Amikor 1988 júniusában a holland válogatott Hamburgban legyőzte a németeket, szinte egyetlen óriási partivá változott a királyság közel 34 ezer négyzetkilométere. Aki nem ismeri a holland történelmet, aki nem fürkészte még a hollandok lelkét, alkalmasint nem értheti, miért váltott ki az elődöntőben aratott győzelem nagyobb örömet, mint négy nappal később az Európa-bajnoki cím megnyerése.
Meglett emberek, kivetkőzve önmagukból, önfeledten rohangáltak a csatornák partjain, ismeretlenek borultak egymás nyakába, az amszterdami Leidsepleinen fékezhetetlennek tűnő idősek és fiatalok a levegőbe dobáltak bicikliket, azt kiabálva, hogy visszaszerezték azokat. Fura cselekedeteiknek természetesen történelmi gyökere volt.
Emlékeztettek arra a szomorú holland legendára, mely szerint a II. világháború alatt a németek a történelem legnagyobb kaliberű biciklilopását hajtották végre, hogy így fosszák meg legkedveltebb közlekedési eszközétől a holland ellenállásban résztvevőket.
A kerékpárok históriája befészkelte magát a két nép történetébe. A népünnepély közepette néhány német - kihasználva, hogy több mint 40 év elteltével már nem voltak mindenki számára oly mélyek a sebek - ellopott néhány biciklit, hogy aztán visszaadva tulajdonosának, tréfálkozva emlékeztesse holland barátját, hogy immár más idők járnak. Alkalmasint még mindig nem tud minden holland viccelni a témával.
Hollandiát 1940. május 10-én támadta meg a náci Németország, az ország alig négy nappal később, május 14-én kapitulálni kényszerült. Az ott lakók szörnyű csapásokat szenvedtek el a német megszállás alatt.
A negyvenes évek elején körülbelül 140-150 ezresre tehető hollandiai zsidó közösség 79 százaléka elpusztult. Ebből a szempontból - mintha az emberi élet lehetne matematikai képletek tárgya... - a hollandok négyszer akkora veszteséget szenvedtek el, mint a franciák, kétszer akkorát, mint a belgák, s nagyobbat, mint maga Németország.
A hollandok később a saját lelkiismeretükkel sem tudtak elszámolni. Születtek ugyan jól hangzó magyarázatok arról, miért volt esélytelen az ottani zsidóság a náci agresszorokkal szemben.
Felemlegették, hogy az előtte 125 éven át a háborút csak könyvekből ismerő emberek lelkileg és fizikailag is teljesen felkészületlenek voltak, az ország természeti adottságai teljesen kizárták az erdőkben, nehezen megközelíthető helyeken való bujdosást, ráadásul a holland társadalom a negyvenes évekig nem fogadta be az egyébként a különállásra hajlamos zsidó közösségeket.
Ugyanakkor annak meghatározó szerepe volt a legfontosabb, legnagyobb jelentőséggel bíró városban, Amszterdamban. David Winner nagyszerű, Brilliant Orange című könyvében található egy érdekes, a fenti tételt megerősítő részlet: "Az amszterdami szlengbe, az úgynevezett bargoensba beépültek, s a nem zsidók által is használatosak lettek a jiddis eredetű kifejezések, mint például a város beceneveként is használt, helyet jelentő Mokum, vagy a Mazzel, ami a héber szerencse szó, amivel vallástól és bőrszíntől függetlenül gyakran köszöntik egymást az amszterdamiak.
A városban a XV. század végén növekedett meg számottevően a zsidók száma, amikor a Portugáliából és Spanyolországból elüldözöttek letelepedtek ott. A Holland Köztársaság legvirágzóbb korszakában, a XVII. században a szellemi energia nagy része tőlük származott. A portugál zsidó családból származó Baruch Spinozát az ország legnagyobb filozófusaként emlegetik mindmáig. A XIX. században újabb hullám érkezett Amszterdamba, ezúttal elsősorban Kelet-Európából.
A zsidók nagyon fontos szerepet játszottak a kereskedelmi életben, s még jelentősebb lett a szerepük, amikor a város az európai gyémántfeldolgozás központja lett. Az ebben érdekelt munkások voltak egyébként Hollandia első szakszervezeti aktivistái. Természetesen az amszterdami zsidóság erős befolyással rendelkezett a futballéletben is.
Ám - bár akadtak kifejezetten zsidó klubok, mint az AED, a Wilhelmina Voorhuit, a Hortus vagy az Eendracht Doet Winnen - minden hiedelemmel ellentétben az Ajax soha nem volt az. Még akkor sem, ha az alapítói, később szurkolói között bőven voltak zsidó vallásúak.
A II. világháborúban a nyolcvanezres amszterdami zsidó közösség mindössze ötezresre fogyott. Ötezer meg-gyötört, rettegő emberre. Amszterdam bizonyos részei, különösen az egykori zsidó negyedek szellemvárossá váltak a háború után. A többségükben kálvinista vagy katolikus hollandok - akiknek a nevében 1995-ben Beatrix királynő bocsánatot kért a zsidóktól a háború alatti bűnökért - nem szűnő lelkiismeret furdalással gondoltak a pusztulás esztendőire.
Erősen tartja magát az a nézet, hogy a deportálásokban a hollandok még a megszálló németeknél is kegyetlenebb szerepet játszottak. Érdekes például, hogy az egyik legnagyobb hatású holland szakemberről, az egykori szövetségi kapitányról, az 1942 és 1952 között a szövetségi elnöki tisztséget is betöltő, egyébként amerikai születésű Karel Lotsyról 1979-ben derítette ki két újságíró, hogy a háború alatt együttműködött a németekkel, s már azelőtt kiebrudalta a zsidó játékosokat a holland futballból, mielőtt erre a nácik utasították volna.
Amszterdamban az emberek általában azzal nyugtatgatták magukat a történtek után, hogy az 1941. februári sztrájkkal megpróbáltak segíteni a zsidóságon. Ez volt az a nevezetes eset, amikor a lakosság szinte egységesen fellépett a nácik brutalitása ellen.
Az önmagukat kommunistának valló hajógyári munkások által szervezett és irányított tömegmegmozdulást a megszállók néhány nap alatt vérbe fojtották - a sztrájk utolsó napjáról, február 25.-ről évről évre megemlékeznek Amszterdamban, az egykori spanyol és portugál zsinagóga mögötti téren. A demonstráció után egyébként a nácik taktikát váltottak.
Tartózkodtak a látványos erőszaktól, ugyanakkor bevezettek néhány olyan adminisztratív intézkedést, amellyel nem-csak megalázták, de izolálták is a zsidóságot. Tagjait kitiltották a kávéházakból, a mozikból, és a parkokból. A holland közalkalmazottak szolgalelkűen gyártották a különböző kartonokat, kimutatásokat a város izraelita lakóiról.
A 2400 fős amszterdami rendőrség mint-egy fele fő feladatként kapta a németektől a város zsidóságának összegyűjtését, s mindezt lelkesen teljesítette - érdemes megismételni, hogy a hollandok közreműködése nélkül nem tudtak volna ennyi zsidót deportálni. Százalékos arányban a hollandok közül többen sorakoztak fel a Waffen SS zászlója alá, mint bármelyik más megszállt ország lakói közül.
Ezért gondolják manapság társadalomkutatók, s lélekbúvárok, hogy a hollandoknak a háború óta különösen erős németgyűlölete két forrásból táplálkozik. Egyfelől utálják a németeket a háborúban elkövetett szörnyűséges tetteik miatt. Másrészt utálják őket saját maguk helyett, a saját lelkiismeretükkel így számolva el. Harry Mulisch írónak van egy nagyszerű mondása, ami alkalmasint ugyancsak jól jellemzi a helyzetet: "A legtöbb holland a háború után csatlakozott az ellenállási mozgalomhoz..."Az Oranje és a német labdarúgó-válogatott az utóbbi harminc évben számos nagy csatát vívott egymással. Ezeket, elsősorban holland részről, mindig áthatotta a történelem. Ugyanakkor a játékosok közül keveseknek van olyan súlyos személyes bánatuk, mint az 1974-ben világbajnoki ezüstérmet szerzett narancsmezesek középpályásának, Wim van Hanegemnek.
Õ egyszer így nyilatkozott a második világháború alatt még illegálisan terjesztett Vrij Nederland, azaz Szabad Hollandia című újságnak: "Nekem az a bajom a németekkel, hogy az őseik rosszak voltak, ugyebár!" Simon Kuper holland újságíró Football Against the Enemy című könyvében oldalakat szentelt a holland-német háború gyökereinek.
Ebből az is kiderült, hogy Van Hanegem idézett mondatában a rosszra a holland fout jelzőt használta. Kuper hozzátette, ez az ő nyelvükben úgy is értelmezhető, hogy a háborúban rossz oldalon áll. Van Hanegem nem zsidó származású. De a háborúban bombatámadásban megölték családja nyolcvan százalékát, az édesapját, két fivérét és egy nővérét.
Halálukért a németeket teszi felelőssé, s alighanem élete végéig gyűlöli őket. Õ volt az egyetlen, aki az 1974-es világbajnoki döntő után nem ment el a hivatalos fogadásra. Akár tagadják, akár nem, a németgyűlölet rengeteg hollandban benne volt, még közel három évtizeddel a háború befejeződése után is. Ezért is élték meg traumaként a müncheni világbajnoki döntő elvesztését 1974-ben.
Ruud Krol, aki Amszterdam egyik zsidó negyedében nőtt fel az ötvenes években, s akinek az édesapja a háború alatt 14 szerencsétlent mentett meg rejtegetve őket, a kilencvenes évek elején, személyes találkozásunkkor azt mondta: "A holland társadalom és a holland labdarúgás a hatvanas években kezdett magához térni. Idő kellett, ameddig előbbi feléledt a háború okozta sokkból, utóbbi pedig szüretelni kezdte a bevezetett professzionalizmus gyümölcseit.
A válogatott nem ért el sikereket egészen a hetvenes évek elejéig, igaz, az Ajax, illetve a Feyenoord eredményei már megmutatták, hogy kezdünk felnőni az elithez. Mégis, valahogy kevesen gondolták Hollandiában, hogy a mi futballunk vetélkedhet az olasszal, a spanyollal, az angollal vagy a némettel." Hubert Smeets, az NRC Handelsblad elemzője szerint a hatvanas évek hozták meg a döntő fordulatot.
Lenyűgözően érdekes az eszmefuttatása: "Addig Írországgal együtt mi voltunk Nyugat-Európa legelmaradottabb országa. Utána viszont valóságos forradalmat éltünk meg, kulturális, társadalmi és szociálpolitikai forradalmat. Ennek a vezéralakja - bármennyire is furcsa egy külföldi számára, amit mondok - Johan Cruyff volt.
Elsősorban neki köszönhető, hogy a miénk lett Európa egyik leggyorsabban fejlődő, legnyitottabb országa. Cruyff személyisége, életútja a hatvanas években egybeforrott Amszterdammal. Ezért is lett ez a város a fejlődés bölcsője." 1974 előtt a hollandok számára a belgák elleni rangadó volt "a" meccs. A két szomszédos ország óriási mérkőzéseket, mondhatni presztízscsatákat vívott egymással.
Az NSZK-ban rendezett torna előtt apró játékvezetői tévedésen múlt, hogy nem a belga, hanem a holland válogatott jutott a tizenhatos döntőbe. Addigra azonban, az időközben Rinus Michels kezébe került Oranjét már a titkos esélyesek között emlegették.
A totális futball úttörői pazar játékot mutatva, a címvédő brazilokat is legyőzve kerültek be a döntőbe. A németek elleni találkozó olyan eseménnyé vált Hollandiában, amelyhez fogható a II. világháború óta nem volt az ország lakóinak életében. Mindenki tudja: az Oranje, annak ellenére, hogy már az első percben vezetett, 2-1-re elveszítette a döntőt.
Johnny Rep, a csapat egyik csatára szerint túl hamar szerezték meg a vezetést, miután amikor az első német, Sepp Maier hozzá tudott érni a labdához, már 1-0-ra vezettek, úgy érezték, nem érheti őket baj. Hirtelen nem a második gól megszerzése járt a fejükben, hanem hogy látványosan bohócot csináljanak a németekből.
Ám ehhez túl jó volt a német csapat... Még akkor is, ha 1997-ben Jack Taylor, a mérkőzés angol játékvezetője elismerte, igaza van a közel negyedszázada tiltakozó hollandoknak, ok nélkül adott büntetőt Bernd Hölzenbein műesése után a németeknek. A találkozó után az aranyérmesek néhány játékosa, így éppen Hölzenbein vagy Uli Hoeness elismerték, hogy a hollandok a vereségük ellenére jobban futballoztak.
Ám ez csak tovább növelte a narancsmezesek hívei és honfitársai fájdalmát. Az országban ez a vereség pontosan akkora traumát okozott, mint 1954-ben Magyarországon a németek elleni vb-döntő elveszítése. Bastiaan Bomeljé történész szerint a világbajnoki döntő megnyerése lett volna a hatvanas évek nagy holland fejlődésének megkoronázása, a "vesztesek vagyunk" bélyeg örökre lemosása.
Ám az Oranje kikapott - mégpedig a közvélemény, a holland szurkolók szerint igazságtalanul. Éppen olyan igazságtalanul, ahogy elveszítette függetlenségét a németekkel szemben 1940 májusában. Az élet ritkán ad bizonyos kérdésekben újrázásra lehetőséget. Hollandiának, a holland futballnak megadta: 1988 nyarán, ismét az NSZK-ban, de ezúttal az Európa-bajnokság elődöntőjében találkozott a két válogatott.
Mindkét szövetségi kapitány résztvevője volt az 1974-es meccsnek is, Rinus Michels már akkor is edzőként, Franz Beckenbauer pedig a németek csapatkapitányaként. Addigra már 43 év telt el a háború befejeződése óta, kevés játékos tudta magáról, hogy dúlnak benne bármiféle érzelmek a németekkel szemben.
A hatvanas évek óta kifejezetten jó volt a két ország hivatalos kapcsolata, Hollandia Németországban tudhatta első számú kereskedelmi partnerét, s egyben legfőbb szövetségesét, ha úgy tetszik pártfogóját az Európai Közösségen belül. Ám ez a meccs, ez a győzelem különleges érzelmeket szabadított fel a szereplőkben és a szurkolókban egyaránt.
Simon Kuper a már idézett munkájában arról is írt, hogy Jan Jongbloed, az 1974-es Oranje kapusa a találkozó előtti napon még arról nyilatkozott, hogy a hollandok és németek közötti viszály már a múlté. A meccs után viszont táviratot küldött a csapatnak, amelyben azt írta: "Felszabadítottatok minket a szenvedések alól".
A mérkőzésen sokáig nem született gól, aztán a román Igna megítélt egy erősen vitatható büntetőt a németeknek, amit Lothar Matthäus gólra váltott. Az utolsó negyedóra kezdetén Ronald Koeman, ugyancsak tizenegyesből, kiegyenlített. Ugyanúgy két tizenegyessel, ugyanúgy 1-1-re álltak, mint 1974-ben!
Ám ezúttal a hollandok szerezték meg a döntő gólt: a 88. percben Marco van Basten - aki nem hajlandó németül interjút adni, pedig beszéli a nyelvet - belőtte a holland futballtörténelem egyik legfontosabb gólját. Mi történt ezután Hollandiában?
A beszámolók szerint az ország lakosságának hatvan százaléka, tízmillió ember ünnepelt az utcákon! Igaz, közben a játékosok is alig bírtak magukkal. Ronald Koeman, aki többször is panaszkodott arra, hogy a németek arrogánsak viselkedtek velük, s ezért ő "az egyetlen rendes sráccal", Olaf Thonnal cserélt mezt, később bevallotta, a fehér trikót vécépapírnak használta...
Rinus Michels, akit nyugalma, rendíthetetlensége és keménysége miatt hol Tábornoknak, hol pedig Szfinxnek becéztek, felemelt mutatóujjával mutogatott a német közönségnek. Azt nyilatkozta: "Különösen elégedett vagyok a győzelemmel, de az okokat most nem akarom részletezni."
Egy holland elemző később arról beszélt, hogy 1974-ben Johan Cruyff és Franz Beckenbauer volt a két válogatott vezéralakja. Cruyff a mindent jelentette honfitársai számára, ugyanakkor a kulturáltan és elegánsan viselkedő és futballozó, stílusát tekintve inkább latin, mint német játékot játszó "Császárt" is képesek voltak értékelni.
1988-ban már más volt a helyzet. Ruud Gullit olyan volt, mint amilyennek a hollandok látni szeretnék önmagukat, virtuóz, szabadságvággyal teli, intelligens szemben Lothar Matthäusszal, akit a holland sajtó a legnémetebb németnek nevezett. A német csapatkapitányt és ugyanúgy a játékostársait arrogánsnak minősítették, hozzátéve, a németek is arrogánsan viselkednek Hollandiában.
Ez esetben a hollandok szívesen átléptek azon a problémán, hogy gyakorta ők maguk is arrogánsan viselkedtek például a betelepült suriname-iakkal szemben, amilyen például Frank Rijkaard, vagy édesapja révén Ruud Gullit is. Néhány hónappal később megjelent egy verseskötet, amely a Hollandia-Németország, futballköltészet címet kapta.
Profi költők és profi futballisták is írtak bele verseket. Hans Boskamp például így írt: "Édes bosszú, azt gondoltam, nem is létezik/ vagy csak rövid időn át tart/S akkor itt volt ez a hihetetlenül gyönyörű/kedd este Hamburgban" De érdemes idézni a rotterdami a mérkőzés dátumát címnek választó Jules Deelder befejező két sorát is, amely Van Basten góljának leírását követi: "Azoknak, akik elestek/Rózsa viruljon a sírjukon".