A magyar válogatott - két rendkívüli erőfeszítést kívánó mérkőzés után, az 1950-es torna első és második helyezettje elleni győzelemmel bejutott a világbajnoki döntőbe. Oda, ahová külföldön és Magyarországon egyaránt mindenki várta a csapatot. Az aranycsapat ráadásul gólfesztivált rendezett, hiszen a fináléig vezető útján huszonöt gólt szerzett.

Az utolsó meccs két találatával együtt ez huszonhét - alighanem (ismerve a modern futball tendenciáit) soha meg nem dönthető rekord a világbajnokságok történetében. Kocsis - akit a torna után a világbajnokság legjobb játékosának jelöltek - tizenegy góljával az 1954-es vb gólkirálya lett. Itthon mindenki biztos volt a sikerben. Az illetékesek parancsot adtak a győzelmet ünneplő bélyegek kinyomására. A bélyeg kinyomásra került, de soha nem hozhatták forgalomba.

A döntőt ugyanis, hiába vezetett 2-0-ra már kilenc perc után, 3-2-re elveszítette a magyar csapat. Puskás Ferenc egy korábbi nyilatkozata szerint a játékosok csak magukat okolhatták, bár másfelől azt is mondta, soha nem értette meg, miért nem adta meg az angol Ling bíró (egyébként walesi partjelzője, Griffith jelzésére) a magyar csapat harmadik gólját.

"Soha nem lett volna szabad lazítani, miután 2-0-ra vezettünk, hajtani kellett volna a harmadikért, hogy bebiztosítsuk a győzelmet. A vereség nem az edzések vagy a felkészülés következménye volt. Csak magunkat hibáztatjuk érte: azt hittük, hogy már megnyertük a meccset, beengedtünk két buta gólt és ezzel felhoztuk a németeket.

Én jól bírtam erővel a mérkőzést a sáros talajon, egy gólt rúgtam, a végén, még egyet, csak azt a bíró nem adta meg. Nem akartam hinni a szememnek, amikor lest jelzett és ezzel több millióan voltak így, akik látták. Csaknem egy perccel a gól után intett! Meg tudtam volna ölni akkor, ez egész pályafutásom legfájdalmasabb pillanata volt. Ebbe tényleg belebetegedtünk. Elveszíteni a világbajnokságot egy ilyen döntés miatt... Nem igazságos. "Sebes Gusztáv, a nyolcvanas évek elején megjelent, Örömök és csalódások című könyvében így emlékezett: "A kilencven perc alatt a németek nyolcszor lőttek kapura, ebből három góljuk született. Mi huszonötször vettük célba a német kaput és két gólt szereztünk, meg egy érvénytelent"

Grosics Gyula a Puskás, egy legenda életre kel című könyvben így fogalmazott: "Soha nem értettem egyet azokkal a véleményekkel, amelyek szerint a felforgatott összeállítás, vagy Puskás beállítása lett volna a hiba. Szerintem a vereségnek kizárólag pszichés okai voltak. Mi megnyertük Londonban az Évszázad meccsét, mi megvertük Budapesten az angolokat 7-1-re, de a világbajnoki döntőt elveszítettük.

Nem a németek nyerték meg, mi veszítettük el. Óriási különbség! Önmagunkat vertük meg. A döntőben már nem olyan volt a csapat koncentrációja, mint előtte. Az a tény, hogy a csoportmeccsek során 8-3-ra megvertük a németeket, túlzott önbizalmat szült. S a vezetők közül senki sem akadt, aki figyelmeztette volna az együttest, hogy kérem, a döntőt le kell játszani! Senki nem magyarázta el nekünk, ez nem az a német csapat.

Nagy baj volt, hogy a nyolcadik-kilencedik percben már 2-0-ra vezettünk. Hiszen sokan azt hitték, már megnyertük a meccset. Ott ismerkedtünk meg először a német küzdőszellemmel, a saját bőrünkön tapasztaltuk, hogy képesek végighajtani a kilencven percet. Ha még tízszer lejátszottuk volna a döntőt, tízszer mi nyerünk. Ilyen csatárokkal?! Mindig azt mondom, a mezőnyben négy zseni futballozott: Bozsik, Kocsis, Hidegkuti és Puskás. Ha közülük csak egy csúcsformában játszott, már nyerni tudtunk. Ha kettő, a világ legjobb válogatottjait is térdre kényszeríthettük. Ha három vagy négy: akkor megvertük az angolokat 6-3-ra, meg hét:egyre, vagy Rómában az olaszokat 3-0-ra."

A már citált könyvben a balszélső az összeállítást kárhoztatta. Czibor Zoltán: "A mester nagyon fölbolygatta a csapatot. Hidegkuti Nándi a nyugalom mintaképe, de olyan fehér volt, mint a fal. Sebes megbontotta a Budai, Kocsis jobbszárnyat. Aztán Palotás, aki Hidegkuti társa volt az MTK-ban - és nagyon jó futballista, együtt játszottunk már az ifiválogatottban is - kimaradt. Ez felzaklatta a csapatot. De ez sem számított volna. Talán még ezt is ki tudtuk volna bekkelni.

Ám egy világbajnokságon ennyi fórt nem lehet adni az ellenfélnek. És a német csapat nagyon erős volt. Ha megásatod velük a sírjukat, meg is ássák, de mielőtt elhantolnád őket, kiugornak belőle, belelöknek téged, és el is temetnek. És a rengeteg kapufa... A szerencse, a szerencse bácsi elpártolt tőlünk. Van egy érmem, a döntő összes résztvevőjének odaadták aranyban! Most nem a felirat a lényeges, hanem a másik oldal. Az igazságszolgáltatás istenasszonya, Justitia bekötött szemmel, és a mérleg két serpenyője. Amikor elkezdődött a mérkőzés, még nem lehetett tudni, merre billen a mérleg nyelve. Sajnos, oda billent. Hogy miket mondanak nekünk, azóta is - más kérdés. Itthon voltunk még két évig, ötvennégytől ötvenhatig.

Egyetlenegyszer sem mondták azt, hogy eladtuk a meccset. Ötvenhatban kimentünk, és utána kezdte el monda(t)ni a párt, hogy eladták a meccset. Szerencsétlenek, akik itthon maradtak, nem mertek szólni; mit is szólhattak volna? Ha valamelyik kinyitotta a száját, fülig húzták ki az etetőjét. Expandert csináltak belőle. Néma csend volt. Abban az időben, ha valaki Európa-bajnokságot, világbajnokságot vagy olimpiát nyert, egyéniben vagy csapatban, azt nem ő nyerte, azt a párt nyerte, meg Rákosi elvtárs. És csak a pártnak tartoztunk köszönettel, mert helyettünk a párt nyert, mi meg nélküle nem nyerhettünk volna. Eltelt négy és fél év győzelmekben.

Egyszer megcsúsztunk, vége szakadt a szériának. A szerencse elpártolt tőlünk, kész. Hány meccset nyertünk meg szerencsével a négy és fél év alatt? Rengeteget. Azután, hogy kikaptunk, a párt már nem tudta besöpörni magának a világbajnokságot. Egy idő után hazaárulók lettünk, eladtuk a meccset, meg ki tudja még mi mindent. Ki merte volna megtenni azt, hogy szórakozik egy ország, tízmillió ember lelkével?"A világbajnoki döntőben elszenvedett vereség letargiába taszította az országot. Tüntetéseket rendeztek országszerte, de főleg Budapesten, ahol már akkor valóságos (ellen)forradalmi hangulat csírázott. Még alig ért véget a berni közvetítés, amikor már zajongó, elégedetlen tömeg gyülekezett a mai Blaha Lujza téren, a Szabad Nép és a Népsport székháza előtt. A tömegek villamosokat borítottak fel a belvárosban. Senki nem számított rá, hogy a magyar csapat kudarcának ilyen mély hatása lesz - igaz, arra sem számított senki, hogy a nyugatnémet válogatott legyőzheti az Aranycsapatot.

Sebes Gusztáv, évtizedekkel később, így emlékezett: "Hazafelé az úton idegesek voltunk, de ezt próbáltuk titkolni. Mindenki nagyon fegyelmezett volt. A döntő hazai visszhangjáról nem kaptunk hírt. Vigasztalódtunk a gondolattal: mégiscsak nagy eredményt értünk el, második helyen végeztünk a világbajnokságon. Bécsbe érve azt is láttuk, hogy a harmadik helyet elért osztrákokat milyen lelkes, harmincezres éljenző tömeg fogadta.

Hegyeshalomnál Vas Zoltán, a Minisztertanács Titkárságának vezetője fogadott. Alighogy megszorítottam a kezét, odafutott tizenegy éves lányom és tízéves fiam. Bocsánatot kértem, amiért a két gyerek megzavarta a hivatalos aktust, s mindjárt be is mutattam őket az időközben odaérkező feleségemmel együtt. Vas Zoltán akkor megkérdezte: ,,S hol van az asszonylányod?" ,,Nekem csak ez a két gyermekem van" - feleltem. ,,Hogyhogy nincs asszonylányod?" - kérdezte újra, számomra érthetetlenül ideges hangon.

Megismételtem a választ, mire Vas Zoltán a mögötte csoportosuló újságírók felé fordult: ,,Van fotós az Esti Budapesttől?" - kérdezte. Majd a jelentkezőnek azt mondta: ,,Csináljon képeket a kislányról, s még a mai lapban hozzák le, mégpedig az első oldalon, a következő képaláírással: Sebes Gusztáv leánya, aki egyesek szerint Tóth Mihály felesége, jelenleg a tizenkettedik életévében van." Még mindig nem értettem az egészet, csak napokkal később tudtam meg, hogy Pesten elterjedt, hogy Tóth Mihály a vejem, s azért vesztettük el a világbajnokságot, mert őt beerőltettem a csapatba."

A magyar határnál a politikusok közül Vas Zoltán üdvözölte az érkezőket. Onnan a tatai edzőtáborba vittek mindenkit, játékosokat, edzőket és az újságírókat is. A táborban Rákosi Mátyás és Farkas Mihály várt ránk. Rákosi rövid beszédet tartott. Mindenki magába volt roskadva.

Sebes Gusztáv mellett Piros László, a belügyminiszter ült az asztalnál. Egyszer csak azt mondta a szövetségi kapitánynak: ,,Ideges vagy? Ne izgulj, megvédjük a családodat és a lakásodat a támadásoktól!" Sebest mintha fejbe ütötték volna. Akkor mondta el neki Piros, mi történt itthon a döntő utáni napon.

Szepesi György lakására, miként a többi kint jártéra, s főleg a játékosokéra, a következő néhány napban rendőrök vigyáztak. Némely ,,mindent tudó" azzal vádolta a játékosokat, hogy pénzt fogadtak el a vereségért. Magyarul, hogy bundáztak. A világbajnoki döntőben...

4

Puskás Ferenc az egyik életrajzi könyvében így emlékezett: "Nem ezt érdemeltük. Mégiscsak másodikak lettünk a világbajnokságon. Temetői hangulat uralkodott a városban. Hatalmas tömeg búcsúztatott minket, amikor Svájcba indultunk, de nagyon kevesen ünnepeltek, amikor hazajöttünk.

A magyar átlagszurkoló nem sokat tudott a világ futballjáról. Úgy gondolta, hogy csak mi nyerhetjük meg a világbajnokságot. Sebes próbálta ugyan hangsúlyozni, hogy a futballban a győzelmet nem lehet garantálni, de hiába. A magyar sajtó nem sokat segített neki ebben - ami részben érthető, hiszen négy év veretlenség után szinte természetes, hogy mindenki aranyérmet várt tőlünk. Mi is azért mentünk Svájcba, hogy világbajnoki címet nyerjünk. De engem legalább annyira bántott az esztelen itthoni fogadtatás, az izzó gyűlölet amiatt, hogy csak másodikak lettünk.

Akkor sem értettem, hogy fordulhatnak meg emberi sorsok, hogyan vetkőzhetnek ki magukból emberek azért, mert a bíró esetleg nem ad meg egy szabályos gólt. Vagy egyáltalán, mert egy futballcsapat veszít. A szurkolók tehetetlen hisztériája nem ismert mértéket. Próbáltam befogni a fülemet, hogy ne halljam az igazságtalan pocskondiázást, különben megőrültem volna.

Sok rémes, kitalált pletyka látott napvilágot: azzal vádoltak bennünket, hogy eladtuk a meccset, vagy hogy mindegyikünk kapott egy-egy Mercedest. Efféle baromságokat eszeltek ki, s szerintem még mindig akadnak, akik el is hiszik ezt. El sem tudom képzelni, hogy egy futballcsapat eladja a világbajnoki döntőt. Fiatal srácok és részegek próbáltak belénk kötni. Amikor sikeres a csapat, ők dalolnak, ha nem megy nekik, ócsárolják. Ezt talán korábban is tudtam, de soha nem éreztem ilyen kristálytisztán mint a döntőt követő napokban, hetekben."

Sebes Gusztávot augusztusban és szeptemberben többször is nyilvánosan zaklatták és gyűlölködő levelek tucatjait kapta. A sajtó higgadtabb volt. Az írások mentesek voltak a szélsőségektől, a durváskodástól.

Idézzük megint Puskás Ferencet, a csapatkapitányt: "A rendőrség és a néphadsereg illetékesei megkértek minket, hogy néhány napig, amíg a tömeg lecsendesedik, ne menjünk ki az utcára. Így is tettünk. Egy kicsit olyan volt, mintha mi is gyászolnánk, próbáltunk belenyugodni a vereségbe. Õszintén szólva, egy darabig volt egy kis zűr, de hamarosan minden visszatért a rendes kerékvágásba. Magyarországon minden ilyesmi csak addig tart, amíg az emberek kiengedik a gőzt."

A világbajnokságot követően Puskást kifütyülték a Honvéd idegenbeli mérkőzésein. Egy alkalommal megunva mindezt, egyszerűen lesétált a pályáról. Egy közismert anekdota szerint egyik gólja után letolta a nadrágját az ellenfél tüntető szurkolóinak hátat fordítva. Néhány mérkőzésre Kalmár Jenő ki is hagyta a Budapesti Honvéd csapatából. Sőt, november közepén, az osztrákok ellen (4:1) Sebes sem szerepeltette, bár a szövetségi kapitány hangsúlyozta, hogy Puskás továbbra is kitűnően játszik. Mellőzésével csak megvédeni szeretné a nézők túlkapásaitól, mert félti, hogy elveszti az önbizalmát.

"A világbajnoki döntő elvesztése - az első elbukott mérkőzés négy év alatt - traumatikus volt. Néhányan közülünk nagyon nekikeseredtek, de abban a csapatban nagy erő volt a feltámadáshoz. Mindössze egy-két játékos esett ki és hamarosan összekaptuk magunkat. Újabb veretlenségi sorozat kezdődött, amely tizennyolc mérkőzésen át tartott. Ezzel lakatot tettünk a kritizálók szájára. Ugyanúgy játszottunk, mint azelőtt. Minden hazai mérkőzésünkön közel százezer néző tombolt a Népstadionban" - mondta Puskás a kilencvenes évek közepén adott egyik interjújában.