Az Athletic Club csatára Juan Antonio Larrañagának, a Real Sociedad futballistájának 1986 és 1992 között felállított csúcsát javította meg. Kalandos életéről a Guardian hasábjain a hosszú ideje Spanyolországban élő Sid Lowe írt rendkívül érdekes cikket.
„Egyik nap otthon voltunk Bilbaóban, és néztük a televíziót, amikor valami közbejött – nem emlékszem pontosan mi –, én pedig újra rákérdeztem. Anyám kikapcsolta a készüléket és azt mondta: Rendben. Eljött a pillanat, hogy elmondjam. Ülj le, azt hiszem, most már készen állsz arra, hogy meghallgassad a történetünket. Amikor elmondta, mintha leforráztak volna.
A hallottak nagyon mélyen érintettek. Olyan volt ez, mint valami film, de hát mégis csak a szüleim élték át”
– mesélte a brit szerzőnek.
Iñaki Williams 20 éves volt, már a bilbaói Athletic Clubban játszott. Akkoriban többször is tudakolták tőle a múltját, de ő nem tudott válaszolni. Egyszerűen nem tudta.
Ám akkor Maria, az édesanyja elmesélte neki, hogyan hagyták el a férjével Ghánát, hogyan bolyongtak át étel és víz nélkül a Szaharán, s beszélt azokról is, akiknek ez nem sikerült. Az édesanyja már várta őt, amikor terhesen felmászott a kerítésre Észak-Afrikában, a Spanyolországhoz tartozó Melillában. Elmesélte, hogy letartóztatták őt és a férjét, Félixet, aztán akadt egy ügyvéd, akinek a nevét még mindig nem tudja, de segített nekik – még azzal is, hogy megmondta nekik, jobban járnak, ha azt mondják, a háború sújtotta Libériából menekülnek – így eljutottak Bilbaóba, ahol Iñaki megszületett.
A gyerekkora nagy részét aztán Pamplonában töltötte, de még tízes évei végén felfigyelt rá az Athletic Bilbao, így került vissza szülővárosába.
„A szüleim történetének hallatán még keményebben akartam harcolni azért, hogy visszaadjak mindent, amit értünk vállaltak. Aztán rájöttem, mindent soha nem tudok visszafizetni nekik.
Kockáztatták az életüket, de túlélték, s most megpróbálom őket olyan élethez segíteni, amilyenről álmodtak”
– mondta Sid Lowe-nak.
„Nem tudtam, például, hogy gyalog keltek át a sivatagon. Azt igen, hogy apámnak problémái vannak a talpával, de azt nem, hogy azért, mert átzarándokolt a Szahara 40-50 fokos homokján. Aztán egy nyitott teherautón, negyven másik ember közé bepréselődve utaztak, majd megint napokat gyalogoltak. Akik belehaltak, azokat eltemették. Fenyegette őket tolvajok hada, nemi erőszak, szenvedés. Voltak, akiket becsaptak. Az emberkereskedők elveszik a pénzt, aztán félúton azt mondják: Az utazás itt véget ér. Csukd ki magad, ne hagyj semmit: se vizet, se ételt. Anyám azt mondta: Ha tudtam volna, mi vár ránk, otthon maradok. Csak útközben tudta meg azt is, hogy terhes velem” – mesélte.
Így folytatta: „Amikor elérték Melillát, felmásztak a kerítésre. A rendőrség őrizetbe vette őket. Migránsként érkeztek, úgy nézett ki, visszaküldik őket. Amikor a börtönben voltak, az egyik katolikus segélyszervezet ügyvédje, aki angolul beszélt, azt mondta: az egyetlen, amivel próbálkozhatnak, ha azt mondják, háborúban lévő országból jöttek. Erre gyorsan összetépték a ghánai papírjaikat, és azt mondták, Libériából jöttek, hogy politikai menedékjogot kérjenek. Neki köszönhetően jutottak el Bilbaóba.”
A futballista karrierje szempontjából is fontos, hogy Bilbaóban, Baszkföldön született. Különben soha nem játszhatna az Athletic Clubban.
Maria és Felix 150 km-re délkeletre, Pamplonába költöztek, ahol kaptak egy állami bérlakást. Ott találkoztak Iñaki Mardonesszal – utána kapta a futballista a nevét – egy pappal, aki a keresztapja és a gyámja lett. Ruhákat kaptak a templomból.
Felix, az apa pásztorként dolgozott, aztán takarítóként egy építkezésen. Sehol sem maradhatott sokáig. Egy idő után elment Londonba.
„Egy bevásárlóközpontban dolgozott a Chelsea közelében, asztalokat takarított az éttermekben, vagy biztonsági őrként dolgozott, sőt előfordult, hogy jegyeket kezelt a Stamford Bridge-en. Bármilyen munkát elvállalt, ha végre valaki adott neki” – mondta róla a fia. Akkoriban Iñaki 10 vagy 11 éves volt. Testvére, Nico két- vagy hároméves. Felix egy évtizedre eltűnt. Maria két-három munkát végzett egyszerre, amikor volt munka. Iñaki szinte apja lett Nicónak.
Iñakin a futball segített. Egy ideig még játékvezető is lett a helyi bajnokságokban: a meccsenkénti 10 euró nagyon jól jött, bár többre volt szüksége. Megígérte édesanyjának, hogy profi lesz. Tizennyolc évesen csatlakozott az Athletichez, 2014 decemberében 20 éves korában mutatkozott be az első csapatban. Fontos volt a számára, hogy tekintélyes összeget ajánlottak neki.
„Visszahoztam apámat Londonból, újraegyesítettem a családomat” – mondta.
2016 tavasza óta egyetlen bajnoki mérkőzést sem mulasztott az Athletic Clubban. Egyszer játszott a spanyol, kétszer a baszk válogatottban. Immár öccse, Nico is a klub játékosa, a mostani szezonban két meccset játszott már a La Ligában is, sőt szerepet kapott a spanyol utánpótlás-válogatottban. Harmincöt év után játszott újra testvérpár az Athletic Club első csapatában.