Puskás szerepe, jelentősége - már régen tudjuk - messze túlmutat azon, amelyet akár a legünnepeltebb sportsztárokhoz kapcsolunk. Õ volt a leghíresebb magyar, akinek nevéhez kapcsolták külföldön nagyon sokan hazánkat.
Ma már tudjuk, (1927-ben) április elsején született, de minden volt, csak bolond nem. Ellenben született intelligenciával, eredeti humorral, s aranyszívvel megáldott ember igen. A játékos-pályafutásáról szinte már mindent leírtak - az első 16 évének, a Kispest FC első csapatában való bemutatkozása előtti éveinek története talán kevésbé ismert.
Egy lassan tizenöt évvel ezelőtt kiadott könyvben (A legenda életre kel - Puskás Ferenc életregénye) maga mesélte el gyermekkora történetét.
"1927 áprilisában születtem Kispesten, ami akkor még csak egy Budapesthez tapadó falu volt, nagyon szerény házakkal. A családom egy pici lakásban élt, az akkoriban épült, de mára már régen lebontott, három-négyemeletes házak egyikében, nagyon közel a Kispest pályájához. A ház egyébként jellegében különbözött a korábban épületekétől, úgy is nevezték az efféléket, hogy "városi házak". Életünket - és a környék életét - meghatározta a futball. Az egyik legkorábbi emlékem éppen a konyhaablakon át beszűrődő moraj volt a mérkőzések alatt. Úgy emlékszem ez kezdettől fogva izgatott.
A környező utcákban nyüzsögtek a gyerekek. Nem volt nagy különbség köztünk. Mindenki szegény volt, s a szülők közül csak kevesen engedhették meg maguknak, hogy játékokat vegyenek. Ám a futball fantasztikus és olcsó mulatságot jelentett számunkra. Anyám később azt állította, hogy amint felálltam - lehettem vagy tíz hónapos -, már belerúgtam a labdába. Három évesen pedig már elég jól szaladtam ahhoz, hogy utána eredjek a focizóknak.
Mi, a környékbeli srácok mindig együtt voltunk napkeltétől napnyugtáig. Számunkra természetes volt - vagy talán nem fogtuk fel, hogy így van - életre szóló barátságok köttettek. A nővérem, Éva is szeretett volna csatlakozni a csapathoz, de lányok nem játszhattak, így ő csak nézett minket. Előfordult, hogy hazaküldtem zsíros kenyérért - tényleg minden időnket a grundon töltöttük. Egész Nagy-Budapest tele volt akkoriban a "miénkhez" hasonló üres telkekkel, s ezeken temérdek kölyök futballozott. Nem mindig volt cipőnk, előfordult, hogy mezítláb játszottunk. Gyakran igazi labdánk sem volt, s ha másra nem futotta, valaki csinált egy rongylabdát vagy loptunk valahonnan egy kicsi teniszlabdát.
Csapatokat alkottunk és áthívtunk más utcákból jött gyerekeket ellenfélnek. Nagyon komoly csaták voltak ezek, a játékban nem ismertünk tréfát. Mindenki úgy hajtott, mintha az élete függne a győzelemtől. Vagy még több: a csapat, a grund, a barátok becsülete. Néha, különleges alkalmakra, elcsentünk egy igazi bőrlabdát a kispesti klubtól, de azt játék után mindig visszacsempésztük. A feladat gyakran jutott nekem, mert az apám akkoriban már a Kispestben játszott.
Közöttünk mindenki csak a fociról beszélt. A nagyobb srácok, a grundbeli fiúk bátyjai közül többeket kiválasztottak, és amikor betöltötték a tizenkettedik évüket, leigazolták őket a Kispest serdülőcsapatába. Ellestünk néhány trükköt, amit aztán gyakoroltunk. Hol egykapuztunk, hol kétkapuztunk, célba rúgtunk, a legkülönfélébb versenyeket találtuk ki. Körülbelül hat-hét éves korunkra már annyit fejlődött a labdaérzékünk, hogy lábbal vagy fejjel szinte a végtelenségig a levegőben tudtuk tartani a labdát. Elkapott minket a játék iránti szenvedély, ami aztán egész életünkben velünk maradt.
Nem telt el sok idő és már saját szurkolóink akadtak a környéken. Volt néhány tényleg bőkezű ember, mint például Józsi bácsi, aki szeretett és bátorított minket minden eszközzel, amennyire csak neki is futotta. Õ volt az a hentes, aki egyszer fantasztikus díjat ajánlott fel az utcák közötti torna győztes csapatának: egy nagy fűszeres kolbászt. Ez aztán óriási tétet jelentett a gyakran éhes, növésben lévő gyerekek számára. Sok évvel később, az 1956-os forradalom után, ugyanez a hentes kijött hozzám, Madridba. Négy évig maradt, ő vezette a kolbászgyáramat - de ez már egy másik történet.
Ahogy cseperedtünk, egyre közelebb kerültünk a kispesti futballklubhoz. Bármit elvállaltunk, amivel segíthettünk, csakhogy a pályán, az "igazi futball" közelében lehessünk. Pucoltuk a cipőket, gereblyéztük az akkor még földes pályát, ilyesmi. "Cserébe" délutánonként kölcsönkaptunk egy igazi futball-labdát, ráadásul ingyen bemehettünk a nagycsapat első osztályú bajnokijaira. 1935-ben aztán rettenetes dolog történt: a tűz martalékává vált a stadion falelátója, s kiégtek az épületek. Naphosszat segítettünk újjáépíteni a pályát, addig még a focizást is felfüggesztettük. Ez tényleg önkéntes közösségi munka volt, nem úgy, mint ötvenháromban, amikor kivezényeltek bennünket a Népstadiont építeni, hogy aztán a propaganda országnak-világnak harsoghassa, milyen jó kommunisták a válogatott futballisták.
A kispesti klubban több olyan futballszerelmes volt, aki járta a grundokat, s figyelte a kissrácok játékát. Emlékszem, Szűcs Nándi bácsi egyszer kinézte magának Bozsikot, de én ragaszkodtam ahhoz, hogy együtt maradjunk. Bozsik már elmúlt tizenegy éves, amikor az edző meghívta a kölyökcsapatba. Elküldték a fényképészhez, hogy leigazolhassák. De én közbeszóltam: "Velem mi lesz? Cucu és én mindig együtt játszunk, és rengeteg gólt szerzünk. Õ passzol, én meg berúgom."
Olyan harciasnak tűntem, hogy Nándi bá' engem is elküldött a fényképészhez. A lelkemre kötötte, hogy amennyiben a születési évemet kérdezik, hazudjak. 1925-öt írtak az igazolványba, 1927 helyett. Hivatalosan ugyanis csak tizenkét éves kortól volt szabad játszani a bajnokságban, ezért két évvel idősebb lettem egy időre. Sőt még más nevet is adtak, az első igazolásom, Kovács Miklós névre szólt. Sokan tudtak erről a kis csalásról - még az ellenfelek közül is -, de senki sem tette szóvá.
Az apám félprofi játékos volt, először a Mávaghoz, majd a Vasashoz, aztán a Kispesthez került. Jó futballista volt, a Kispesttel egyszer még a Magyar Kupa döntőjébe is bejutott. Néhányszor játszott az úgynevezett profi válogatottban is. Remekül rúgott, főleg jobbal. Érdekes, hogy amennyivel ügyesebb volt nekem a bal lábam, ő annyival jobban használta a jobbot. A vérében volt a futball. Támadó centerhalfot játszott - ma már nincsen ilyen poszt.
Keresett egy kis pénzt a focival, de dolgoznia is kellett, így hát délután, munka után tudott csak edzésre járni. Az idők során különböző helyeken dolgozott. Volt lakatos a helyi vasútnál, később mázsamester a kispesti vágóhídon - ahol Bozsik Cucu apja is dolgozott - majd ugyanott könyvelő lett. Aztán meg városi tisztviselő lett, a negyvenes évek elején.
Bár a lakásunk kicsi volt és szerény, én sohasem hallottam a szüleimet panaszkodni. Különben is láthattuk, hogy vannak, akiknek még annyi sem jut, mint nekünk. 1936-ban visszavonult és edző lett, de továbbra is dolgozott mellette az éppen aktuális állásaiban. Volt olyan időszak, amikor négy csapat tartozott hozzá: a kölyök-, az ifjúsági, a tartalék- és az első csapat.
Mi, kölyökjátékosok, nemcsak a bajnoki meccsekre mehettünk be ingyen, de megnézhettük a profik edzését is. És ahogyan ezt a gyerekek teszik, azonnal megpróbáltuk utánozni, amit tőlük láttunk. Az igazság az, hogy így tanultuk a legtöbbet, már akkor is, mielőtt leigazoltak volna bennünket. Aztán mikor a kölyökcsapat tagjai lettünk, már volt edzőnk is, és én megkaptam az első igazi futballcipőmet. A helyi cipész készítette direkt nekem, az első mérkőzésem előtt. A csukát egy kicsit nagyobbra szabták, hogy tovább tartson, ezért ki kellett tömni az orrát. Fájt a lábam a meccs után. Másnap nem is tudtam labdába rúgni.
Úgy tizenkét éves koromig elég kicsi voltam, de aztán elkezdtem nőni. Mindig is erős voltam és gyors, sokat szaladtam. Ahogy cseperedtünk, a mérkőzések egyre komolyabbak, az ellenfelek erősebbek lettek. Akkor már nem volt elég a labdaérzék és néhány egyszerű trükk. Így aztán elkezdtük erősíteni a fizikumunkat.
Mivel gyerekkoromban főleg idősebbek ellen játszottam, még kisebbnek éreztem magam közöttük, ezért a körülményekhez igyekeztem igazítani a játékomat. Nem mentem be a tömörülésbe, tudtam, hogy ott nem nyerhetek, inkább az üres helyeket kerestem. Megpróbáltam elkerülni az ütközéseket, és kilesni, hogy hová megy a labda. Ezt a leckét örökre megtanultam, s egész pályafutásom során hasznosítottam. Mindig úgy helyezkedtem, hogy megtaláljanak a labdával...
A klub gondolt ránk, minden edzés után kaptunk egy pohár tejet és egy nagy karéj vajas kenyeret, hogy erősödjünk. Imádtunk focizni, imádtuk a klubot, de bevallom, néha vásottak voltunk. Előfordult, hogy kavicsokkal megdobáltuk a meccsről hazafelé igyekvő Ferencváros-szurkolókat. Ahogy múlt az idő, egyre inkább úgy éreztük, értünk a futballhoz, és eljött az ideje, hogy saját ötleteinket is megvalósítsuk a pályán. Egymás között órákat dumáltunk egy-egy meccs előtt, hogy "te majd ide mész, te azt fogod, te beindulsz, én neked passzolom". Nem volt ennél fontosabb az életünkben.
A Kispest ifiben csak környékbeli srácok játszottak, de az az igazság, hogy "idegen" nem is nagyon fért volna be közénk. Az ország egyik legjobb ifjúsági csapata volt a miénk, százharminc-száznegyven gólt is berámoltunk szezononként. Majdnem mindegyikünkből első osztályú játékos lett, ami ritkaság, sőt Cucuval ketten még a válogatottban is szerepeltünk. Mi nemcsak csapattársak, hanem nagyon jó barátok, már-már testvérek is voltunk, mindenben segítettük egymást a pályán és azon kívül is.
Egészséges rivalizálás folyt közöttünk, mérkőzések alatt kiabáltunk, sőt, veszekedtünk egymással, de a meccs végével megszűnt a harag. Egyetlen esetre sem emlékszem, amikor a mérkőzés lefújása után valaki azon vitatkozott volna, hogy miért mondták neki ezt vagy azt. De nem tagadom azt sem, hogy néha jót verekedtünk az edzések alatt, még az is előfordult, hogy valakinek eleredt az orra vére. Ha az apám közben megérkezett és megkérdezte, mi folyik itt, kórusban feleltünk: "Semmi, semmi!".Az apámat nem lehetett szigorú edzőnek nevezni. Általában jó kedélyű, vidám ember volt, de soha nem volt elégedett velünk, akármilyen jól is játszottunk. Nem futtatott minket a pálya körül, nem tartott unalmas edzéseket. A labdával viszont bármit szó nélkül hajlandóak voltunk megcsinálni. Ösztönösen bár, de korszerű edzésmódszereket fejlesztettünk ki. Néhány évvel később az edzés után még órákat lábteniszeztünk, két padot raktunk egymásra, az helyettesítette a hálót. Ketten-ketten játszottunk egymás ellen és a vesztesnek kellett fizetnie a vacsorát és a fröccsöt. Jó kis csaták voltak ezek. Télen, amikor a rossz idő miatt nem tudtunk focizni, a kézilabdát találtuk a legjobb kiegészítőnek. Abban is nagyon gyorsnak kell lenni, jó reflexekkel kellett rendelkezni. Ráadásul így találkoztam a feleségemmel, aki kézilabdázó volt. Nekem tetszett az ő játéka, neki pedig az enyém.
Az apám velem nagyon megértő volt. Sohasem erőltetett rám semmit, nem akarta a játékomat gúzsba kötni, hagyta, hogy önmagamtól fejlődjek. Egyedül ahhoz próbált ragaszkodni, hogy többet rúgjak jobb lábbal. Erre én azt feleltem: "Ha az ember két lábbal rúg, fenékre esik". Különben nem szólt bele abba, amit csináltam. Végül is megtanultam jobbal lőni, de mérkőzéseken csak akció közben, mozgó labdába rúgtam jobbal. Amikor volt időm leállítani a labdát, akkor a bal lábamat használtam. Sajnos, édesapám nem élhette meg az aranycsapat legnagyobb sikereit. Szomorú, hogy ötvenkettőben meghalt, mindössze negyvenkilenc évesen.
Bozsik József, illetve, ahogyan mi hívtuk, Cucu a legjobb barátom volt. Alig múltam három éves, amikor családja a mellettünk lévő lakásba költözött. Õk a húszasban, mi a tizenkilencesben laktunk. Másfél évvel idősebb volt nálam, de mivel ilyen közeli szomszédok lettünk, nagyon jó barátokká váltunk. Kitaláltunk egy kopogtató jelzést a falon, ami azt jelentette, "gyerünk focizni".
Ma is elérzékenyülök, ha visszaemlékezem azokra a napokra. Nagyon boldog idők voltak! Bozsik Cucuval olyan szoros volt a kapcsolatunk, mint a legjobb testvéreké. Gyerekként mindig együtt játszottunk a grundon, aztán a kispesti csapatban és a magyar válogatottban is elválaszthatatlanok voltunk. Egészen az 1956-os forradalomig, amikor életünkben először, útjaink elváltak. Nagyon megszenvedtem. Öt fiú volt a Bozsik családban, mind egy szobában laktak. Valamennyien játszottak a Kispest különböző csapataiban. Istvánból, akit Cigánynak becéztünk, első osztályú kapus lett - szegény, nagyon fiatalon meghalt -, a másik három pedig a korosztályos csapatokban játszott, legalábbis így emlékszem. Cucu soha nem játszott más klubban csak a Kispestben, illetve a Honvédban, sőt rövid ideig még edző is lett Kispesten.
Cucu nagyon csendes srác volt. Lassú, nyugodt, megfontolt, sohasem kapkodott. A lelke mélyéből imádta a focit, de szerintem másképp, mint sokan közülünk. Soha nem tűnt izgatottnak, egyszerűen nem mutatta ki. A pályán kívül talán nem is láttam mérgesnek, de játék közben, ha valaki olyankor rúgott bele a lábába, amikor nem volt ott a labda, nagyon bedühödött, még az is megtörtént, hogy egyszerűen levonult a pályáról. Olyankor nekem kellett utána menni és megnyugtatni. Igaz barátom volt a fociban és az életben is. Mérkőzéseken - talán azért is, mert kisgyerekkorunktól együtt játszottunk - pontosan tudtuk, hogy a másik hová helyezkedik, labdával, vagy anélkül. Tényleg keresés nélkül megtaláltuk egymást.
4
Kispesten gond nélkül bemehettünk a bajnoki mérkőzésekre, de a többi stadionba nem volt belépőnk. Viszont mi látni akartuk a profi futballistákat, ott akartunk lenni a meccseken, ezért Cucu, én, meg még két vagy három gyerek mindenféle trükköket találtunk ki. Öt-hat éves korunktól. Emlékszem, egyszer jókora lyukat ástunk a homokos talajba a faléces kerítés alatt, a pálya egyik elhagyatott zugában.
Már nem igazán emlékszem, hogy hol történt, de el lehet képzelni, hogy aznap fülig homokosak voltunk. A leggyakoribb módszerünk az volt, hogy a kispesti pályán összegyűjtöttünk néhány labdát, ezeket a szereléssel együtt táskákba raktuk és elindultunk az aznapi meccs helyszínére, sokszor át a városon. Ott aztán nagyon hivatalos ábrázattal és megfelelő szöveggel - mi vagyunk a kölyökcsapat ellenfele - sikerült bejutnunk. Minden rendben zajlott, de a meccs után vissza is kellett cipelni a holmikat. Még ezt sem bántuk, igazán megérte a fáradtságot.
Sokáig mindent együtt csináltunk. Egy időben még üzletünk is volt. Körülbelül negyvenhét-negyvennyolc táján - úgy hiszem. A Kispest nem volt gazdag klub és nem tudott minket értékünk szerint megfizetni. Viszont akkoriban már válogatottak voltunk, a tehetősebb hazai, sőt néhány külföldi klub is erősködött értünk. Ezért Cucunak és nekem felajánlottak egy vasárú¬- és edényboltot az Üllői úton. Hát azt látni kellett volna! Azt hittük megütöttük a főnyereményt. Még csak pár hete működtettük, amikor a kormány államosította az összes kis üzletet. Kaptunk kevéske kárpótlást, de ezzel vége is lett az üzlettulajdonosi karrierünknek.
Minden szabadidőnket együtt töltöttük, csavarogtunk a városban, hetente egyszer-kétszer moziba mentünk. Hazafelé mindig villamosra szálltunk, míg egyszer, amikor jegyet vettünk, egymásra néztünk és szinte egyszerre mondtuk: "Miért fizessünk? Ugyanezzel az erővel, akár haza is futhatnánk és még a pénz is megmaradna." Volt egy időszak, mikor rendszeresen hazáig versenyt futottunk a villamossal. Jó kis távolság, körülbelül két és fél kilométer lehetett. Először esélyünk sem volt, de egy idő után kezdtünk lépést tartani vele, és volt, hogy meg is előztük. A villamosvezetők nagyon élvezték ezt a kis játékot. Tizenhat-tizennyolc évesek lehettünk, egészségesek, erősek.
Az apám nagyon kedvelte Bozsikot, mint játékost és mint embert is. Csodálta nyugalmát, érettségét, úgy kezelte, mintha ő is a fia lenne. Ha a fatert valami olyanról próbáltam meggyőzni, ami edzésen vagy mérkőzésen történt, és láttam, hogy nem hisz nekem, felcsattantam: "Kérdezd meg a kedvenced, a Cucut, ő majd megmondja, hogy igazam van!"