentette, hogy valaki, annak ellenére, hogy egy csapat színeiben játszik az első osztályban, egy másik tagjaként szerepelhetett a második vonalban is. Ezt a lehetőséget aztán rövid idő alatt eltörölték.
1901-ben fogadott először az MLSZ „reprezentatív csapata” angol vendégeket, a Richmond és a Surrey Wanderers is Budapesten járt. 1902. október 15-én aztán a válogatott lejátszotta első, ma is hivatalosnak tartott mérkőzését, mégpedig Bécsben, az osztrákok ellen (0:5).
Addigra bajnokot avattak a hazai klubfutballban. 1901. február 17-én a BTC és a BSC játszotta az első bajnokit (4:0), a kor cselvirtuóza, Ray Ferenc lőtte az első bajnoki gólt, még akkor megszületett az első hat-trick, azaz mesterhármas, Róka János jóvoltából. Az idény végén, majd 1902-ben is a BTC-t avatták bajnokká, mindkét esztendőben Manno Miltiades, a kor egyik leghíresebb allround sportembere érdemelte ki a gólkirályi címet. A Miltinek becézett csatár később bevallotta, sporttevékenységei közül a futballt szerette a legkevésbé, ugyanakkor kiváló evezősnek, korcsolyázónak és kerékpárosnak számított. Éppen olyan kettősség volt ez, mint hogy 1932-ben a Los Angeles-i olimpia művészeti versenyeiben szobrászati munkájával nyert ezüstérmet, holott elsősorban grafikusként szerzett egy újabb közegben hírnevet magának.
Amikor a hősidők nagy csapatának, a BTC-nek a csillaga leáldozott, felvirradt két új klubé: a Ferencvárosi Torna Clubé és az MTK-é. 1903 elejétől 1930-ig csak ez a két egyesület tudott nyerni a bajnokságban. Az I. világháború előtti években a Schlosser Imre köré épített FTC – ha már akkor lett volna európai aranycipő, háromszor is Slózié lett volna –, majd a nagy világégés utáni esztendőkben az MTK egyaránt a kontinens legjobbjai közé tartozott. Annak ellenére is, hogy a gazdasági nehézségek miatt a legjobb játékosok egy része külföldre menekült. (Aki meg nem, annak sikerült a futball mellé olyan kiegészítő jövedelmet találnia, ami marasztalta. Ez volt az álamatőrizmus időszaka). A futball szempontjából ugyanilyen fontos, hogy kialakult a híres MTK-stílus, amelyet a brit edzők, elsősorban Robertson és Hogan a skót iskola alapján tökéletesítettek. Ez lett aztán a bécsi iskola alapja is, miután a Konrád fivérek, Kálmán és Jenő Ausztriába költöztek.
A Braun, Molnár, Orth, Opata, Jeny ötöst nem ok nélkül nevezte el Salamon Béla, a remek komikus „aranyláncnak”. Ám maguk a játékosok soha nem haboztak elismerni: szerencséjük volt, mert kölyökjátékosként láthatták a Winkler I, Konrád II, Schaffer, Schlosser, Szabó ötöst, amely minden létező gólcsúcsot megdöntött a magyar futballban.
A két klub népszerűsége, illetve az új sportág hirtelen magasra szökött társadalmi presztízse két új stadion megépítését eredményezte az 1910-es évek elején. Előbb az Üllői úton a Ferencvárosé, majd a Hungária úton az MTK-é készült el. Ezeknek is volt köszönhető, hogy az évtized további részében a válogatott mérkőzések nézőszáma a kontinensen Budapesten volt a legmagasabb. A meggypiros mezesek 1912-ben a britek elleni vereség után két győzelmet aratva a Vigaszdíjjal tértek haza a stockholmi olimpiáról, s hasonlóan szép eredményben reménykedett a sajtó és a szurkolótábor az 1924-es párizsi torna előtt. Az egyiptomiak elleni súlyos vereség valóságos sokkot okozott, először lett téma a válogatott szereplése a parlamentben is. Kijutott a kritikákból az olimpiára benevezett „légiósoknak”, külföldi játékosoknak is, köztük volt egyébként a későbbi világhírű edző, Guttmann Béla is.
Az már egy új korszaka volt a magyar labdarúgásnak: a legjobbak közül sokan külföldre igazoltak. A légiósok közül a húszas-harmincas években elsősorban Konrád II Kálmán, Schaffer Alfréd, Plattkó Ferenc, Szabó Péter, Hirzer Ferenc, Eisenhoffer József és Kohut Vilmos szereztek nevet maguknak külhonban is, Schaffer Spécit egyenesen Futballkirálynak nevezték el. Franciaországban 1932-től egy évtizeden át minden esztendőben volt magyar futballista az aktuális bajnokcsapatban vagy kupagyőztesnél.
Még náluk is sikeresebbek voltak az edzők, akik különösen Olaszországban – Weisz Árpád három bajnoki címet is nyert a kontinens legerősebb bajnokságában –, Spanyolországban, Portugáliában, Németországban és Svédországban értek el kiugró sikereket. Olyan, ma is világhírű klubokkal nyertek magyar edzők bajnoki címet 1925 és 1945 között, mint az Internazionale (Ambrosiana), a Juventus, a Bayern München, a Real Madrid, a Barcelona, a Benfica, a Porto, a Sporting, az Olympique Marseille és a River Plate.
Magyarországon 1926-ban bevezették a profizmust, annak egyik hozadéka volt, hogy az addigi – nem közigazdasági, hanem gyakorlati értelemben – csak nagy-budapesti bajnokságból valóban országos lett. (Korábban rendeztek ugyan országos döntőt, de azt mindig vagy az FTC vagy az MTK nyerte meg.) Ez nyilvánvalóan a vidéki futball gyors fejlődésével járt. Legjobbjaik megközelítették, de még nem érték el az európai elitbe tartozó, a profi korszak kezdetén új nevet kapott Ferencvárost (FTC), Hungáriát (MTK) és Újpestet (UTE).
A zöld-fehérek és a lila-fehérek különösen nagy időket éltek meg: a Fradi 1928-ban megnyerte a Közép-Európai Kupát, 1929-ben pedig legyőzte Montevideóban az olimpiai bajnok uruguayi válogatottat, az Újpest előbb lett KK-győztes, mint magyar bajnok, s aztán a hazai élvonal aranyérmének megnyerése után Genfből hazahozta a Bajnokok Tornájának serlegét is. Mind a két csapat még egyszer megnyerte a KK-t a harmincas évek második felében is.
Erős klubokból erős válogatott alakult. Az 1934-es Mondialén még „csak” a negyeddöntőig jutott a nemzeti csapat, ám 1938-ban azóta sem felülmúlt sikert ért el, Holland-India, Svájc és Svédország legyőzésével bejutott a világbajnoki döntőbe. Párizsban aztán 4:2-re vesztett a címvédő olaszok ellen, talán részben azért is, mert Dietz Károly szövetségi kapitány, később igazán soha nem tisztázott ok miatt, kihagyott a csapatból három kulcsembert, Korányi Lajost, Turay Józsefet és Toldi Gézát.
A nagy sikert nagy visszaesés követte, a következő években, a háború alatt utolsó mérkőzéssel bezárólag olyan sokkoló vereségek érték a WM-rendszer tanulgatásában megbukó válogatottat, mint a németek elleni kölni 0:7 és budapesti 3:5 vagy a svédek elleni, ugyancsak hazai 2:7.
A meggypirosak majdnem kétéves szünet után 1945 augusztusában, az osztrákok ellen játszottak újra. Gallowich Tibor kapott megbízást a szövetségi kapitányi feladatok ellátására, aki 18 mérkőzésen 13-1-4-es mérleget ért el aztán a csapattal. A civilben újságíró Gallowich korszakát egy rövid átmeneti időszak követte (amelyben válogató bizottság dirigált, de már Sebes Gusztáv vezetésével), majd a baloldaliságát már a harmincas években is deklaráló, a negyvenes években a (sport)politikai életben is a csúcsra törő szakember egyedül került a csapat élére.
A negyvenes évek második felében egyébként már az Aranycsapat szinte minden tagja bemutatkozott a nemzeti tizenegyben, de Puskás Ferenc és Bozsik József mellett még olyan játékosok számítottak alapembernek, mint Rudas Ferenc, Balogh II Sándor, Szusza Ferenc és Deák Ferenc. Nagy kár, s talán egy olimpiai vagy világbajnoki éremről maradt le a magyar futball azzal, hogy ez a generáció nem vehetett részt az 1948-as olimpián és az 1950-es brazíliai világbajnokságon.
Előbbi kezdete előtt szűk három héttel, június 4-én, a lengyelek elleni 5:2-vel kezdődött a később Aranycsapatnak nevezett válogatott nagy menetelése. Varsóban mindössze Grosics Gyula, Lantos Mihály, Bozsik József, Kocsis Sándor és Puskás Ferenc játszott az utóbbi évtizedekben versszerűen emlegetett, legendás tizenegyből, de Sebes Gusztáv a következő hónapokban, években folyamatosan alakította, formálta a csapatát.
Vezérletével érte el a magyar válogatott a legnagyobb sikereit. Az 1952-es, helsinki olimpiai döntő (a jugoszlávok elleni 2:0), az Európa-kupa megnyerésében döntő szerepet játszó római stadionavató (az olaszok elleni 3:0), a londoni Évszázad mérkőzése (az angolok elleni 6:3), utóbbi visszavágója, amikor az angolok „egy hétre jöttek és 7:1-gyel mentek”, s nem utolsósorban a világbajnokságon a két dél-amerikai óriás elleni diadal (a brazilok és az uruguayiak ellen egyaránt 4:2) egytől egyig a magyar futballtörténelem legragyogóbb pillanatai közé tartozik.
Sajnos, a csoportmérkőzések során 8:3-ra legyőzött (nyugat)németek elleni finálét elveszítette a felforgatott csatársorral kiálló magyar csapat. A berni 2:3-ban a játékosok fáradtsága, a rossz időjárás, a balszerencse és az önmagát felülmúló nyugatnémet futballisták teljesítménye mellett a hazai sportvezetőség amatőr hibáinak is meghatározó szerepe volt. A döntő után zavargások törtek ki Budapesten.
Az ezüstéremmel zárt világbajnokság után soha többé nem szerepelt alapösszeállításában az Aranycsapat. A válogatott iránti, a fináléig tapasztalható feltétlen imádat – mind a hatalom, mind a szurkolók részéről – csorbult a berni 2:3 után, de az Aranycsapat egészen 1956 elejéig nem szenvedett újabb vereséget. Áprilisban aztán kikapott Budapesten a csehszlovákoktól – ez volt az első veresége a három évvel azelőtt átadott Népstadionban –, aztán veszített Brüsszelben a belgák ellen, s azzal véget ért a Sebes-korszak. Bukovi Márton került a helyére, vele a válogatott a régi fényében csillogott 1956 őszén, a csak győzelmet hozó négy őszi, külföldi mérkőzésen Moszkvában, Belgrádban, Párizsban és Bécsben.
A meggypiros mezes csapat, amelyből közben Aranycsapat lett, 1950. június 4. és 1956. október 14. között 64 mérkőzést játszott. A klasszikus tizenegy tagjai közül Grosics Gyula 40, Buzánszky Jenő 49, Lóránt Gyula 30, Lantos Mihály 50, Bozsik József 60, Zakariás József 24, Budai II László 22, Kocsis Sándor 59, Hidegkuti Nándor 50, Puskás Ferenc 59, Czibor Zoltán 40 mérkőzésen szerepelt ebben a periódusban.
Az 1956-os forradalom földindulást hozott a magyar labdarúgásban, miután Puskás Ferenc, Czibor Zoltán és Kocsis Sándor nem tért haza az emlékezetes dél-amerikai túráról. Szétesett a válogatott és meggyengült, egyszersmind kikerült a hatalom kedvencei közül az ötvenes évek addigi részében a világ legjobbjai között emlegetett Bp. Honvéd is.
Ez éreztette hatását az 1958-as világbajnokságon – nem jutott tovább a válogatott a csoportjából –, ám hiába jelentett óriási veszteséget az 1956-os ifjúsági válogatott majdnem minden tagjának külföldön maradása, a Baróti Lajos által irányított nemzeti tizenegyet 1959 végén már újra a kontinens legjobbjai között emlegették. Abban az esztendőben hat (!) magyar kapott pontot a France Football Aranylabda-szavazásán, Tichy Lajos, Bundzsák Dezső, Grosics Gyula, Albert Flórián, Göröcs János és a már külföldön élő Puskás Ferenc szerepelt Európa legjobb 26 futballistája között.
A következő évtized – a pályafutására tragikus kihatással lévő koppenhágai sérülésig – Albert Flórián tündöklését hozta. Az 1962-es chilei világbajnokság egyik társgólkirálya, az 1966-os angliai torna egyik legjobbja, 1967 aranylabdása lett, játszott a világválogatottban (egyébként Novák Dezső, Farkas János és Szűcs Lajos társaságában, 1968 novemberében a brazilok ellen), s részese volt az 1964-es kontinensbajnokságon, a Nemzetek Kupájában megszerzett bronzéremnek is. A válogatott mindkét világbajnokságon a negyeddöntőig jutott, Chilében és Angliában is a szocialista táborbeli mumusától kapott ki a legjobb nyolc között, előbb a csehszlovákoktól, majd a szovjetektől.
A magyar futball nagy sikereket ért el a hatvanas évek olimpiai tornáin, az 1960-as római bronzérem után, Lakat Károly irányításával, 1964-ben és 1968-ban is aranyérmes lett. A klubok közül, a Vasas 1958-as BEK-elődöntője után 1965-ben a Győri Vasas ETO is eljutott az első számú sorozat legjobb négy csapata közé. Az MTK 1964-ben a KEK-döntőben, a Ferencváros 1968-ban, az Újpesti Dózsa pedig 1969-ben VVK-döntős volt. A legnagyobb sikert a Fradi érte el: 1965-ben, a Juventus torinói legyőzésével, Fenyvesi Máté góljával megnyerte a VVK-t.
Az 1969-es, a csehszlovákok elleni pótselejtezőn elszenvedett marseille-i vereség újabb földindulást hozott a magyar futballban. Megváltozott a labdarúgás társadalmi megítélése, s némileg megváltozott a hatalom hozzáállása is a sportághoz. Vissza-visszatérő említést kapott a magyar labdarúgás erkölcsi kérdéseinek boncolgatása, valamint a játékosok erőnléti állapotának bírálata. Ez utóbbi is közrejátszott abban, hogy bevezették a követelményrendszert, a korábbinál erősebb központosítás volt jellemző. Noha a válogatott az 1970-es mexikói után az 1974-es, az NSZK-ban rendezett világbajnokságra sem jutott el – pedig veretlenül játszotta végig a selejtezőket –, akadtak szép eredményei ennek az időszaknak is. Elsősorban az 1972-es Eb négyes döntőjébe jutás és a néhány héttel későbbi, müncheni olimpiai ezüstérem emelendő ki, míg a klubok közül az Újpesti Dózsa 1974-ben a BEK elődöntőjében, a Ferencváros 1975-ben a KEK döntőjében szerepelhetett. Az U23-as (utánpótlás) válogatott 1974-ben Európa-bajnok, két évvel később Eb-ezüstérmes lett.
Kétségtelen: a hetvenes évek második felére magához tért a válogatott, amely 1978-ban, 1982-ben és 1986-ban is világbajnoki résztvevő lett. Argentínában Baróti Lajos, Spanyolországban Mészöly Kálmán, Mexikóban Mezey György irányította a csapatot. Dél-Amerikában egy brutálisan erős csoportban csak perceken múlt a döntetlen a későbbi világbajnok házigazda ellen. A négy évvel későbbi Mundialon a salvadoriak elleni 10-1 máig is élő világbajnoki rekordot jelentett.
A mexikói torna nagy csalódást hozott, óriási várakozás előzte meg itthon a világbajnokságot, a szurkolók legalább a legjobb nyolc közé várták az előző félévben az NSZK válogatottját Hamburgban, Brazíliáét a Népstadionban legyőző csapatot. A szovjetek elleni, irapuatói 0-6 széttörte az álmokat.
Sok szempontból korszakhatárnak tekinthető a mexikói kudarc. Az előző évek sikerei – mind a válogatotté, mind az Európa-bajnoki aranyérmet nyerő ifjúsági válogatotté, mind pedig a bomba meglepetésre az UEFA-kupa döntőjébe jutó Videotoné – azt ígérték, hogy a magyar labdarúgás továbbra is az európai elithez tartozhat.
Ám 1986 és 2016 között egyetlen világ- vagy Európa-bajnokságra sem sikerült eljutni, illetve az olimpiai futballversenyek legsikeresebb résztvevője csupán 1996-ban szerepelhetett ötkarikás tornán. A klubcsapatok gyengén szerepeltek a nemzetközi kupákban – üdítő kivételt jelentett a Ferencváros szereplése 1995 őszén a Bajnokok Ligájában –, s csak nagyon kevés magyar játszott külföldi topcsapatokban. Tulajdonképpen az ötszörös világválogatott Détári Lajos jelentette a kapcsot a világsztárokhoz, a magyar labdarúgás történetében először, annak leghíresebb szereplője játékvezető, Puhl Sándor, majd Kassai Viktor lett. Puhl, nagyszerű elődök, mint Iváncsics Mihály, Hertzka Pál, Zsolt István és Palotai Károly méltó utóda 1994-ben világbajnoki döntőt vezetett Pasadenában. Kassainak vb-elődöntő és olimpiai döntő jutott. Mindketten dirigáltak Bajnokok Ligája-finálét.
A bő tíz éve megkezdett futballfejlesztési program sok évtizedes lemaradást pótolt az infrastrukturális fejlesztésben. Eredményeként – s a résztvevők számának növelésének is köszönhetően – a magyar válogatott eljutott a 2016-os, majd a nevében 2020-as, a koronavírus-járvány miatt egy évvel elhalasztott Európa-bajnokságra is. Marco Rossi irányításával a válogatott bejutott a Nemzetek Ligája legmagasabb osztályába. Fejlődtek a klubok is: a legutóbbi négy ősz mindegyiként szerepelt magyar csapat (előbb a Mol Vidi, majd háromszor a Ferencváros) az Európa-liga, illetve a Bajnokok Ligája főtábláján.