A magyar megint sírva vigadott. Ha nem futballöltöző, hanem egy kiskocsma lett volna a kulissza, bármelyik Jávor Pál-filmet leforgathatták volna benne.
Pedig a magyar válogatott addigi története kiemelkedően legnagyobb sikerét érte el. Világbajnoki ezüstérmet szerzett, csak a címvédő, olimpiai bajnok, s egyébként is nagy mumusnak számító olaszoktól kapott ki - a világbajnoki döntőben. A Mondial sorrendje alapján a földkerekség második legjobbjának számított, többek között a félelmetes brazilokat, spanyolokat, csehszlovákokat és az osztrák válogatott néhány tagjával megerősített németeket is megelőzve. Arról nem a magyar válogatott tehetett, hogy az uruguayiak bojkottálták a tornát, az angolok meg még az egész FIFA-t is.
1938. június 19-ét írtuk.
A futballvilág a Colombes Stadionra figyelt. A Párizs külvárosába kizarándokolt több mint hatvanezer néző nagy részének fogalma sem volt, mi zajlik a vesztes öltözőjében. A lelátó alatti "magyar szobában" forrt az indulat. A csata szereplői közül néhányan éppen csak kiléptek a meleg zuhany alól, már fogadták is a hazai lapok kiküldött tudósítóinak kérdéseit. Azok, akik részesei voltak a 4-2-es vereségnek, inkább a játék miatti csalódottságuknak adtak hangot.
Szabó Tóni, a kapus dohogott: "A régi recept, mi támadunk és ők rúgják a gólokat." Sas Ferenc, aki egy évvel korábban még Giuseppe Meazza és Silvio Piola oldalán remekelt a Nyugat-Európa csapatát legyőző Közép-Európa-válogatottban, a fejét fogva búslakodott: "Úgy látszik, hogy a balszerencse sorozat nem akar megszakadni. Sose fogjuk ezeket megverni."
A döntőig vezető úton minden mérkőzésen gólt szerző Zsengellér Gyula, vagyis Ábel amiatt kesergett, hogy a csapat 17 perc alatt kétszer is hátrányba került: "Az olaszok váratlanul sokkal jobbak voltak. Mi az elején nem bírtuk idegekkel."
A máskor szavát alig hallató Szalay Antalt, akit társai Potyszemnek becéztek, hamar lehurrogták. Szegény azt találta mondani, hogy "olyan hamar kaptuk az első gólt, hogy mire feleszméltünk, már késő volt." A mindig úriember módjára viselkedő Titkos Pál odafordult hozzá: "De hát két perccel később kiegyenlítettem Colaussi gólját!" Aztán a Titschka néven anyakönyvezett balszélső már az újságíróknak mondta tollba: "Megérdemelték az olaszok, de azért nekünk balszerencsénk is volt. Abból az akcióból kaptuk a negyediket, amelyből nekünk kellett volna rúgnunk az egyenlítő gólt!"
Sárosi doktor, a csapatkapitány, mint jó ügyvéd, megfontolta a szavait, aztán csak azt mondta, amibe nem lehet belekötni: "Jobbak voltak az olaszok." Mindez az esszenciája volt annak, amit Guriga, azaz Vincze Jenő szavakba formált: "Hiába, jobb volt az olasz csapat. A két szélsőjük szenzációsan gyors." Csatlakozott hozzá Drumi, azaz Polgár Gyula és a másik szélsőhátvéd, Bíró Sándor is. Érdemes a 75 éves mondatokat felidézve külön is figyelni a tartalék, Balogh "Bonzó" István lakonikus véleményére: "Reális olasz győzelem." Ma már ugyanis tudjuk, nem volt annyira bátor, hogy kimondja, valójában mire is gondol
Olaszország: Olivieri - Foni, Rava - Serantoni, Andreolo, Locatelli - Biavati, Meazza, Piola, Ferrari, Colaussi.
Magyarország: Szabó - Polgár, Bíró - Szalay, Szűcs, Lázár - Sas, Vincze, Sárosi dr., Zsengellér, Titkos.
Gól: Colaussi (6.), Titkos (8.), Piola (17.), Colaussi (35.), Sárosi (70.), Piola (83.).
Ellentétben azokkal a társaival, akik szintén nem léptek pályára. Vagy két emberöltőnyi távolságból is érdekes figyelni arra, micsoda különbség volt a döntőben szerepelt tizenegy (Szabó Antal - Polgár Gyula, Bíró Sándor - Szalay Antal, Szűcs György, Lázár Gyula - Sas Ferenc, Vincze Jenő, Sárosi György dr., Zsengellér Gyula, Titkos Pál), s a különböző okokból mellőzöttek (főleg Háda József, Toldi Géza, Turay József, Korányi Lajos) szókimondó értékelése között.
Toldi Gézától, a kor legerősebb klassziscsatárától féltek az olaszok, különösen azóta, hogy (1937 októberében, a mindkét meccsen mesterhármast lövő Sárosi doktorral együtt) főszerepet játszott abban, hogy a Fradi legyőzze a Laziót a húszas-harmincas évek legjelentősebb nemzetközi klubsorozata, a Közép-Európai Kupa döntőjében.
Később Pesten azt pletykálták, az olaszok finoman szólva is kérték Dietz Károly szövetségi kapitánytól, hogy a két ország, a két szövetség közötti barátságra tekintettel mellőzze a "durva" Toldit. A kapitány kihagyta a bivalyerős (inkább szakmai minősítéssel: angol típusú) csatárt, aki ezen nagyon megsértődött.
Azzal fordult a meccs után Feleki Lászlóhoz, a Nemzeti Sport kiküldött tudósítójához: "Nem mondok semmit, mert, ha megmondanám, ami a szívemen fekszik, akkor megbüntetnének." A kiváló újságíró aztán hiába nézett bokaficama miatt hiányzó Turay Józsefre, az egykori Suttyóra, akiből hosszú pályafutása alatt a Hungária úton Császár lett. Az csak három szót engedélyezett magának: "Nem szólok semmit.".
Aztán Feleki a harmadik mellőzött játékoshoz, a láthatóan megindult Krónihoz, Korányi Lajoshoz lépett. A Herkules-alkatú hátvéd felmagasodott, majd rövidre zárta a beszélgetést: "Nem nyilvánítok véleményt." A meccset végigjátszó Tanár úr, azaz Lázár Gyula is összezárta az ajkát, majd egy másodpercre meggondolva magát, annyit mégis kipréselt rajtuk: "Jobb, ha nem beszélek."
A mellette álló, a szavakkal jóval nagyobb barátságban álló tartalékkapus, Háda József ellenben mondott. Még a hangsúlyra is ügyelt, megnyomva az ez mutató névmást: "Gyenge volt ez a magyar csapat ahhoz, hogy megverje az olaszokat."
Olyan egyértelmű volt, mire gondol, hogy a tudósító Feleki László, Mamusich Mihály, Szűcs László, Kónya Ferenc négyes egyik tagja - az utókor már nem tudhatja, melyikük is - fontosnak tartotta beszúrni a nyilatkozatokat leadva: "A negatív, tehát többértelmű vagy hallgatólagos nyilatkozatok, érzésünk szerint az illető játékosok kritikáját fejezik ki a válogatásról."
Mint ahogy nyilvánvalóan arra utaltak a szövetségi edző, Schaffer Alfréd szavai is. A legendás Spécinél, akit nemes egyszerűséggel, mégis illő tisztelettel Fussballkönignek becéztek németországi és ausztriai pályafutása során, alkalmasint senki nem értett többet a futballhoz a magyar táborban. Neki elhihetjük, amit mondott: "Tartalékos csapat megérdemelt veresége."
Igaz, ami igaz, a játék képe alapján a Squadra Azzurra, Vittorio Pozzo az 1934-es, hazai földön elért világbajnoki győzelem óta szinte teljesen átformált csapata megérdemelten nyerte meg a finálét. A technikás magyar játékosokkal szemben az olaszok gyorsabbak és erőteljesebbek voltak, ahogy Mamusich Mihály doktor, a Nemzeti Sport egyik kiküldött tudósítója értékelt: "Játékunk még mindig lassú. Nem is abban vagyunk lassúak, hogy az olaszok jobban futnak, de főként a gondolkodásban és a kivitelben."
Túl azon, hogy a nagytekintélyű újságírónak régi vesszőparipája volt a magyar futballisták erőnlétbeli hiányossága (két évvel a döntő előtt jelent meg Holits Ödönnel, a korábbi válogatott kapussal közösen írott könyve, a Hogyan futballozzunk?, amiben hevesen kritizálta a futballistákat és - az akkori szóhasználat szerint - szakoktatókat, azaz az edzőket a csapatok elégtelen kondicionális szintje miatt), a nagyvilág is hasonlóképpen látta a mérkőzést, mint ő.
A külföldi sajtó ráadásul sokkal brutálisabban, ha úgy tetszik, plasztikusabban fogalmazott. A Paris Soir, a francia főváros esti lapja azt írta, "Az 1910-es, csipkés, sallangos női divat szembeállítva az 1938. évi egyszerű praktikussal". A Le Jour fogalmazása udvarias, de vitriolos volt a két csapat játékának összehasonlításában: "mint a lassú, méltóságteljes magyar Himnusz és a gyors, pattogó Giovinezza..."
Ismétlendő: a magyar sajtó a helyszínről tudósító, tekintélyes tagjai nem vitatták, hogy a colombes-i 90 percben az olaszok jobbak voltak. Az azúrkék mezesek győzelme nem is volt igazán meglepő, hiszen a magyar csapat akkor már tizenhárom éve, s aztán még az 1952-es olimpián játszott meccsig további 14 éven át, nem tudta legyőzni őket. Így megtanították futballozni a húszas évek elején még jóval a magyarok mögött kullogó taljánokat a magyar edzők!
Abban a periódusban, amelyben az olasz futball a világ legjobbjává emelkedett (1931-1935), nem akadt olyan szezon, amelyben legalább öt honfitársunk ne dolgozott volna az A ligában. Az olaszok által megnyert, hazai rendezésű világbajnokság (1934) előtt, az 1932-33-as szezonban nyolc magyar edző dolgozott az első osztályban. A második világbajnoki címnyerés (1938) évében hat!
A teljes olasz államgépezettel és a fasiszta párt pénzügyi erejével is jelentősen támogatott Squadra Azzurrával még legjobb összeállításában is nehezen konkurálhatott volna az egyébként remek, s azóta sem felülmúlt sikert elért magyar válogatott. (Szimpla, de nagyon is jellemző példa a pénzügyi különbségekre: a franciaországi Mondialról a helyszínről tudósító Szűcs László a Le Bourget repülőtéren találkozott a hazafelé induló Silvio Piolával, az olaszok csillagával, miközben a magyar válogatott a Gare de l'Estről harmadosztályú vonatkocsikon indult hazafelé a világbajnoki ezüstéremmel zárt tornáról. Utóbbi még a franciáknak is szemet szúrt: a Petit Parisien tudósítója megemlítette a lapjában, hogy "a magyarok kikaptak a döntőben, s most azzal büntetik a játékosaikat, hogy III. osztályon utaztatják őket.")
De vajon miért nem a legjobb összeállításában játszott a döntőig szenzációsan menetelő magyar csapat? Ez nem hagyta akkor sem nyugodni a játékosokat, s persze a közvéleményt, s ez maradt aztán a magyar futball egyik nagy, s alighanem immár örökre megfejthetetlen rejtélye.A vasárnapi nagy finálé előtti napon Dietz Károly kapitány a külföldi újságírók előtt még titkolózott, a magyaroknak megmondta a kezdő tizenegyet: Szabó - Polgár, Bíró - Szalay, Turay, Lázár - Sas, Vincze, Sárosi dr., Zsengellér, Titkos. Tehát akkor még úgy gondolta, hogy Turay harcképes lesz (végül nem tudott játszani, ezért Szűcs György került a csapatba), de Korányi és Toldi mellőzését eldöntötte.
Utóbb e kettő miatt indult el a pletyka. A Nemzeti Sport a döntő napján már azt írta, a csapat érdekében nem akarta korábban publikálni, de Korányi és Bíró a svédek elleni elődöntőben összeveszett, s csak Dietz kapitány békítette ki később őket. (A sportnapilap tudósításában szerepel egy részlet, amelyben Korányi azt kérdezi, talán csak nem ez az affér miatt mellőzte őt a szövetségi kapitány.)
Dietz doktor ugyanis nem ezzel magyarázta a váltást, illetve hogy miért szerepelteti a válogatottban jobbhátvédként az olaszok elleni döntőben mindössze másodszor játszó, a tornán addig még egyetlen percet sem szereplő Drumit: "Polgár duzzad az erőtől. Olyan kiváló formában van, hogy neki, mint teljesen pihent erőnek, feltétlenül helyet kellett szorítanom. Emlékezünk még mindannyian, hogy azon a szerencsétlen emlékű olasz-magyaron (1933. október 22.), amelyen Korányi lábát törte, a helyére beugró Polgár milyen nagyszerű teljesítményt nyújtott."
Toldi Géza mellőzéséről szólva a kapitány így érvelt: "Vincze játékával a svájciak ellen igen meg voltam elégedve. Viszont Toldit erősen visszavetette lábsérülése miatt tartott kényszerpihenője és ezért döntöttem a Lille-ben jól bevált belsőhármas mellett."
Fura és nehezen elfogadható érvelés volt már akkor is. Dietz kapitány már az elődöntő (!) előtt is fontolgatta, hogy Korányit, Lázárt, Kohutot és Zsengellért pihenteti (!) a döntőre, s nem állítja be a bokasérült Turayt. Ám ötük közül csak Kohut Vilmos hagyta ki a mérkőzést. Pedig feltehetően Polgár akkor sem duzzadt kevésbé az erőtől, s Toldi sem volt jobb formában, mint három nappal később.
A játékosok homlokegyenest más állásponton voltak, mint a kapitány - pontosabban meggyőződésük volt, hogy a változtatásoknak nem az igazi indoka került nyilvánosságra.
Balogh I István, vagyis Bonzó szűk harminc évvel a döntő után, de még Dietz Károly 1969-es halála előtt, a Labdarúgás hasábjain azt állította, még ők, a tartalékok is természetesnek vették, hogy a döntőben a svédek elleni csapat kezd. Ám a döntő előtti délutánon tartott taktikai értekezletre Dietz Károly nemcsak Schaffer Alfréd edzővel, hanem kisebb küldöttséggel is érkezett. "Úgy gondolom, nincs semmi okunk arra, hogy a svédek ellen győztes csapaton változtassunk" - mondta Dietz, ám a vendégek közül állítólag valaki beleszólt (Balogh csak Szendy Károlyt, Budapest akkori polgármesterét nevezte meg, de nem pontosította, hogy ő volt a parancsosztó): "Toldi nem játszhat az olaszok ellen!"
Schaffer Spéci ugyan firtatta a miértet, szakmai érveket várva. "Túlságosan kemény játékos és igen heves vérmérsékletű" - kapta a választ, amire még mindig kontrázott, mondván, éppen ilyenre van szükség az olaszok ellen. De a politika akkor már döntött: "Mit mondanának az emberek, ha a két baráti nép fiai kakaskodnának egymással?"
A döntő ötvenedik évfordulóján Dobor Dezső a Magyar Televízió Sportmúzeum című sorozata számára interjúkat készített a még élő játékosokkal. Az Argentínában élő Sas Ferenc azt állította, "politikai bunda" áldozatai lettek. Polgár Gyula, akit a sors a világ egy másik távoli pontjára, Ausztráliába vetett, ezt határozottan cáfolta. (Ami persze érthető volt úgy is: ő saját jogán játszott, nem felsőbb utasításra került a csapatba.)
4
Titkos Pál megismételte egy korábbi beszélgetésünkben elmondott gondolatát: "A szövetségi kapitány, Dietz Károly igazi olasz- és németbarát volt, aki a döntőre felforgatta a csapatot." Zsengellér Gyula konkrétummal szolgált: "Be is jelentették, hogy olasz nyomásra marad ki a csapatból Toldi Géza."
Sárosi doktor alátámasztotta csatártársa mondatát: "Dietz doktor először velem közölte csapatátalakítási terveit. Ilyen körülmények között, válaszul, én is le akartam mondani a játékot. Erre a magyarságomra hivatkozott, és ezzel tudott a pályán tartani."
Fellelhető néhány egymásnak ellentmondó részlet, de többen is konkrétumokkal szolgáltak a politikai ráhatás tekintetében. Akadtak, akik mindazonáltal úgy vélték, az olaszok szinte legyőzhetetlenek voltak akkoriban a Lázár Gyula megfogalmazása szerint "szabad stílusban játszó" magyar csapat számára. Szinte biztosak lehetünk abban, hogy a döntő utáni napokban nem véletlenül, s nem alaptalanul született a Nemzeti Sport gúnyos karikatúrája, amelyen Dietz Károly, a Vincze Jenőt szimbolizáló faló hátán, csúzlival akarja bevenni a világbajnokság Vittorio Pozzo, illetve az olaszok által védett várát. Mögötte egy buzogány (Korányi) és egy faltörő (Toldi) - félredobva.
Dietz Károlynak egyébként sem volt jó a sajtója - s nehéz napok vártak rá a hazaérkezés után is. A játékosok is féltek a hazaérkezéstől a döntőbeli vereség után, de a tömeg őket ünnepelte. Ám a hivatalos beszédeket nem lehetett megtartani, mert a Keleti pályaudvar nagy érkezési csarnokát csordultig megtöltő tömeg egy emberként ordítva tüntetett: "Mondjon le! Mondjon le!" Egyetlen egyszer sem hangzott el Dietz neve, mégis mindenki tudta, őt óhajtja elsodorni a népharag.
Négy évvel korábban, Prágában több tízezres éljenző tömeg fogadta az olaszok ellen vesztes csatából ezüstéremmel hazatérőket. A játékosokat Budapesten is a vállára emelte a tömeg, de a kapitánynak legszívesebben a vérét vette volna. A helyszíni tudósító beszámolója szerint: "A Baross téren még ... a rendőrség igyekszik szétoszlatni a tömeget, de az nekimelegedett és ellenszegül. A rendőrkordon egyre erélyesebben szorítja kifelé az embereket a térről. A kapitány ellen tüntetnek."