Az eddigi tizenhárom mérkőzésből az elsőt az 1938-as világbajnokságon játszották, a franciaországi torna elődöntőjében. A brazilok részben a nagyképűségük áldozatai lettek: Ademar Pimenta a szövetségi kapitány pihentette első számú csatárát, Leonidast, aki a negyeddöntőben mesterhármast szerzett, s aki későbba torna gólkirálya lett. (Büszkén jegyezzük meg, hogy a hétgólos brazil mögött hat góllal Zsengellér Gyula zárta másodikként, a Silvio Piolához hasonlóan öt gólt szerző Sárosi György doktor pedig holtversenyes harmadikként a góllövők versenyét.)
A Fekete Gyémánt - Leonidasé volt először a becenév, nem Peléé - hiányát nem bírta el a brazil csapat, az olaszok jutottak a döntőbe, ahol megvédve világbajnoki címüket, 4-2-re legyőzték a magyar válogatottat. Mi is sajnálhatjuk, hogy nem a brazilok jutottak akkor a döntőbe: ellenük biztosan nyugodtabban, felszabadultabban játszottak volna a magyar játékosok.
Nem is kelt volna szárnyra olyan pletyka, hogy "el kellett adni" az olaszoknak a meccset, s nem mondhatta volna a kor legjobb magyar kapusa, Szabó "Tóni" Antal a döntő után: "Kaptam ugyan négy gólt, de legalább megmentettem az életüket.". Szavaival Benito Mussolini a meccs előtt is hangoztatott, de rosszul fordított jelszavára, a Győzelem, vagy halálra utalt.
Érdekes, hogy bár akkor és az elkövetkező évtizedben is aktív volt a kapcsolat a két ország futballélete között - számos brazil játékos szerződött a harmincas évektől kezdve a jobb megélhetés reményében Olaszországba - a két válogatott csak 1956-ban találkozott újra, igaz, abban az évben kétszer is. Milánóban az olaszok nyertek 3-0-ra, majd Rióban a brazilok 2-0-ra.
Az elkövetkező hét évben nagyot fordult a világ: ez idő alatt a brazil válogatott világelsővé nőtte ki magát a svédországi és a chilei világbajnokság megnyerésével. Ezért is keltett nagy meglepetést, hogy az 1963-as, milánói mérkőzést megint megnyerték 3-0-ra az olaszok, a Pelével, Zitóval, s a korszak legjobb klubcsapatának, a Santosnak további hat sztárjával felálló brazilok ellen. Az olaszok egyik gólját egyébként egy honosított brazil, Benedicto Sormani lőtte.
A következő találkozó még nagyobb figyelmet kapott: a tétje a világbajnoki cím volt. Mario Jorge Zagallo válogatottja, amelyet sokan azóta is minden idők (egyik) legjobb csapatának tartanak, díszmenetben masírozott végig a döntőig vezető úton Mexikóban. Minden addigi mérkőzését megnyerte, Jairzinho minden addigi mérkőzésen szerzett gólt. A brazilok a negyeddöntőben a világbajnoki címvédő angol, az elődöntőben mindig veszélyes uruguayi válogatottat győzték le.Az olaszok talán még nagyobb meccset játszottak az elődöntőben: Itáliában a németek elleni, mexikói 4-3-at szokták az évszázad mérkőzéseként emlegetni. A döntőre azonban már elfogyott a Squadra Azzurra ereje - vagy csak a brazilok voltak túl erősek.
Pelé vezető gólját Boninsegna még kiegyenlítette, de a második félidő a braziloké volt: Gerson, az így minden meccsen gólt szerző Jairzinho, végül pedig a csapatkapitány Carlos Alberto is Albertosi kapujába talált. Utóbbi a futballtörténelem egyik legtöbbet elemzett gólja lett: ismert, hogy az akció során a brazil mezőnyjátékosok közül csak kettő, Everaldo és Piazza nem ért a labdához. A mexikói világbajnokságon egyébként hét brazil lőtte-fejelte csapata 19 gólját - mindannyian részesei voltak ennek az akciónak. Brazília, s soraiban a futballkirály, Pelé, harmadszor lett világbajnok. Ki vitatná, hogy akkoriban a braziloké volt a világ legjobb csapata: a Canarinha a selejtezőkben és a tizenhatos döntőben is megnyerte minden (összesen 12) mérkőzését, 42-8-as, lenyűgöző gólkülönbséggel.
1973-ban Olaszországban, 1976-ban az Egyesült Államok keleti partján, New Havenben játszott barátságos mérkőzést a két csapat. Európában az európai (2-0), Amerikában a (dél-) amerikai (4-1) győzött.
1978-ban a harmadik helyért játszott a két válogatott az argentínai világbajnokságon. A brazilok Nelinho és Dirceu révén fordítottak, Causio gólja után. Így is "csak" harmadikok lettek, noha veretlenek maradtak mind a hét mérkőzésükön!
Névvel később Barcelonában újra világbajnoki mérkőzést játszott egymással a két csapat, ezúttal a középdöntőben kerültek szembe. A brazilokat tartotta mindenki esélyesebbnek, hiszen az olaszok addig csak botladoztak, mindössze jobb gólkülönbségükkel jutottak túl (Lengyelország mögött, Kamerunt és Perut megelőzve) a csoportból, s csak nagy nehezen nyertek a Maradonával erősödött, de a hazai pálya előnyét a négy évvel korábbi tornával ellentétben, már nem élvező argentinok ellen.
Tele Santana braziljait ugyanakkor a világ legszebben játszó válogatottjaként, a jogo bonito tökélyre fejlesztőiként ünnepelte a világ. Az aranyzöld mezesek az olaszok előtti találkozót megelőző négy mérkőzésüket, 13-3-as gólkülönbséggel, kivétel nélkül megnyerték.
Falcao, Zico, Junior, Sócrates, Edinho vagy a nehézbombázó Éder csodájára járt a világ. Ám akadt egy vékony olasz legény, akit alig három hónappal korábban mentettek fel a bundabotrány miatt kapott büntetéséből, s aki élete legnagyobb napját élte meg a brazilok elleni mérkőzésen.
Paolo Rossi olyat tett, amire soha, senki más nem volt képes: világbajnoki mérkőzésen mesterhármast lőtt a braziloknak. Elsősorban neki köszönhette a Squadra Azzurra, hogy nagy meglepetésre 3-2-re megverte a világbajnokság legnagyobb esélyesét - majd meg sem állt a világbajnoki aranyéremig.
1989-ben, háromnegyed évvel az olaszországi világbajnokság előtt, Bolognában találkozott újra a két csapat. Mindkét gárda, a rendező olasz, s a néhány hónappal korábban a Copa Américát megnyerő brazil is már szinte a világbajnoki csapatával játszott, noha Lazaroni csapatából hiányzott Bebeto és Romário. Így is nyertek a dél-amerikaiak, a hátvéd André Cruz góljával, 1-0-ra.1994. július 17-én, története során másodszor is világbajnoki döntőt játszott egymással Olaszország és Brazília válogatottja. Először magyar közreműködővel: a Los Angeles-i mérkőzést Puhl Sándor vezette.
Az olaszokat Roberto Baggio, a brazilokat elsősorban Romário vitte be a döntőbe. Baggio, aki éppen olyan fontos volt a fináléig vívott mérkőzéseken csapata számára, mint Paolo Rossi 1982-ben, sérülten játszott, majd a szétlövésben elrontotta a tizenegyest.
A gól nélküli 120 perc után tizenegyesek döntöttek, a brazilok közül Romário, Branco és Dunga (a jelenlegi szövetségi kapitány), az olaszok közül ellenben csak Albertini és Evani értékesítette a maga lövését. Brazília, 24 éves szünet után ismét világbajnok lett.
Azóta csak kétszer keresztezte egymást a két csapat útja: előbb 1997-ben a franciaországi Mondial előtti "mini világbajnokságon", a Tournoi de France-on 3-3-ra végeztek. Az olaszok góljait Alessandro Del Piero (2) és Demetrio Albertini, a brazilokét Romário (2) és Ronaldo szerzete.
Legutóbb idén februárban, a londoni Emiratesben játszottak egymással, a brazilok simán nyertek 2-0-ra. A mostani Konföderációs Kupáig az volt Marcello Lippi egyetlen veresége 2004. októbere óta. A gólokat két Manchester City-játékos, Elano és Robinho lőtték.