"1927 áprilisában születtem, majd Kispesten nőttem fel, ami akkor még csak egy Budapesthez tapadó falu volt, nagyon szerény házakkal. A családom egy picike lakásban élt, az akkoriban épült, nagyon közel a Kispest pályájához. A ház egyébként jellegében különbözött a korábban épületekétől, úgy is nevezték az efféléket, hogy ,,városi házak". Életünket - és a környék életét - meghatározta a futball. Az egyik legkorábbi emlékem éppen a konyhaablakon át beszűrődő moraj volt a mérkőzések alatt. Úgy emlékszem ez kezdettől fogva izgatott.

A környező utcákban nyüzsögtek a gyerekek. Nem volt nagy különbség köztünk. Mindenki szegény volt, s a szülők közül csak kevesen engedhették meg maguknak, hogy játékokat vegyenek. Ám a foci fantasztikus és olcsó mulatságot jelentett számunkra. Anyám később azt állította, hogy amint felálltam - lehettem vagy tíz hónapos -, már belerúgtam a labdába. Három évesen pedig már elég jól szaladtam ahhoz, hogy utána eredjek a focizóknak.

Mi, a környékbeli srácok mindig együtt voltunk napkeltétől napnyugtáig. Számunkra természetes volt - vagy talán nem fogtuk fel, hogy így van - életre szóló barátságok köttettek. A nővérem, Éva is szeretett volna csatlakozni a csapathoz, de lányok nem játszhattak, így ő csak nézett minket. Előfordult, hogy hazaküldtem zsíros kenyérért - tényleg minden időnket a grundon töltöttük. Nem mindig volt cipőnk, előfordult, hogy mezítláb játszottunk. Gyakran igazi labdánk sem volt, s ha másra nem futotta, valaki csinált egy rongylabdát vagy loptunk valahonnan egy kicsi teniszlabdát., Ehhez tudtunk hozzájutni.

Csapatokat alkottunk és áthívtunk más utcákból jött gyerekeket ellenfélnek. Nagyon komoly csaták voltak ezek, a játékban nem ismertünk tréfát. Mindenki úgy hajtott, mintha az élete függne a győzelemtől. Vagy még több: a csapat, a grund, a barátok becsülete. Néha, különleges alkalmakra, elcsentünk egy igazi bőrlabdát a kispesti klubtól, de azt játék után nagy csendben mindig visszacsempésztük. A feladat gyakran jutott nekem, mert az apám akkoriban már a Kispestben játszott.

Közöttünk mindenki csak a fociról beszélt. A nagyobb srácok, a grundbeli fiúk bátyjai közül többeket kiválasztottak, és amikor betöltötték a tizenkettedik évüket, leigazolták őket a Kispest serdülőcsapatába. Ellestünk néhány trükköt, amit aztán gyakoroltunk. Hol egykapuztunk, hol kétkapuztunk, célba rúgtunk, a legkülönfélébb versenyeket találtuk ki. Körülbelül hat-hét éves korunkra már annyit fejlődött a labdaérzékünk, hogy lábbal vagy fejjel szinte a végtelenségig a levegőben tudtuk tartani a labdát.

Nem telt el sok idő és már saját szurkolóink akadtak a környéken. Volt néhány tényleg bőkezű ember, mint például Józsi bácsi, aki szeretett és bátorított minket minden eszközzel, amennyire csak neki is futotta. Õ volt az a hentes, aki egyszer fantasztikus díjat ajánlott fel az utcák közötti torna győztes csapatának: egy nagy darab fűszeres kolbászt. Ez aztán óriási tétet jelentett a gyakran éhes, növésben lévő gyerekek számára. Sok évvel később, az 1956-os forradalom után, ugyanez a hentes kijött hozzám Madridba. Négy évig maradt, ő vezette a kolbászgyáramat - de ez már egy másik történet.

Ahogy cseperedtünk, egyre közelebb kerültünk a kispesti futballklubhoz. Bármit elvállaltunk, amivel segíthettünk, csakhogy a pályán, az ,,igazi futball" közelében lehessünk. Pucoltuk a cipőket, gereblyéztük az akkor még földes pályát, ilyesmi. ,,Cserébe" délutánonként kölcsönkaptunk egy igazi futball-labdát, ráadásul ingyen bemehettünk a nagycsapat első osztályú bajnokijaira. A klub gondolt ránk, minden edzés után kaptunk egy pohár tejet és egy nagy karéj vajas kenyeret, hogy erősödjünk. 1936-ban aztán rettenetes dolog történt: a tűz martalékává vált a stadion falelátója, s kiégtek az épületek. Naphosszat segítettünk újjáépíteni a pályát, addig még a focizást is felfüggesztettük.

Ez tényleg önkéntes közösségi munka volt, nem úgy, mint ötvenháromban, amikor kivezényeltek bennünket a Népstadiont építeni, hogy aztán a propaganda országnak-világnak harsoghassa, milyen jó kommunisták a válogatott futballisták.

A kispesti klubban több olyan futballszerelmes volt, aki járta a grundokat, s figyelte a kis srácok játékát. Emlékszem, Szűcs Nándi bácsi egyszer kinézte magának Bozsik Cucut, de én ragaszkodtam ahhoz, hogy együtt maradjunk. Bozsik már elmúlt tizenegy éves, amikor az edző meghívta a kölyökcsapatba. Elküldték a fényképészhez, hogy leigazolhassák. De én közbeszóltam: ,,Velem mi lesz? Cucu és én mindig együtt játszunk és rengeteg gólt szerzünk. Õ passzol, én meg berúgom."

Olyan harciasnak tűntem, hogy Nándi bá' engem is elküldött a fényképészhez. A lelkemre kötötte, hogy a születési évemet kérdezik, hazudjak. 1925-öt írtak az igazolványba, huszonhét helyett. Hivatalosan ugyanis csak tizenkét éves kortól volt szabad játszani a bajnokságban, ezért két évvel idősebb lettem egy időre. Sőt még más nevet is adtak, az első igazolásom, Kovács Miklós névre szólt. Sokan tudtak erről a kis csalásról - még az ellenfelek közül is -, de senki sem tette szóvá.Mi kölyökjátékosok, nemcsak a bajnoki meccsekre mehettünk be ingyen, de megnézhettük a profik edzését is. És ahogyan ezt a gyerekek teszik, azonnal megpróbáltuk utánozni, amit tőlük láttunk. Az igazság az, hogy így tanultuk a legtöbbet, már akkor is mielőtt leigazoltak volna bennünket. Aztán mikor a kölyökcsapat tagjai lettünk, már volt edzőnk is, és én megkaptam az első igazi futballcipőmet.

A helyi cipész készítette direkt nekem, az első mérkőzésem előtt. A csukát egy kicsit nagyobbra szabták, hogy tovább tartson, ezért ki kellett tömni az orrát. Fájt a lábam a meccs után. Másnap nem is tudtam labdába rúgni.

A Kispest profi csapata akkoriban általában a táblázat középső vagy alsó felében fejezte be a szezont ¬ de nem esett ki. Sohasem volt gazdag klub, nem úgy mint a Ferencváros, de néha felnevelt egy-két válogatott játékost. Az én kedvencem Nemes-Nehadoma József a jobbösszekötő és Déri Károly voltak. Mindketten bekerültek néhányszor a profi, vagy az A-válogatottba. Szerettem a stílusukat és a labdaérzéküket. Nemes nagyon intelligens játékos volt, tökéletes labdakezeléssel, Déri nagyszerűen cselezett. Apámon kívül ettől a két embertől loptam minden tudásom.

Az apám nagyon megértő volt. Sohasem erőltetett rám semmit, nem akarta a játékomat gúzsba kötni, hagyta, hogy önmagamtól fejlődjek. Egyedül ahhoz próbált ragaszkodni, hogy többet rúgjak jobb lábbal. Erre én azt feleltem: ,,Ha az ember két lábbal rúg, fenékre esik". Különben nem szólt bele abba, amit csináltam. Végül is megtanultam jobbal lőni, de mérkőzéseken csak akció közben, mozgó labdába rúgtam jobbal. Amikor volt időm leállítani a labdát, akkor a bal lábamat használtam. Sajnos, édesapám nem élhette meg az Aranycsapat legnagyobb sikereit. Szomorú, hogy ötvenkettőben meghalt, mindössze negyvenkilenc évesen.

Szerintem nagyon sokat számított a fejlődésünkben, hogy lehetőségünk volt ilyen jó játékosokat közelről figyelni, edzéseken és mérkőzéseken. Harmincnyolcban a válogatott bejutott a világbajnoki döntőbe, s ez nagyon sok játékost és még több gyereket fellelkesített. Biztos vagyok abban, hogy ez az egyik oka annak, hogy nálunk annyi jó játékos lett a háború utáni időszakban. Mi, kültelki gyerekek ismertük az újságból a leghíresebb külföldi játékost, mint például a spanyol kapus, Zamora nevét, de amikor játszottunk, mindig valamelyik kispesti sztár akartam lenni. Leggyakrabban Nemes vagy Déri.

Úgy tizenkét éves koromig elég kicsi voltam, de aztán elkezdtem nőni. Mindig is erős voltam és gyors, sokat szaladtam. Ahogy cseperedtünk, a mérkőzések egyre komolyabbak, az ellenfelek erősebbek lettek. Akkor már nem volt elég a labdaérzék és néhány egyszerű trükk. Így aztán elkezdtük erősíteni a fizikumunkat.

Mivel gyerekkoromban főleg idősebbek ellen játszottam, még kisebbnek éreztem magam közöttük, ezért a körülményekhez igyekeztem igazítani a játékomat. Nem mentem be a tömörülésbe, tudtam, hogy ott nem nyerhetek, inkább az üres helyeket kerestem. Megpróbáltam elkerülni az ütközéseket, és kilesni, hogy hová megy a labda. Ezt a leckét örökre megtanultam, s egész pályafutásom során hasznosítottam. Mindig úgy helyezkedtem, hogy megtaláljanak a labdával ...

Ha nem is a háború kitörése óta, de negyvenháromtól már nagyon nehéz lett az élet. Még az alapvető élelmiszerekből is kevés volt, emlékszem, hogy ruhát cseréltünk lisztre, vagy ritkábban húsra. A bajnokság egészen negyvennégy őszéig folytatódott, mivel az ország területét egészen az év szeptemberéig nem érintették a harcok.

Ahogy azonban a háború a vége felé közeledett, egyre több és több játékost hívtak be katonának és küldtek az orosz frontra. Így aztán a harcok befejeztéig, a 'negyvenhárom-negyvennégyes szezonban volt az utolsó teljes bajnokság. Ebben szerepeltem először a Kispest felnőtt csapatában, még csak 16 évesen.

Ha jól emlékszem, 1943 decemberében a Kispest a listavezető - és későbbi bajnok - Nagyváradi AC ellen készülődött. Éppen akkor egy újabb kispestit soroztak be, és emiatt nem volt elég játékosa a csapatnak. Bozsik már a tavasszal ,,debütált" a Vasas ellen, ám mivel kikapott a csapat Cucu nem kapott több lehetőséget. Amikor hallotta, hogy engem akarnak szerepeltetni, nagyon örült, biztatott és ez önbizalmat adott. Szükségem is volt rá, mert már előre csüggesztett a várható eredmény.

A Kispest ugyanis gyenge volt abban az évben, a félelmetesen jó Nagyvárad ellen nem sok esélyünk volt. Vasárnap játszottuk a meccset, december 5-én és 3:0-ra veszítettünk. Három nappal később idegenben játszottunk Diósgyőrben, 3:2-re kikaptunk a DiMÁVAG-tól. December tizenkettedikén végre megszereztem az első hazai gólomat a Kolozsvár ellen, bár a végeredmény ott is csak 2:2 lett. Megkezdődött igazi pályafutásom."