Köszöntöm a hallgatókat!
Köszönöm szépen, hogy elfogadta a meghívásunkat. Ezt a mostani beszélgetést felvételről hallják. Csütörtökön délután érkezett Faragó Tamás az InfoRádió szerkesztőségébe. Beszélgetésünk egyik fő témája természetesen a nyár első számú vizes eseménye, a kazanyi világbajnokság, amely egészen augusztus 9-ig tart majd. Ugye azon a hétvégén oszthatják majd ki az érmeket, de tulajdonképpen akkor már csak egy évre leszünk a riói olimpiától, amelynek a megnyitója 2016. augusztus 5-e, az ön 64. születésnapja lesz majd. Így most egy évvel nagyjából a riói olimpia előtt hogyan látja a vízilabda sporthelyzetét a világban?
Továbbra is optimista vagyok annak ellenére, hogy lehetnék pesszimista is. Tehát én azt gondolom, hogy sok-sok mindent tehetnénk magunkért, és nem tesszük.
Mikre gondol?
Elsősorban a népszerűségét tekintve kicsit áll rajtunk a por. Mondhatnám azt, hogy a zsebeinkben molyirtó van. Kicsit olyan, minthogyha a télikabátot eltennénk későbbi időre. Elsősorban azért, mert ezt a játékot nagyon jó játszani, de nézni azért nem annyira. Tehát ebben vannak hiányosságok, és ezeket viszonylag egyszerű szabálymódosítással meg lehetne oldani, de valami makacsság van bennünk, a környezetben, illetve várjuk a messiást, várunk egy olyan kiemelkedő személyiséget a nemzetközi vízilabdasportban, aki ezt megoldaná, aki, ugyanúgy mint a röplabdánál: egyszer csak jött egy mexikói elnök és világsportágat csinált belőle. Korábban, az én időmben Bulgáriában vagy a szovjet katonák játszották, most meg valami olyan zseniális, gyönyörű, fantasztikus sportág lett belőle. Utaznak a csapatok a világon mindenhol, és mindenhol teltház előtt játszanak, és valóban szenzációs mérkőzéseket lát az ember. Szóval várnám, hogy a vízilabdasportban is ez megvalósuljon, de hát erről majd beszélünk később.
Azért annyit még, hogy mi kellene ehhez? A nemzetközi szövetség, ugye tulajdonképpen az úszást tartja az első számú sportágnak. A nemzetközi úszószövetség égisze alá tartozik a vízilabda. Ez jelent problémát, vagy pedig a reformok hiánya vagy lassúsága?
Én azt gondolom, hogy józan paraszti ész kellene. Nem olyan bonyolult ezt kitalálni, mert ha a világon az uszodák 70-80 százaléka 25 méteres vagy 25 jardos, akkor miért kéne a vízilabdasportot, a vízilabda-mérkőzéseket 30 méteren játszani. Tehát eleve kizárni ezeket az uszodákat a vízilabda kultúrából, vagy a labda a játékosok 70-80 százalékának nem ideális. 20 százaléknak optimális, de miért a 20 százaléknak találunk ki egy ilyen labdát? És még sorolhatnám. Tehát azt gondolom, hogy egyrészt vannak ilyen logikai buktatók a mai vízilabdasportban, és természetesen aztán jön a leglényegesebb: a szabály megváltoztatása, amihez elsősorban nem szakemberekre van szükség, hanem a szponzorok, a média, illetve a közönség véleményére, hogy csak ilyen és ilyen feltételek mellett néznék szívesen a vízilabda-mérkőzést.
Lehet egy egységes platformot találni ebben?
Hát nem, mert itt nagyon okosak vagyunk, mindenki mondja a magáét, és mindenki pont az ellenkezőjét is el tudja mondani. Tehát Marcuse, amióta megfogalmazta, hogy a demokráciával csínján kell bánni, mert igazából az emberek többsége nem tud mit kezdeni vele. Én azt gondolom, a vízilabdasportban ebben az értelemben mindenképpen létezik ez a fajta gondolat.
Egészen konkrétan mikorra vár áttörést ebben?
A riói olimpia után mindenképpen. Azt hiszem, ami most a világliga mérkőzések kapcsán látható volt, még akkor is, hogyha nem a mi előnyünkre szolgált ez a sorozat, hogy olyan országok felerősödtek, mint Brazília, az Egyesült Államok, Ausztrália, ahol hatalmas tömegek űzik ezt a sportágat, de valahogy nemzetközi szinten, a nemzetközi eredmények alapján még nem tudnak az élbolyba kerülni. Most sikerült, már ott vannak. Lehet, hogy pont a kazanyi világbajnokságon lesz áttörés, hogy nemcsak egy balkáni játékoknak felel meg a vízilabda döntő, tehát Szerbia, Horvátország, Montenegró vesz részt, és persze idesorolhatnánk Olaszországot vagy Magyarországot is, hanem kicsit nyitnánk a világ felé, és akkor valóban olyan országok is beszállhatnának, akik igazából idáig távol voltak vagy idáig a periférián űzték ezt a sportágat.
Mekkora veszélyt jelenthet ez a magyar vízilabdára?
Én nem hiszem, hogy valami veszélyt jelent. A szabályok változtatása vagy az elképzelések megváltozása nem sokat alakítana az erősorrenden. Én nem tudnék egy olyan szabályt kitalálni, mondjuk a hokiban, ahol a magyar válogatott, mondjuk a cseheket vagy a szlovákokat megverné. Lehetetlenség. Szerintem ugyanúgy megmaradna mindaz, ami idáig volt, sőt, miután a magyar vízilabda mégiscsak elsősorban abból táplálkozik, hogy rendkívül kreatív, nagyon sok tehetséges vízilabdázó születik Magyarországon, a közönség szereti, népszerű, annak ellenére, hogy sokszor nem nagy élvezet nézni. Azt gondolom, az eredményesség tekintetében továbbra is ott leszünk az élbolyban.
Összességében egyébként fontosabb, hogy a vízilabda az olimpia műsorán még inkább stabilizálja a helyét, mint az, hogy esetleg a magyar válogatott belátható időn belül megint odakerüljön a csúcsra?
Én azt gondolom, a kettő összefügg, tehát egyrészt a vízilabdasportot nem kell félteni. Mindig vannak ilyen félszek, hogy "jaj, istenem, most esetleg ez a sportág lekerül az olimpia műsoráról." Szerencsére az úszósporttal együtt halad, és miután egy csomagban van jelen a nemzetközi vízilabdaélet a FINA keretein belül, azt gondolom, a vízilabda mindig ott marad az olimpia műsorán. Természetesen, amit korábban mondtam, azok persze mind-mind érvényesek, mert azért magunkon továbbra is segíthetnénk.
Ön szövetségi kapitánya volt a női válogatottnak a 2000-es évek első évtizedének első felében, világ- és Európa-bajnoki címet is nyert a csapattal. Egy világbajnokságra hogyan kell felkészülni? Mikor kezdi el a szövetségi kapitány megtervezni a következő világbajnokságot?
Nem akarnék okoskodni, de mégis el kell mondanom, hogy már sokkal korábban, tehát elsősorban négyéves olimpiai ciklusban gondolkodnak a kapitányok. Szerintem minden labdajátékban ez a legfontosabb, még akkor is, ha nem biztos, hogy ki tudja tölteni a kapitány a négyéves ciklust.
És ilyenben nyilván az olimpia a legfontosabb. A világbajnokság mindig az év fő eseménye, amikor van?
Az első lépés az, hogy ki kéne találni, hogy abban a pillanatban milyen vízilabdát fognak játszani. Tehát a világbajnokságon vagy az olimpián milyen vízilabdát. Utána természetesen az ember megtalálja ehhez a személyeket, a stábot, a játékosokat, utána az edzésmódszert, és utána pedig megpróbálja kialakítani, hogy amikor odakerül, már annak a korszerű vagy valami más vízilabda-játéknak meg tudjon felelni. Természetesen azért ez olyan szempontból bonyolultabb, mert azért mindenképpen van formaidőzítés, meg emberekkel kell foglalkozni. Talán a világbajnoksággal kapcsolatban a legfontosabb az utóbbi, mert ez egy nagyon hosszú verseny, két hétig tart, és elhasználódnak a játékosok, az idegek, a lelki tényezők a mindennapi küzdelmektől, a monotonitás oly módon fölerősödik, hogy egy idő után, pont, amikor a legfontosabb lenne, a játékosok ki- és elfáradnak. Ennek megfelelően kell tervezni a felkészülést, és hogy a kérdésre válaszoljak, azt gondolom, a férfiválogatottnak szerencséje van, mert pont olyan mérkőzéseken kell az első héten szerepelniük, amin biztos, hogy nyernek, tehát a formaidőzítés szempontjából csak a második hétre kell készülniük.
Szerencsés ez így, hogy gyakorlatilag van egy bemelegítő hét?
A végén dől el, hogy mi szerencsés. Mindig a végeredmény határozza meg, hogy mennyire volt szerencsés, hogy erős vagy éppen gyenge csoportba sorolták az együttest. Azt gondolom, hogy ilyen szempontból működik, mondjuk azt, hogy ez egy szerencsés megoldás, mert a legnehezebb mérkőzés, ami vár a fiúkra, - és most már minden világversenyen ez a negyeddöntő, amikor lehetnek elsők is meg nyolcadikok is, és ki-ki alapon mennek ezek a mérkőzések - akkor pont már egy top formát mutathat a magyar válogatott.
Ha már a férfiválogatottnál tartunk, láthattuk az elmúlt másfél hónap eredménysorát. Meglehetősen hullámzó volt, ugye, voltak jó meccsek és kevésbé jól sikerült tornák is. A Világliga hatodik helyet kifejezetten kudarcként élte meg a szövetségi kapitány és a játékosok többsége is. Látott előrelépést ebben az elmúlt néhány hétben a csapat játékán?
Azt hiszem, hogy a játékosok minősége biztosítja majd az eredményt. A Világligán, én azt gondolom, amilyen állapotban voltunk, hogy elkezdtük a felkészülést, nem volt sok idő erre, illetve itt mindig különbözőek a vélemények. Lehet-e egyáltalán egy évben kétszer csúcsformába kerülni? Van, akik föláldozzák a Világligát, van, aki arra próbál felkészülni és igyekszik svungból mind a kettőt megoldani. Fogadjuk el, hogy a magyar válogatott a Világligát feláldozta a világbajnoki jó szereplésért.
Noha ez nem volt kimondva.
Noha ez nem volt kimondva. Kétségtelen, hogy nekünk is meglepetés volt, hogy egyszer csak jöttek, mondjuk, az ausztrálok, az amerikaiak, és egy olyan korszerű vagy valami más vízilabdát játszottak, amire igazából nem nagyon készültünk fel. Ez a más nem olyan bonyolult. Egy bátrabb és kreatívabb vízilabda, ami elsősorban mindig a magyar válogatottra volt jellemző. Most ez hiányzott. Egyrészt mindig győzelmi kényszer alatt játszik a magyar válogatott. Mi elvárjuk, Rajki Béla szavaival élve, hogy a második hely már kudarc, és ha nem nyerünk, akkor valami nagyon nagy dráma történt a vízilabdasportban. És ez a nyomás szerintem rajta volt a játékosokon is, illetve az edző kollégákon is, és nem tudtuk azt a top állapotot hozni, ami szükséges. Hogy szakmailag hogyan lehetett volna ezt megoldani? Persze utólag mindenki okos, ahogy szokták mondani: harc után okos a katona. Fogadjuk el, hogy ez most így sikerült és a világbajnokságra felkészülés egyik állomása volt.
A vb-re címvédőként érkezik a magyar válogatott és egy Európa-bajnoki ezüsttel a háta mögött, hiszen tavaly Budapesten is szerepelhetett a döntőben a csapat. Azt mondta, a második hely kudarc, bár konkrét esetben - és idézet természetesen -, a konkrét esetben aláírható lenne egy második hely? Az már olimpiai kvótával járna.
Természetesen. Azért legyünk szerények. Azt gondolom, a világ vízilabdasportjában vezető szerepet játszunk, az a második hely egy hihetetlen komoly eredmény. Persze amikor ott áll az ember a dobogó második fokán és fölnéz az elsőkre, akkor aztán egy életre megfogadja, hogy többet második nem lesz, de azért egy ilyen kiélezett küzdelemben, a második hely reális eredmény lenne a magyar válogatott számára.
Az elsőre mennyi esélyt lát?
Az első helyre is látok esélyt. Mindig attól függ, hogy hogyan összegződnek a dolgok. Tehát az a bizonyos világbajnoki címvédés úgy történt, hogy sok-sok minden összegződött. Nagyon jó kapusunk volt, nagyon jó csapatjáték volt, és voltak klasszisok, három-négy olyan csodálatos játékos, akik igazából továbblökték a mérkőzésen az eredményt, illetve a csapat sikerességét, és meg tudták oldani. Azt gondolom, most is így működik. Abban hiszek, hogy bármennyire is fontos a csapat, azért igazából minden labdajátékban a nagy egyéniségek szerepe, persze, a jó csapatteljesítmény mellett megkerülhetetlen.
Egy sikerhez hány egyéniség kell a csapatban? Hány kimondottan erős figura, akár nyerő ember?
Minél több, annál jobb.
Mindig? Még akkor is, ha adott esetben szétfeszítene egy csapatot? Vagy ilyen nincsen?
Ez egy teória, hogy az, ha sok klasszis van egymás mellett, komoly gondot okozhat. Azt gondolom, minden edző álma az, hogy sok klasszis legyen, és ezt a problémát kelljen kezelnie, mert ezt kezelni kell. Ez egy edzői feladat. Ha valaki renitens, hülye, alkalmatlan, meg van buggyanva, akkor azt meg kell oldania, még akkor is, ha úgy gondolja, hogy az erején felüli képességgel jár, de ennek ellenére nem az a célja, hogy a legjobb játékost kirúgja, mert azt a kabinos is ki tudja rúgni, ahhoz nem kell feltétlenül edzői képesítés.
Ezek szerint ha egy jó összetételű, jó nevekből álló csapat nem sikeres, az legtöbbször az edző hibája?
Igazából az edző viszi el a balhét. Azt mindenki látja, hogy azért a játékosok többsége hogyan teljesít. Mese nincsen, ez ilyen szempontból kegyetlen dolog. Olyan, mint a művészet, mondjuk a balettművészet, hogy nem lehet nagyot alkotni, nem arról van szó, hogy mint az irodalomban vagy a képzőművészetben, hogy egyszer csinálok egy könyvet vagy valamit alkotok, és akkor bármi történik velem, beírtam magam a történelembe. Itt tegnap jó voltál, de ha ma nem játszol jól, akkor a néző azt mondja, hogy elnézést, lehet, hogy ez egy klasszis játékos, de nekem mára szól a jegyem, tehát azt akarom látni, hogy ma hogyan teljesít, ergo a klasszis játékosoknak mindennap be kell bizonyítania, hogy amit csinálnak, ahhoz a legmagasabb szinten értenek.
Éppen a napokban jelent meg egy bulvárlapban egy cikk Kovács Katalinnal kapcsolatban. Azt írták róla, hogy a saját szobrát döntögeti le, egy kajakozóról, aki háromszoros olimpiai bajnok és rekord világbajnok. Azért nem túl szigorú ez a fajta hozzáállás? Tehát, aki mondjuk már elért valamit, akkor le lehet azt igazából rombolni, mondjuk egy olimpiai bajnoki címet azért nem lehet semmissé tenni.
Később ez természetesen majd enyhül, és majd akkor már egészen másképp tekint vissza az ember a karrierjére. Annyit azért szeretnék megjegyezni, hogy Kovács Kati olyat vállalt, ami szerintem a lehető legnehezebb. Látjuk, hogy Janics Natasa vagy a következő klasszisok sem tudnak megfelelni saját minőségüknek. A női kajak egyesben majdnem lehetetlenség hosszú távon jól szerepelni. Bátorság volt, és ennek természetesen ára van, tapasztalattal jár. Ilyenkor a kérdés az, hogy mennyire tud megújulni az ember. Én, amikor már idősebb játékos voltam, azt megtapasztaltam, talán a legfontosabbat, hogy egészen más energiatartalma van annak, ha az ember nyerni akar, és egészen más ha nem akar kikapni. Tehát egy idős játékos már túl akar lenni rajta, és nem elsősorban az a motivációs cél, hogy de jó lenne nyerni, hanem azért mégis, a presztízsről van szó, meg annyi mindenről, de már nem akar kikapni elsősorban. Ez az energiakülönbség, ez nagyon is érzékelhető, és sokszor a nyerés a függvénye.
És nyilván ilyenkor, amikor azért már egy versenyző előrébb tart a pályafutásában, vagy a végéhez közeledik, akkor már a sérülések is nagyobb eséllyel jönnek. Kovács Katalin esetében ez volt az egyik konkrét ok, amiért nem jutott be a döntőbe a hazai válogatón. De a kajaktól kanyarodjunk vissza a vízilabdához. Beszéljünk a női csapatról is, a magyar női válogatottról. Hogyan látja az esélyeit Merész András együttesének.
A női válogatott az mindig, ugyanúgy. Természetes a férfi-, nem is azt mondanám, hogy a férfi-, hanem inkább azt mondom, hogy a magyar vízilabda része a női vízilabda. Ennek megfelelően a nőkre ugyanúgy érvényes, hogy mindig eredményt várunk tőlük. Az teljesen természetes, hogy a négy közé kell kerülni, hogy úgy kell kimenni egy világversenyre, hogy nyerési esélyünk legyen. Én azt gondolom, hogy a női válogatott ezzel az eséllyel rendelkezik. Vannak jó játékosaink, többségük a gyerekkorukban a férfimezőnyben nevelkednek és edződnek, kellőképpen kreatívak. Az a kérdés, hogy a nőiességüket mennyire tudják, mondhatnám, eldugni vagy előtérbe helyezni, mert azért a női vízilabdában is sokszor, ahogy a női sportokban jellemzően, nem kell feltétlenül jól játszani, a másik elrontja. Sokszor a mi női válogatottunk is képes arra, hogy egyik pillanatról a másikra, tökéletes játék után érthetetlen módon egyszer csak kicsúszik a kezéből a mérkőzés.
Néhány évvel ezelőtt a szakemberek egy része azt mondta, hogy Spanyolország és Magyarország lehet a legnagyobb esélyese a női vízilabdában a riói olimpiának. Most azért kicsit másnak tűnik már a helyzet. Eleget lépett előre? Eleget fejlődött a magyar csapat?
Az az igazság, hogy miután megnézzük a csajokat, azt lehet mondani, hogy nagyon csinosak, tényleg. Tip-top állapotban lévő játékosok vannak a magyar női válogatottban, ami persze nem feltétlenül előny, mert akkor, ha egy kanadai, egy amerikai vagy egy ausztrál csapatban, mondjuk, 90 kilós lányok dobálják a labdát, és ezekkel kell megküzdeni, akkor természetesen nem olyan egyszerű ezt megoldani. De a spanyolok sem olyan súlyos teremtések, és nagyon-nagyon csinosak, és az orosz válogatottat szintén az jellemzi, hogy a nőiességüket nem kell háttérbe szorítani. Akkor mégiscsak van egyfajta út. Én azt hiszem, hogy a szakvezetés megtalálja vagy meg kell találni, hogy ennek a válogatottnak mi az a játékstílus, ami legjobban megfelel. A vízilabdasportban létezik az a fajta gondolat, hogyha megállsz, akkor megfoghatnak, összetörhetnek, de ha vízszintes testhelyzetben vagy, ha meg is fognak, az mindig kiállítással jár. A lányoknak tehát szó szerint állandóan úszni, mozogni kell, igazából előbbre kell gondolkodni, és szerintem a magyar vízilabda képes arra, hogy női szinten a lehető legkreatívabb gondolatokat kitalálja.
A magyar női válogatottnak nem olyan könnyű a csoportköre, mint a férfinek, de összességében mire számít a csapattól, milyen eredményre?
Mindenképpen szeretnénk, sőt, elvárás, hogy a legjobb négy közé kerüljünk. Talán ez sokkal nehezebb, mint ott jól szerepelni. Azt hiszem, ha a négy között vagyunk, akkor szerintem döntőt is tudunk játszani.
Hamarosan folytatjuk a beszélgetést Faragó Tamás olimpia- és világbajnok vízilabdázóval, a magyar női válogatott korábbi szakvezetőjével. Tartsanak továbbra is velünk.Folytatódik az Aréna, a stúdióban Faragó Tamás olimpiai és világbajnok vízilabdázó, a 2005-ben világbajnoki aranyérmes magyar női vízilabda-válogatott szakvezetője. Beszéljünk is erről: a tíz évvel ezelőtti csapathoz képest viszonyítva lát hasonlóságokat?
Mindig van hasonlóság. A lányokra is érvényes az, amit a fiúknál tapasztaltunk. Egy olyan hasonlattal élnék, hogy egy ilyen csodálatos háromszoros olimpiai bajnok garnitúra kiöregedett, kiment a férficsapatból, és az uszodában mindenki azt gondolta, hogy ilyen többet nem fordul elő, és elkezdtünk sopánkodni. De nem kellett sopánkodni, mert a következő évben világbajnokságot nyertünk. A női szakág is képes arra, hogy igen, valamikor nyertünk, de most is vannak olyan tehetséges játékosaink, akik képesek ugyanerre a bravúrra.
Ha a 2005-ös évre visszaemlékszik, mi volt az, ami az aranyéremig röpítette a csapatot? Milyen tényezők voltak ezek?
Én voltam az edző. A lányok, nők racionálisan gondolkodnak. Ilyen szempontból nagyon jó velük dolgozni, mert végiggondolnak bizonyos dolgokat, és ha valamiben rációt találnak, akkor nem okoskodnak tovább, ellentétben a fiúkkal. A fiúk elfogadják, és megpróbálják megvalósítani. Ez nagyon jó volt abban a csapatban, és szerintem most is ugyanúgy létezik. Ennek megfelelően, miután elhitték nekem, hogy hogyan kell nyerni, és ráadásul a mérkőzés közben egyfolytában irányítottam őket, szó szerint mindig mondtam, hogy ki, mikor, hova menjen, ráadásul eléggé jól, intuitív módon képes voltam a vészhelyzeteket már korábban felismerni, és még mielőtt odaért volna a labda, korábban jeleztem, hogy mi a megoldás, ez így nagyon jól működött. A másik, ami a lányoknál nagyon szimpatikus volt, hogy megértették a kockáztatás fokát. Ez egy új gondolat a sportban, de létezik. Azt jelenti, hogy pontosan el kéne találni, mi az optimális. Ahhoz, hogy az ember eredményt érjen el, mindenképpen optimális lelki és szellemi állapotba kell kerülni. Mint egy hegymászó. Ha nem elég bátor, nem eléggé kockáztat, akkor el sem indul. Ha meg túlzottan kockáztat, akkor leesik. Tehát a sportban és a labdajátékokban is léteznek ezek az elméletek. Amikor a 19-re lapot kellett húzni, akkor a csajokkal még ezt meg lehetett valósítani.
Egy világbajnoki siker mennyire múlik ezeken? Hogy akár az emocionális, akár a racionális dolgokat, akár a megérzést így egyensúlyban tudják tartani?
Bármennyire is okos vagyok, és így előadom, hogy mennyire jó szakembernek tartom magam, hozzá kell tennem, hogy elég sok mindent nyertem játékosként is, szakvezetőként is, de a győzelem mögött mindig mázli volt. Tehát valahol a szerencse nagymértékben befolyásolja az eredményt. De hát az ember, ha azonnal nem is akarja bevallani, mert szereti saját magát fényezni, de hát én akkora játékos voltam, hogy bárkit megdicsérhetek. Ennek megfelelően képes vagyok a saját eredményeimet is úgy értékelni, ahogy ez a valóságban megtörtént.
És a szerencse, az mindig ott volt?
Igen, ott volt, létezik. Jó, természetesen azért van egy olyan mondás, hogy minél többet dolgozom, annál több a szerencsém. Azért ebben is van valami logika.
Wéber Gábor Formula 1-es szakkommentátor mondta nagyjából egy héttel ezelőtt itt, az InfoRádióban, hogy azért a sportolók többsége hajlamos arra, hogyha szerencse van, akkor azt gyakorlatilag természetesnek tekintse. Nem kell magyarázkodni akkor egy eredmény után, csak örülni a sikernek. Ha pedig nincs, akkor fancsali, inkább akkor értékeli kevésbé a helyzetet, tehát hogy a szerencsének ilyenformán tulajdonítanak jelentőséget. De akkor ezek szerint az a szerencsés ebben az esetben is, hogyha mindig látja az ember, hogy minek mekkora a szerepe akár a szerencsének.
Természetesen. Én azt gondolom, hogy jó szakvezetőt nem lehet elvinni az erdőbe. Tehát abszolút reálisan kell értékelni, és főleg azokon a mérkőzéseken, amikor az ember még nem jutott el a végcélhoz, és akkor pontosan tudja, hogy oké, most nem tapsolni kell, meg fényezni kell saját magunkat, hanem, gyerekek, itt azért nagyon nagy gáz volt, még akkor is, hogyha öt góllal nyertünk.
A női vízilabdát tekintve, ugye azt látjuk, hogy rengeteg országban egyre magasabb színvonalon űzik. Lát arra esélyt, hogy akár a női vízilabda világszinten meghaladja, akár felülmúlja a férfit?
Egyértelmű, meg fogja haladni, sőt, igazából már most meghaladta. Az Egyesült Államokban, ami ugye egy különleges kultúrájú ország, a sportban is azt lehet mondani, hogy olyan abszurd dolgok történnek, hogy sokkal többen fociznak, és sokkal többen vízilabdáznak. A softball például sokkal népszerűbb már lassan, mint a baseball, tehát ennek megfelelően az Egyesült Államok ereje egyértelmű. 50-60-80 ezren vízilabdáznak, miközben Európában szerintem nincsen, ugyanezt a számot nem nagyon érzékeljük. Kanada, Ausztrália, a továbbiakban Brazília, és hát vannak országok, ahol egyértelmű a női vízlabda elsőbbsége, ennek megfelelően én pontosan azért nem aggódom a vízilabda jövőjéért, mert a csajok meg fogják menteni ezt a sportágat.
Magyarországon mikor állhat be az egyensúly? Mert azért most még mindig nyilván az elmúlt másfél-két évtized sikerei kapcsán is, meg a korábbi történelmi sikerek kapcsán is a férfivízilabdát a szurkolók egy része fontosabbnak tekinti.
Természetesen, azért, mert a férfi vízilabda többségét csajok nézik. Kijönnek az uszodába. Most épp néztem a japán mérkőzésen, a férfiválogatott annyira frappánsan oldotta meg a bemutatást, hogy mindenki fürdőnadrágban volt, nem köpenyben, és óriási sikere volt. Talán ez a legfontosabb, hogy a bemutatás jól sikerüljön. De azért, ha az ember be meri vallani férfi létére, hogy sokszor egy női mérkőzés sokkal kreatívabb, sokkal látványosabb, sokkal szebb, érdekesebb, akkor eljött az ideje, hogy most mi pasik tanuljunk a csajoktól.
Talán még követhetőbb is, nem? Tehát azok számára, akik nem értenek annyira a vízilabdához, egy női meccs a tempókülönbség miatt is jobban követhető, nem?
Igen, meg valahogy becsületesebb. A vízilabdában mindig fönnáll annak a veszélye, hogy a játékot nem gólra, hanem kiállításra játsszák. És a néző ezt nem érti. A lányokban megvan ez a huncut bátorság, ami, persze, ebben van veszély is, hogy ahogy korábban említettem, pillanatokon belül el lehet veszíteni egy mérkőzést, de mégis azt gondolom, hogy becsületesebb hozzáállás, mint a tutista, férfias gondolkodás, hogy valahogy bárhogy, bármilyen segítséggel, csak legyűrjük az ellenfelet.
Eljöhet egyszer annak az ideje, hogy férficsapatnak női edzője legyen?
Annak nem, de az, hogy a nőktől fogunk tanulni, az előbb-utóbb be fog következni.
Ebben az évben, ebben az elmúlt néhány hónapban is azért voltak magyar vízilabdasikerek, gondolhatunk akár az Universiade győzelemre. Vince Balázs szövetségi kapitány együttese nem akármilyen körülmények között tudta a címvédést biztosítani Dél-Koreában. Hogyan látja, az a siker mekkora löketet adhat akár most, a jelenlegi vízilabdának, és mennyire meríthet az Universiade csapatból a következő évekre a nagy csapat, a felnőtt válogatott?
Mindenképpen csodálatos eredmény az Universiade, a Balázsék sikere. Elsősorban ez a magyar vízilabdasport erejét tükrözi. Ilyenkor mindenki úgy gondolja, hogy én is ide tartozom. Én magam is büszkélkedek ezzel az eredménnyel, de azért hozzá kell tennem, hogy pontosan tudjuk, hogy a Vincze Balázs mennyire jó edző, mennyire jó pedagógus, hogy képes egy olyan csapatot összeállítani, amelynek tagjai lehet, hogy még nem annyira kiemelkedő játékosok, fiatalok, de van bennük kurázsi, és el akarják sajátítani a szakmát és győzelemittasan játsszák ezt a játékot, ez, ahogy korábban említettem, nagyon-nagyon fontos. Tehát van miből meríteni. Örüljünk neki, és biztos vagyok benne, hogy az Universiade csapatból többen a felnőtt válogatott keretbe is be fognak kerülni.
Hogyan látja jelenleg a sportág utánpótlását? Ugye talán jelenleg ehhez van most a legközelebb.
Azt hiszem, az mindig biztosítva lesz. Szerencsére Magyarországon a vízilabdasport továbbra is népszerű. Azt lehet mondani, hogy egyfajta társadalmi rangja van. Bárhova megy az ember, kötődést jelent. Amerikában sokan azt mondják, a Stanfordon vagy a Harvardon végzett, most az a találkozási pont, hogy én is vízilabdáztam, és az élet bármilyen területére téved az ember, találkozik volt vízilabdázókkal. Továbbra is megvan ez a fajta mítosz a vízilabda iránt. A szülők szívesen hozzák le az uszodába a gyerekeket.
Nem is kell kampányt folytatni?
Van verseny természetesen, de még mindig létezik. Azt gondolják, az egy jó populáció. Elsősorban a férfiakkal kapcsolatban, még vannak a nőknek is meg a férfiaknak is emlékképük, ha a fiam vízilabdázik, akkor az egy jó populációhoz fog tartozni. Ráadásul ez egy jó, egészséges sport, és ahogy szoktam mondani a szülőknek, lehet, hogy nem lesz válogatott a gyerekből, de, hogy lesz nője, azt garantálom, tehát mindenképpen perspektivikus sportág.
Mekkora az edzők, az utánpótlásedzők szerepe?
Az nagyon fontos. Az utánpótlásban férfiak dolgoznak. Ezt azért próbálom kiemelni, mert a magyar pedagógiának óriási problémája az, hogy nincsenek férfiak. Tehát miközben a gyerekkel a pedagógus az iskolában többet van, mint otthon, tehát gyakorlatilag mondjuk 30-40 percet beszél a szülő a gyerekével egy hét alatt. Ahhoz képest a gyerek az iskolában van 8-9 órán keresztül. És, akivel együtt van, az többnyire egy nő. Aztán hazamegy, és az anyukája tud vele foglalkozni.
Nagyobb eséllyel.
Vagy a nagymamája, és még mindig nincs ott férfi. A férfimodell még mindig nincs jelen. Ilyen szempontból a vízilabdasport azt hiszem, nagyon fontos, nagyon karakteres, pontosan a férfiedzők miatt. Azt szoktam mondani, hogy elsősorban férfiakat nevelek, és mellette, ha valaki szeretne vízilabdázni, akkor arra is megtanítom. Ez a fajta gondolkodás a kollégákra is igaz, és szerintem ez adja a vízilabdasport sármját.
Milyen az edzők megbecsültsége az utánpótlásban? Hogyha az ember, mondjuk, nem olimpiai bajnokként kerül oda? Mit tapasztal a többi edzőnél?
Most nagyon fölturbóztuk a sportot. Elsősorban a TAO-rendszer következtében az egyesületek képesek egyrészt a gyerekeket is megfelelő körülmények között istápolni, ennek megfelelően az edző kollégákat is képesek rendesen megfizetni, képesek olyan programokat is kitalálni, amely az edzés mellett a közösséget erősíti. Tehát ilyen szempontból most mondhatnám, jól állunk. A medence az, ami hiánycikk. Hát előbb-utóbb az is majd bekövetkezik. Most van egyfajta uszodaépítési program, de hát ez, azt hiszem, más kérdés. Miután Magyarországon emberemlékezet óta az emberi életnek nincsen értéke, és ha ez az egyik pillanatra megváltozna, kormányszinten azt mondanák, hogy na, gyerekek, ettől kezdve ne azon törd a fejed, hogy hogyan dobd föl a talpadat, hanem azon, hogy hogyan tudnál új életet kezdeni, hogyan lehetnél egészségesebb, mert nekünk szükségünk van még két-három-négy-tíz évig, hogy szolgáld a hazát. Azt jelenti, hogy nekik fontos vagy, és abban a pillanatban, ha ez a program nemcsak a duma szintjén működik, hanem kormányszinten is, akkor nagyon hatékony lehet. Mert valójában ez a nyugati polgári kultúra, és ennek megfelelően uszodát kell építeni. Az emberi egészséget olyan módon kell szolgálni, igaz, hogy én állatorvos vagyok, de azért van annyi érzékem, hogy a megelőzésben óriási lehetőség van. Én nap mint nap el szoktam menni futni, ott, ahol vagyok, mert ugye a láb mindig kéznél van. Ha az ember 25 vagy 30 percet fut, gyakorlatilag 4,5-5 km-t le tud futni, és bár lehet, hogy futni nem jó, de utána nagyon jól érzi magát, és úgy gondolja, hogy sok-sok mindent megtett, egyrészt magáért, az utódaiért, és természetesen a társadalomért is. Ennek a mondjuk fejlettebb, vagy szebb kiviteli formáját az uszodaépítésben látnám, ahol nemcsak futni lehetne, hanem úszni is, és egészségmegőrző vagy betegségmegelőző programokat lehetne megvalósítani.
A jelenlegi éveket vagy az elmúlt néhány év beruházásait, amelyeknél azért ezek a szempontok megjelentek akár a kommunikációban is, hogy látja? Csak lózungok voltak?
Nem, azt lehet mondani, hogy pont a TAO-rendszer bizonyította elsősorban vidéken, hogy nagyon sok uszoda épült. Tehát most hirtelenjében azt gondolom, hogy nemcsak a verbális szinten működik ez a fajta program, hanem sok-sok mindent tettünk, a kormány is, azért, hogy ez megvalósuljon, és sorra épülnek az uszodák. Komoly bázisok alakulnak ki az országban, ott, ahol soha nem volt vízilabda kultúra. Azt vesszük észre, hogy megtelepedett a vízilabda, egyre több gyerek jár úszásoktatásra, egyre többen választják a vízilabdát. És természetesen, ha már a gyerek lemegy az uszodába, szerintem ez egy csodálatos dolog, a szülőnek meg kell őt várnia, az edzés végén haza kell vinnie, akkor arra az egy órára nem ül le vakarózni, hanem beugrik a vízbe, esetleg elmegy futni vagy sportolni.
Mikorra jöhet el annak az ideje, hogy gyakorlatilag az egész társadalom ezt a sportközpontú, egészségtudatos szemléletet követi? Vagy a nagy a része legalábbis.
Ezt kampányszinten kéne először működtetni.
De évek vagy évtizedek kérdése az átalakulás, vagy már látott eredményeket azért az elmúlt években is?
Én látok. Az igazság az, hogy ez a fajta egészségmegőrző program a középosztály, vagy azt lehet mondani, hogy a jobb körülmények között élő emberek jellemzője. Tehát azáltal, ha állandóan hangoztatjuk, hogy ez nagyon fontos - aki élt már Nyugat-Európában, az pontosan tudja, hogy miről beszélek. Ne az legyen, hogy amikor Amerikában voltam - elnézést, hogy ilyen példát mesélek -, akkor egy amerikai nem nagyon értette, hogy Magyarországon miért az a célja, mondjuk egy 55 éves férfinek, hogy leszázalékolják, és 200 dollárért kapjon valami segélyt, miközben Amerikában abban a korban keletről nyugatra, nyugatról keletre költöznek, új munkahelyre mennek, új családot alapítanak, tehát úgy gondolja, hogy 20-30 év még hátra van, tehát érdemes még beújítani vagy küszködni.
A vízilabdát, a teljes magyar sportéletet mennyit fejlesztheti, mekkora lendületet adhat, hogy például akár a következő két évben itt rendezik majd a férfi Bajnokok Ligája 6-os döntőjét, a Final Sixet, aztán következik majd 2017-ben Budapesten a vizes világbajnokság, benne, persze kiemelt helyen a vízilabdával, még akkor is, ha a mérkőzések többsége nem a Dagályba, hanem a Hajós Alfréd Nemzeti Sportuszodában lesz, és azért vannak még egyéb rendezési elképzelések.
A szövetség elég sok mindent tett azért, természetesen Budapest városa kormányszinten is, hogy mindez megvalósuljon. Meg is fog valósulni, ahogy én ismerem magunkat, nagyon profi módon meg tudjuk oldani, és ennek farvizén, biztos vagyok benne, hogy még több gyerek jön az uszodába, még többen választják a sportágat, még inkább fontos lesz a vízilabda sport, és ez egy töretlen fejlődést biztosíthat a jövőben is.
A szövetségi kapitányoknak az egészségi állapotára, vagy arra, hogy minél tovább maradhassanak akár posztjukon, hogyha jól végzik a munkát, mennyire kell figyelni, mennyire kell adott esetben az egész társadalomnak figyelni arra, vagy a médiának, hogy ne helyezzenek túl sok, túl nagy nyomást egy-egy szakvezetőre. Ugye, ezt például Kemény Dénes is említette, hogy nem szabad stresszelni a kapitányokat.
Ez megkerülhetetlen. Aki ezt bevállalja, annak tudni kell, hogy itt kockáztat. De ezen azért nem csodálkozom, mert ha a művészetet hozom példának, azt gondolom, hogy minden emberi alkotás abból fakad, hogy magadból kiszakítottál egy darabot. Tehát kevesebb lettél, mert csak úgy lehetett megteremteni. Én azt gondolom, hogy a sportban is ez létezik. Lehet a sportnak azt az oldalát tekinteni, hogy persze, milyen jó, meg egészségmegőrző, de mese nincs, ha nyerni akarsz, ha valami nagyot akarsz alkotni, ha földi nyomot akarsz hagyni magad után, az egészségkárosodással jár.
Mit kell tennie, mondjuk, egy szövetségi kapitánynak azért, hogy azért valahogy ezt kordában tartsa? Tehát sikeressé is tegye a csapatot vagy fenntartsa a sikerességet, de adott esetben hosszú időn keresztül is tudja szolgálni a sportágát? Ugye, azért ön öt éven keresztül volt szövetségi kapitány, ez sem egy rövid időszak.
Igen, ahhoz, hogy ezt meg lehessen oldani, akkor is, amikor Montreálban voltam, minden mérkőzés előtt elmentem futni, már csak azért is, mert azt gondoltam, hogy egyrészt sokkal jobb állapotban vagyok a mérkőzésen, sokkal jobban tudok koncentrálni, tehát szakvezetőként tudok állni a parton, nem egy szurkolóként, és miután hármas ikreim vannak, azt gondoltam, hogy persze nagyon fontos a világbajnoki cím, de a gyerekeket fel kell nevelni.
A játékosokkal mennyit törődhet egy szakvezető? Mennyire veheti figyelembe akár az egyéni igényeket, akár azt, hogyha valaki éppen hullámvölgyben van, mennyire kell figyelembe vennie? Figyelembe véve persze azt is, hogy például ugye klubszinten mégiscsak sokkal többet tölt a klubedző egy játékossal az idény során.
A pedagógiai vagy hát, mondjuk, hogy a pszichológiai része, azt gondolom, nagyon fontos. Ez egy szakvezető sajátja kell hogy legyen. Mindenképpen kell foglalkozni a játékosokkal, mindig ébernek kell lenni. Ez Európában nem nagyon ismert, de a távol-keleti filozófiában létezik. Az azt jelenti, hogy bármikor bármi megtörténhet veled. És akkor is, ha épp nem vagy éber, az ösztön, a tudat vagy a tudatalatti szintjén is működik. Erre föl kell készülni, mert igazából a sport mindig arról szól, hogy vészhelyzetre kell fölkészíteni a játékosokat és saját magadat. Ha ezeknek nem tudsz megfelelni, vagy a játékosok nem tudnak megfelelni a vészhelyzeteknek, akkor igazából mint pedagógus vagy mint szakember, legfeljebb preparatore vagy, tehát egyszer felkészítő, de nem vagy igazán jó szakember, tehát igenis a játékosok fejével kell gondolkodni. Egy jó szakember, mondjuk Kemény Dénes, aki ilyen zsenialitással rendelkezett, képes volt egyszerre figyelni mind a tizenhárom játékosát. De az ellenfél tizenhárom játékosát is.
A női válogatottnál több vagy kevesebb az ilyen feladat?
Ott még bonyolultabbak a dolgok, elsősorban azért, mert mi férfiak nagyképűek vagyunk, és azt gondoljuk, lelkileg stabilak vagyunk, nekünk nincs szükségünk segítségre, meg tudjuk oldani. És valóban egy férfi, független a hangulatától vagy a sérelmétől, meg tudja oldani azt, hogy mondjuk, egy téglát eltegyen három méterre. Egy nőnél teljesen bonyolult ez a feladat, mert ő csak akkor tudja mindezt elképzelni és megoldani, ha épp optimális lelkiállapotban van. A nőknél nagyon fontos az optimális lelkiállapotot biztosítani. A hangulat nagyon jó legyen, mindenki higgyen a győzelemben, és természetesen nekem mint férfinak, akit elfogadnak, higgyék el, hogy tudok segíteni nekik.
Bár azért ismerhetünk elég sprőd edzőket női válogatottaknál, például a női orosz kézilabda-válogatott volt szakvezetője, Tyefilov mester arról volt legendás, hogy úgy ordibált a játékosaival, ahogy mondjuk más kultúrákban az teljesen elfogadhatatlan. Gondolom, ez kultúrafüggő is.
Igen, kultúrafüggő is, de azt gondolom, hogy például a Testnevelési Egyetemen, vagy klasszikus nevén a TF-en azért ezt úgy tanították, hogy az edzői pedagógiai eszközök közül van a motiváció felkeltése, a büntetés meg a szeretet, míg az előbbi kettő nagyon gyorsan viszonylag jó eredményt biztosít. Hosszú távon elsősorban csak a szeretettel lehet operálni, és én ebben mindig is hittem. Tehát mindig azt mondtam a csajoknak, ha akartok nyerni, akkor én tudom. Tehát nem fogunk összeveszni azért, mert most épp be vagy kattanva vagy azzal vagy elfoglalva, hogy a pasid épp mit csinál, mert háromezer kilométerre távol vagy tőle, akkor most vagy figyelsz rám, és akkor nyerünk, ha meg nem figyelsz, akkor sem fogunk összeveszni.
Nagyon szépen köszönöm, hogy elfogadta a meghívásunkat. Önök az elmúlt bő ötven percben Faragó Tamás olimpiai és világbajnok vízilabdázót, a magyar női válogatott korábbi szakvezetőjét hallották. A műsor elkészítésében Fekete-Szalóky Zoltán és Módos Márton főszerkesztő volt segítségemre. Most megköszöni a figyelmüket a műsorvezető, Farkas Dávid.