A fotókat a Kiss Péter emlékére létrehozott Facebook-oldal és blog közölte - írja az Index.

Soha nem látott képek és Interjú Mario Vielmo-val, aki magyar megkeresésre először nyilatkozik arról, miként élte át a Kancsendzönga-expedíciót Erőss Zsolttal és Kiss Péterrel - olvasható az oldalon. Az interjú elsődleges szerzői és közzétételi joga a Kiss Péter, egy hősi halált halt hegymászó emlékére címmel indított facebook-oldal szerkesztőit illeti meg.

Mario Vielmo, a negyvenkilenc éves, Vicenza környékéről származó alpinista az utolsók egyikeként láthatta Erőss Zsolt és Kiss Péter magyar hegymászókat, akiket 2013 májusában örökre magához ölelt a Himalája szent hegye, a Kancsendzönga. 8586 méteres csúcsával a világ harmadik legmagasabb hegyeként tartják számon. Az eset nem kerülte el a címlapokat, mint ahogyan a magyar társadalom széles spektrumon megjelenő érzelmi reakcióit sem. Az expedícióról és annak körülményeiről ez idáig szinte kizárólag Kollár Lajos, az expedíció vezetőjének beszámolóiból értesülhettünk, aki folyamatos rádiókapcsolatot tartott fenn a két magyar mászóval.

Oscar Cadiach, aki Mario mellett szintén ott volt a csúcson a magyar mászókkal, néhány nappal ezelőtt egy, a magyaroknak címzett összefoglaló levélben tette közzé mindazt, amit fontosnak érzett elmondani a történtekkel kapcsolatban. Mario, az olasz mászó eddig még nem szólalt meg az ügyben magyar megkeresésre egyetlen médiafelületen sem. Amikor rákérdeztünk, hogy keresték-e bármilyen magyar sajtóorgánumtól, egyértelmű nemmel felelt. Június 25-én először nyilatkozott a magyar olvasóknak, miután készségesen elfogadta a Kiss Péter emlékére alapított facebook-oldal éppen Olaszországban tartózkodó szerkesztőinek interjú-felkérését.

"Először is szeretném kifejezni mély sajnálatomat mindazzal kapcsolatban, ami Zsolttal és Péterrel történt ezen a tragikus végkimenetelű expedíción. Remélem, ez a beszélgetés segíthet közelebb kerülni az eseményekhez. Akkor is, ha csak a személyes tapasztalataimról tudok beszámolni." Ezzel kezdte a beszélgetést az olasz hegymászó.

Mint mondta: "A magyarokkal először az alaptáborban találkoztunk, ahol összesen, nem is tudom, olyan harminc-negyvenen lehettünk. Persze nem mind mászók, hanem beleértve a segítőket, szakácsokat, rakodókat...
Egyik este, amint épp említettem, Zsolt és Lajos eljöttek meglátogatni minket a sátrunkban. Ez jó alkalom volt arra, hogy megvendégeljük őket egy teára. Kellemesen elbeszélgettünk, nagyjából egy órát. Valahogy szóba jött, hogy az egyik napelemünk elromlott. Zsolt és Lajos azonnal próbáltak segíteni. Kérdeztem, hogy van-e esetleg fázismérőjük, s mondták, hogy van. Másnap reggel ők jöttek el újra és hozták el a fázismérőt, pedig nekem illett volna odamenni hozzájuk. Megelőztek. Megfogott ez a segítőkészség."Az interjú így folytatódik:

"Tehát az expedíció során ez volt az első alkalom, hogy a magyarokkal, pontosabban Zsolttal és Lajossal találkoztál.

Igen. Pétert láttam néhányszor a táborban, de egyszer sem beszélgettünk. Egészen előttem van, hogy a május 15-i találkozón például ott volt.

Hogyan jött létre ez a találkozó május 15-én az alaptáborban és mi volt a lényege?

A különböző beérkezett információk alapján kezdett egyértelművé válni, hogy május 20-a lehet a legideálisabb nap a csúcstámadáshoz. Ideális abban az értelemben, hogy az idei évszak időjárási viszonyai meglehetősen szokatlanul alakultak, így addig klasszikus értelemben vett tökéletes nap nem is igazán volt: olyan, amikor reggeltől estig tiszta, szél- és ködmentes az idő nappal... Mindenesetre a 20-át jelezték a legmegfelelőbbnek: tiszta időt jósoltak egész napra, erősebb (olyan 45-50 km/órás) széllökések lehetőségével, viszonylag alacsony hőmérséklettel. Ez még elviselhetőnek tűnt. Nemcsak 20-ára, hanem 21 és 22-ére is hasonlóan kedvező időjárási feltételeket jósoltak. Ekkor született meg a találkozó gondolata.

Carlos Soria kezdeményezte?

Igen. Ugyanakkor a legtöbbünk igénye volt, hogy egyesítsük valamilyen formán az erőinket. Végül Carlosék sátrában tartottuk a találkozót, melynek témája a felső szakasz kikötelezése volt. Itt merült fel az ötlet, hogy lehetőségeinkhez mérten a fizetett serpáinkat is vonjuk be, akik ily módon elvégeznék a kötelek kifeszítését előttünk haladva. Itt nyilván számos bizonytalan tényező is megjelent. A köteleinket közösbe adtuk (akinek volt), de mindig marad egy hibaszázaléknyi lehetőség, hogy vajon elég lesz-e vagy nem. Ezt képtelenség kicentizni. Akinek volt, ismétlem, beadta és ennyi volt a készlet. A találkozó egyik célja az volt, hogy megszervezzük a serpák egy csoportját, akik ezeket a köteleket kifeszítik. És ez meg is történt. Ami kötél volt, azt mind ki is feszítették.

Milyen volt a légkör az alaptáborban, különösen ezen az ominózus 15-i találkozón?

Alapvetően békés, barátságos. Egyedül a spanyolok és a koreaiak vezetői között volt némi nézeteltérés, hiszen a koreaiak vezetője állította, hogy az ő serpájuk dolgozott eddig a legtöbbet, s éppen ezért tartózkodott attól, hogy beszálljanak az ő serpáikkal az előreküldött, köteleket kifeszítő csapatba. Ez az ódzkodás a koreaiak részéről véleményem szerint nem volt megalapozott, hiszen az egyes táborig lévő szakaszt például a spanyolok szerelték fel...

A magyarokkal beszéltél ekkor?

Nem tudnám felidézni. Arra világosan emlékszem, hogy ott voltak. Ráadásul mivel nem voltak serpák velük, felmerült, hogy anyagilag járuljanak hozzá valamennyivel, hisz a serpák ezen csoportja, akiket megbíztunk a kötelek kifeszítésével, ezt nyilván plusz pénzért vállalták. Emlékszem, leginkább Bibas, aki szintén bekerült ebbe a csapatba, alkudozott Lajossal. A végén megegyeztek egy összegben.

Ha jól tudom, 17-én indultatok el az alaptáborból a négyes tábor felé, hogy aztán 20-án a négyes táborból megkezdjétek a csúcstámadást. Mennyien és mikor indultatok el 17-én pontosan?

Pontos számra nem emlékszem. Lássuk csak... a serpák körülbelül öt órakor indulhattak, két órával a többiek előtt, hogy megkezdjék előttünk a kötelek kifeszítését. Tehát ők mentek előre olyan öt órai indulással. Bibas is köztük vot. Aztán a többiek hétkor. Láttam Carlos Soriát elindulni a serpáival és a két iráni mászót, akiknek a nevére nem emlékszem, meg arra sem, hogy milyen sorrendben jöttek aztán a koreaiak, magyarok és a többiek. Mi olaszok kilenc óra magasságában indultunk el az alaptáborból.
Még 17-én el is értük a kettes tábort, majd 18-án a hármast, és 19-én délután értük el mi olaszok a négyest. Nagyon nagy szerencsénk volt, hogy nem két nappal később indultunk az alaptáborból, hisz 19-én éjjel egy lavina teljes egészében elsodorta kettes tábort. Tömegtragédia is lehetett volna.

Nektek volt bármilyen összeköttetésetek az alaptáborral, miután onnét elindultatok?

Nem, hiszen mindhárman nekivágtunk. Volt két rádiónk, hogy egymás közt tudjunk kommunikálni. Az is igaz, hogy a spanyolok ötlete révén mindenki számára elérhető volt egy közös frekvencia, talán a 147-es sávon, arra az esetre, ha bármi történne. Volt egy emberük az alaptáborban, aki ezt a frekvenciát figyelte. Így kézenfekvő volt, hogy mindannyian használhattuk vészhelyzetben ezt a frekvenciasávot. Fontos megjegyezni, ez első sorban Soria szervezettségének volt köszönhető.

Azért is kérdeztem, mert például a magyarok folyamatos összeköttetésben maradtak az alaptáborral, vagyis Lajossal.

Igen, ez könnyen lehet. Arra emlékszem, hogy Zsolt például rendszeresen kommunikált rádión.

Az alaptáborból a négyes táborig milyen volt a haladás?

Jól tudtunk haladni. Az időjárási feltételek jók voltak, így sikerült tartani a tervezett ütemet.

Mennyi folyadékot vittél magaddal?

Volt nálam egy másfél literes termosz, plusz még egy speciális egyliteres, amely bár picit nehezebb, melegebben tartotta a folyadékot.

Zsolt esetében az összeomlás okát pont a dehidratációban látják...

Ez nálunk, magashegyi mászóknál, egy folyamatos probléma. Nem könnyű felmérni a helyes súlytöbblet/folyadékszükséglet-arányt.

Miután az alaptáborból elindultatok, volt bármilyen kommunikáció közted és a magyarok között addig, amíg felértél a csúcsra?

Úgy érted rádión? Nem. Rádión nem kommunikáltunk velük.""Inkább arra gondoltam, hogy váltottatok-e néhány szót mászás közben...

Zsolttal szinte végig együtt haladtunk a kettesből a hármas táborba, sőt a hármasból a négyesbe is elég sok szakaszon. Ezért tudtam róla azokat a meglehetősen jó képeket készíteni, melyeket meg is mutatok mindjárt, (túl az email-ben már elküldötteken). A képeken jól látni azt is, hogy hány órakor haladtunk ezeken a szakaszokon. Mászás közben minden bizonnyal váltottunk egy-egy szót, de ezeket nem tudom felidézni. Ilyen magasságban a mászás közben szinte csak magadra figyelsz.

Milyennek láttad Zsoltot?

Amennyire én kívülről láttam őt, teljesen jól volt. Biztos vagyok benne, ha nem érezte volna magát formában, abban a pillanatban visszafordul. Csupán a négyes táborig haladtam vele ilyen közel. Éjjel, miután én a négyes táborból elindultam a csúcstámadásra, nem találkoztunk mászás közben. Legalábbis nem maradt meg. A csúcson találkoztunk aztán újra.

Mikorra értél a négyes táborba?

Délután kettő-három óra lehetett.

Egyedül Oscar volt az, aki a csúcstámadás előtt valamivel a négyes tábor felett tudott sátrat verni?

Igen, másnak nem is nagyon lett volna hely. Oscarnak az volt a szerencséje, hogy talált egy olyan sarkot, picit feljebb, ahol le tudott sátrazni. Másnak nem lett volna már hely feljebb, még ha akarták volna sem.

Említetted, hogy a négyes táborból az utolsók egyikeként indultál el a csúcs felé.

Igen, olyan este kilenc óra magasságában. Ezt követően Silvano viszonylag hamar visszafordult, még az éjjel, majd napfelkelte után, olyan 8300-on, Annalisa szintén...
Azonban mielőtt Annalisa visszafordult volna, kialakult egy torlódás 8200 m körül (persze ezt nehéz pontosan megmondani, én 8200-ra saccolom), ahol elfogytak a kötelek. Azelőtt értünk erre a pontra, hogy a nap előbukkant volna, tehát olyan reggel hét-nyolc, vagy akár már kilenc óra is lehetett.

A nap hány órakor kelt fel?

Arra a részre háromnegyed tíz-tíz magasságában ért oda.
Emlékszem, hogy amikor hajnalban odaértem, már volt egy kis torlódás, megtorpanás. Nem is igazán értettem, hogy mi történhetett. Arra emlékszem, hogy rettenetesen fáztam, mert a serpák segítő munkája miatt kissé lassabban haladt mindenki. Aztán hamar kiderült számomra is, a torlódás azért alakult ki, mert elfogytak a kötelek. Ezen a ponton dönteni kellett, hogy ki megy tovább és ki fordul vissza. Voltak többen, akik visszafordultak. A mi esetünkben Silvano ugye már jóval korábban, az éjszaka folytán visszafordult, csakúgy, mint Phurba.
De többen folytattuk, így én is és Bibas is.
Itt még egy szót szeretnék hozzátenni ahhoz, ami az általam fizetett serpákat illeti. Elég világos voltam velük: megmondtam nekik, hogy az ő, eredetileg megállapított munkájuk a négyes táborral véget ér. Amikor megszületett a 15-i megállapodás, miszerint minden expedíció rendelkezésre bocsájt egy serpát a kötelek kifeszítésére - persze csak ha a serpa vállalja, amit a mi esetünkben Bibas megtett - világossá tettem, hogy a kötelek kifeszítése után az ő döntése, hogy vissza megy-e, vagy megpróbálkozik a csúccsal. Bíbas bevállalta, teljesen önszántából. Nálunk mindkét serpa oxigénnel mászott. Míg Phurba úgy döntött, hogy visszafordul, Bibas nagyon ambiciózus volt, és folytatta.

Ott a torlódás során hányan lehettetek?

Nem emlékszem pontosan. Azért sem, mert volt, aki közben elindult felfelé, volt, aki visszafordult, s voltak, akik még bizonytalankodtak.... Így nagyon nehéz megmondani hányan lehettünk ott.

Ekkor fordult vissza Carlos Soria?

Nem. Carlos fentebbről fordult vissza. Később, miután én már tovább indultam, száz-százötven méterrel fentebb, találkoztam vele. Ekkor ő már visszafelé ment oxigénnel. Ott gyorsan mondott is valamit, amit nem értettem, majd csak lent, az alaptáborban magyarázta el, hogy azért döntött így, mert a csúcsról való ereszkedést nem ítélte biztonságosnak a kötelek hiánya miatt. Habár azt is fontos elmondani, hogy bizonyos szakaszokon, ott is, ahová mi már nem tudtunk köteleket kifeszíteni, akadtak még régebben kifeszített kötelek. Nem sok, de akadt. Nyilván ezek olyanok voltak, amilyenek: nem mindig biztonságosak, olykor azonban segíthettek ezek is.
.
Carlos Soria hány fős csapattal volt? Úgy értem, akik másztak is vele?

Volt egy mászó orvos és két másik mászó talán. Az orvos azonban csak a hármas táborig haladt velük. Õ ott megállt.

Ha mégis meg kellene saccolnod, hányan lehettetek ezen a ponton, ahol a torlódás kialakult, mit mondanál?

Talán tízen, tizenöten. A serpákkal együtt...

És ezek között ott voltak a magyarok is?

Minden bizonnyal igen. Sajnos ez most nem rémlik. Arra emlékszem, hogy fáztam, de piszkosul. Sokat kellett állnom, s közben ment a hezitálás. Láttam aztán, míg ott álltunk, hogyan érkezik meg a nap.

Hány fok lehetett?

Nagyon hideg volt. Éjszaka -30 - -35 is lehetett. Itt persze fontos azt tudni, hogy a szélben még hidegebbnek érzel mindent.

Erős szél volt?

Nem különösebben. Néha voltak erős széllökések... De lehetett volna rosszabb is. A csúcson jobban felerősödött a szél."

4

Az interjú végén erről volt szó:

"Milyennek láttad Zsoltot a csúcson, amikor odaadta neked ezt a pendrive-ot?

Nem láttam semmi extrém, a mienkénél komolyabb fáradtságra, vagy esetleg rosszullétre utaló jelet. Az is igaz, hogy mindannyian iszonyat fáradtak voltunk. Volt egy hosszabb idő, amikor Zsolt állt, és csak nézett, merengett maga elé a távolba. Ez nagyon megmaradt bennem. Az egyik videón jól kivehető ez a pillanat.

Mikor indultál el lefelé?

A kis pihenés és videó-felvételek után, amilyen hamar csak tudtam. Percre pontosan ne kérdezd! A nap már lemenőben volt, jött a szürkület és azért ez eléggé megijesztett. Nagyon figyeltem, és koncentráltam minden lépésre, különösen azon a részen, amely nem volt kikötelezve. Aztán persze lehetett találni kisebb szakaszokon régi köteleket, amelyek szintén segítettek. Bár, ismétlem, a régi kötelekkel nagyon óvatosnak kell lenni mindig. A legtöbb szakaszt hármas-négyes nehézségi fokra tenném. Aztán emlékszem fej-fényekre, melyek felettem, meglehetősen mögöttem jártak. Néhányan előttem is voltak lentebb. Ilyenkor, a sötétben csupán a fejlámpák fényei alapján tudod belőni, hogy merre járnak a többiek.

Közvetlen melletted, vagy a közeledben nem haladt senki?

Arra emlékszem, hogy egyszer például találkoztam mászó serpákkal, (azért gondolom, hogy serpák lehettek, mert oxigén maszkkal haladtak. Erre jól emlékszem). De nem tudnám megmondani, hogy kik voltak pontosan. Majd pedig a következő történt: este tíz óra lehetett, amikor megközelítettem a nagy koluárt (kb 8100-on), s ezen a ponton beértem Bibast, aki végig előttem haladt. Úgy ötven méterre lehetett előttem. Egy sziklásabb rész után kezdődött újra egy havas, jegesebb szakasz. Tehát Bibas ott volt előttem, és megdöbbenve vettem észre, hogy nem volt rajta hágóvas. Valószínűleg a sziklás részen oldhatta le, hogy gyorsabban haladjon. Ekkor arra gondoltam, hogy vagy elfelejtette visszatenni őket, vagy pedig - mivel itt már kezdődött a kikötelezett szakasz - úgy ítélte meg, hogy nincs rá szüksége a gyorsabb haladás érdekében. Mindenesetre nagyon meglepődtem. Amennyire tudtam, fel is gyorsítottam, hogy utolérjem, és szóljak neki. Jelezni akartam, hogy jobb lenne, ha feltenné, hiszen veszélyes rész következik, 40-45 fokos ereszkedéssel. Már egészen megközelítettem, s akkor kezdődött a hirtelen meredekké vált szakasz, amelyen ő elindult, mielőtt beértem volna. Néhány másodpercre rá pedig már csak azt láttam, hogy zuhan le. Kicsúszott. Persze ilyenkor csak a fejlámpa fényét látod. Megdöbbentem. Elindultam tovább, lefelé... Reméltem, hogy meg tudott kapaszkodni valahol, vagy egy szikla még élve megállította. Ahogy haladtam, érzékeltem, hogy ötven-száz méterrel fölöttem mások is vannak. Ez tíz perccel azután lehetett, hogy Bibas kicsúszott, éjjel fél tizenegy körül, 8200 m magasságában. Abban a pillanatban hallottam egy kiáltást, majd pedig, hogy valaki más szintén kicsúszott felettem. Az illető ott suhant el mellettem tíz méterre, majd száz-százötven méterrel lejjebb láttam, hogy eltűnik a fény. El is kezdtem kiabálni a fölöttem haladóknak, hogy a hágóvasat ellenőrizze mindenki magának. Az merült föl bennem, hogy esetleg ez a második mászó nem azért csúszott-e ki, mert ő is leoldotta a hágóvasat. Később, már az alaptáborban reflektáltam erre, hogy valószínűleg vagy a koreai, vagy egy másik serpa lehetett, vagy akár Péter is.

Péter nem valószínű, hiszen vannak arról híradásaink Lajostól, hogy jóval később Péter visszamászhatott Zsolthoz, és hajnalban még beszélt Zsolt rádióján.

Erről nem is tudtam, hogy Péter még visszafordult Zsoltért. Valószínűleg akkor mindannyian mögöttem lehettek.

Ez azt jelenti, hogy a magyarok előtt indulhattál lefelé a csúcsról?

Nem tudom felidézni. De talán igen. Sőt az alapján, amit mondasz, elég valószínű! Oscart, bár előttem indult le, biztosan leelőzhettem, mert nem sokkal a négyes tábor felett ért be olyan hajnali egy - fél kettő körül. Ráadásul, amikor visszakiáltottam még éjjel fél tizenegy körül, hogy a hágóvasat mindenki ellenőrizze, Oscart és a serpáját véltem magam mögött felfedezni. Tehát abban az órában is bizonyos, hogy még mögöttem járt Oscar.

Oscar mögötted haladt és csak a négyes tábor előtt valamivel ért utol téged.

Igen. Oscar azért érhetett be, mert ereszkedés közben, amikor elértem azt a szintet, ahol Bibas a zuhanás után megállhatott, kitértem picit a fő haladási vonalról, hogy legalább egy kísérlet tegyek megkeresni őt. Kiabáltam, figyeltem, de semmi. Ezzel legalább fél órát veszítettem. Nem találtam meg. A másik mászó, akit láttam lezuhanni, az ellenkező irányba csúszott Bibashoz képest, sokkal inkább a négyes tábor irányába. Úgy tudom, hogy Péter testét is nem messze tőle találták meg. Megközelítően egy irányba csúszhattak ki.
Amikor aztán visszatértem a fő haladási vonalra, találkoztam két-három serpával is, akik szintén kerestek valakit. Vagy Bibast, vagy a másik serpát, mászót, aki kicsúszott.

Hány órára értél le a négyes táborba?

Hajnali fél négyre. Harminc óra mászás után. Teljesen szétesett állapotban voltam. Egyből behúzódtam a sátorba, és pihentem két-három órát.
Reggel, amikor felkeltem, készítettem néhány képet a négyes táborból. Ezeken a felvételeken volt két kivehetetlen pont, melyekről Oscar állította, hogy a két kicsúszott mászó, egyikük Péter. Az én képeimen csak két pont vehető ki, semmi egyéb. Oscar készített közelebbi felvételeket is azon a reggelen. Ezt, gondolom, eljuttatta a családnak.

Még ezekben a reggeli órákban, a négyes táborban, megpróbáltam megszervezni a serpák egy csoportját, hogy keressék meg Bibast. Fizetni is kész voltam, de egyetlen serpa sem vállalta. Mindenki maga alatt volt a mászástól, meg az éjszaka történt tragédiáktól. Így sajnos ez nem sikerült.

Amikor visszaértem az alaptáborba 21-én, este hét óra magasságában, a kezeimen súlyos fagyási sérülések voltak, s ezeket le kellett ápolni. Másnap délelőtt Lajos bejött a sátramba, elmesélve a történteket Zsoltról, akinek át kellett bivakolnia az éjszakát. Én, bevallom, egészen gyatra állapotban voltam, a kezeimen fagyási sérülésekkel, és csak részben fogtam föl, amit Lajos mondott. Zsoltról érdeklődött. Ekkor adtam neki oda azt a pendrive-ot, melyet Zsolt a csúcson bízott rám. Lajos meg is lepődött ezen. Azóta is újra és újra visszatér bennem, Zsolt vajon miért bízta rám ezt a pendrive-ot ott a csúcson.
Majd szép lassan elkezdtük előkészíteni a visszaindulást...

Mario, köszönjük, hogy vállaltad ezt a beszélgetést. Biztos, hogy számos kérdés lenne még. Talán egy következő alkalommal sor kerülhet rá... Egy utolsó kérdés: tizenkét expedíció és kilenc sikeres nyolcezres csúcs után, hogyan emlékszel vissza a Kancsendzöngára?

Életem legkeményebb expedíciója volt. Az Everest mellett sikeresen megmásztam a K2-est is, amelyet a legnehezebbként szokás emlegetni, de az én megítélésem szerint a Kancsendzönga még a K2-esen is túltett.

Szívből sajnálom, ami a két magyar mászóval történt. Kérlek, fejezd ki részvétemet mindkét családnak!"