Ahogy a képességei, úgy a pályakezdése sem volt mindennapos. A sokszor áldott és átkozott budapesti Józsefvárosban, a Kálvária tér és az Örömvölgy utca (mai nevén Diószegi Sámuel utca) macskakövein nőtt fel, ott futballozott először. Meg verekedett, mert akkoriban az is mindennapos programnak számított arrafelé. A focit azonban mindennél jobban szerette, így aztán amint csak lehetett, megkereste a legközelebbi, "igazi" futballcsapatot. Két pálya volt közel, a Mávagé a Kőbányai úton, meg a Ganzé a Villám utca, a Simor utca, a Hungária körút és a Szabóky utca által határolt négyszögben.
Kuksi - akkor már szinte mindenki így hívta, s különböztette meg a környék vagy tíz másik, ugyancsak futballozó Kubalájától - a Ganzot választotta. Csak végignyargalt a Simor utcán (a maiak Vajda Péter utcának nevezik), s már át is bújhatott a pálya fakerítésén.
"Az MTK ellen játszottunk, a Ganzzal. Két gólt szereztem. Egyébként ez volt első hivatalos mérkőzésem 1939-ben. Persze, még nem a felnőttek között." - emlékezett pályafutása hajnalára egy jó másfél évtizeddel korábbi beszélgetésünkben.
Kamaszéveinek többségét e klubban töltötte, a rajongott edző, Szabó Pál tanítványaként. Az utolsó két szezonját már az első csapatban töltötte, remek társak között. Akkoriban ugyanis így állt fel az ötösfogat: Hollósy, Kubala, Mayer, Schubert, Nyers. Rugdosták ám a gólokat, szinte megállás nélkül. A környékbeliek, sőt, még a vetélytársak egy része is a csodájára járt a józsefvárosi legényeknek!
A fiúk közül Hollósy hamarosan bekerült az ifjúsági válogatottba, ám ő vitte a legkevesebbre. Mert a többiekből mind messzeföldön híres játékos lett. A Mayer fiút hamarosan már Mikének kezdték nevezni, 1945-ben a Ferencváros játékosaként került be a válogatottba, aztán 1947-ben vándorbotot fogott a kezébe, s meg sem állt Olaszországig. Ott a Bologna szerződtette, játszott az olasz A-ligában is. Az ötvenes években aztán kivándorolt az Egyesült Államokba, New Jerseyben halt meg a kilencvenes évek közepén.
Schubert Gyula - a "Gyuszi" - öt évvel idősebb volt Kuksinál, akkoriban már felnőtt férfiúnak számított a maga 22 évével. Talán azokban az években ő volt a legjobb futballista közöttük. Hamarosan ő is válogatott lett, igaz "egy házzal arrébb", Csehszlovákiában. Budapestről ugyanis a jobb megélhetés reményében Pozsony felé vette az útját, nem csak hogy szerződést kapott az SK Bratislavánál, de még a csehszlovák válogatottba is bekerült. 1949 tavaszán aztán utolérte a végzet: nem sokkal azután, hogy a kor legjobb olasz csapatához, az AC Torinóhoz szerződött, szörnyethalt a supergai Bazilikánál, a Portugáliából hazatérő futballistákat ért légi katasztrófában.
A kvintett negyedik tagjáról, Nyers II István - akkoriban még csak Pistának becézték a szélsebes balszélsőt - nyomába alig ért védő. Később őt is messzire repítette a szél, Franciaországban, majd Olaszországban játszott, az ötvenes évek elején ő volt az Inter legjobb csatára. Így játszottak ők együtt a Ganz csapatában, nem is sejtve, hogy közülük négyből válogatott játékos lesz, s hogy éppen e négyet szétszórja az élet a nagyvilágban...
Kubala tizennyolcadik évéhez érve a Ferencvárosba került - neki - természetesen. Hiszen egyrészt a Fradi pályája volt a lakáshoz, meg a Ganz fészkéhez is a legközelebb (következésképpen a franzstadti futballvezérek pontosan tudták, micsoda remek játékosok játszanak a kiscsapatban, nem véletlen, hogy nem sokkal korábban már Mike Pista zöld-fehér mezt húzott), másrészt meg az egész Kubala família férfi fele óriási fradista volt.Tulajdonképpen a zöld-fehér klub általi rajongás ismertette össze néhány évvel korábban a Kubala és a Kocsis famíliát. Azt csak remélte a két családfő, hogy a fiúkból majdan híres Fradi-játékos, aztán válogatott futballista lesz. De hogy mindketten világklasszisok lesznek, s hogy másfél évtizeddel később a Barcelonában újra találkoznak, s Európa egyik legerősebb klubtizenegyének legjobb góllövői lesznek...?
Kubala még évtizedek távlatából is meghatódva emlékezett a Ferencvárosnál töltött rövid periódusra - s a gyermekkorára: "Szegény Kocsis Sanyi is kőbányai srác volt. Az ő és az én papám nagyon jóban voltak. Az én apukám nagy Ferencváros-szurkoló volt, azért kerültem később én is a Fradiba. Sanyi egy kicsit a mi hatásunkra lett ugyancsak Fradi-játékos. Apámnak szinte zöld-fehér volt a vére. Engem is »megfertőzött«, így aztán a legnagyobb örömmel mentem negyvenöt elején a Ferencvároshoz. Felejthetetlen másfél évet töltöttem ott.
Negyvenöt áprilisában, az Elektromos elleni barátságos mérkőzésen mutatkoztam be a csapatban, olyan, általam rajongva tisztelt játékosok között, mint a két Sárosi. Érdekes, hogy az abban az esztendőben a klubhoz tartozó játékosok közül később milyen sokan mentünk külföldre: Sipos Vilike, egykori ganzos csapattársam, Mike Pista, aztán Nagy András, Sárosi Béla és a bátyja, György, s jómagam. Nagyon jó csapatunk volt, az említetteken kívül Lakattal, Rudassal, Csikóssal, végül másodikak lettünk a bajnokságban. Egyszer a Vasassal is elértem odáig, de otthon soha nem nyertem bajnoki címet."
Talán mert túl keveset játszott itthon! 1947-ben ugyanis - miként sokan, a korszak akkori fiatal játékosai közül - Szlovákiába szerződött, mivel ott akkoriban több pénzt fizettek a játékosoknak. Stabilabb volt az élet. Elsősorban Pozsony és Kassa volt a célpont, de volt, aki Eperjest vagy éppen más, kisebb várost választott.
A szlovákiai klubok relatív gazdagsága, az akkor még jobb ottani élet óriási problémákat okozott a magyar kluboknak 1946 tavaszán. A sportnapilap - akkori nevén a Népsport - szinte naponta, de legalábbis hetente újabb és újabb játékos "meglépéséről" tudósított.
Nem maradt ki a sorból Kubala László sem. Érdekes, hogy az MLSZ sürgetésére a játékosügynökök, akik nem ritkán tulajdonképpen játékoscsempészek voltak, a leleplezés után bíróság elé kerültek. A korabeli lapok beszámoltak például "Szőke Gizi" esetéről, aki ökölvívókat csábított át Szlovákiába. Róla csak a tárgyalási jegyzőkönyvekből derült ki, hogy valójában Freidenberg Oszkárnénak hívják, ugyanis hamis papírokkal járt ki-be az országba.
Ugyancsak nagy terjedelemben emlegették egy bizonyos "Mokka" ügyét, aki a futballisták külföldre jutásában segédkezett. Róla az derült ki, hogy Lefkovits László néven Kassán hentesként dolgozik, de ő volt a kelet-magyarországi futballistákat Szlovákiába "importáló" társaság főnöke is egyben. Hozzáteendő: a legtöbb játékos az MLSZ engedélye nélkül lépett át Szlovákiába, így esetleges visszatérésükkor eltiltás várt rájuk. Persze, a többségükben fiatal, s a háború alatt és után sokat nélkülöző, végre jobb életre vágyó srácokat ez nem zavarta.
"Az anyagi biztonság engem is vonzott, de nem csak ez volt a távozás oka. Váratlanul meghalt az apám - vasárnap volt, én délután játszottam a Fradiban, ő is így akarta volna -, s anyám azt szerette volna, ha elfogadom a pozsonyiak akkor már nagyon is konkrét ajánlatait. A család egyébként apai ágon szlovák származású, sok rokonunk élt Pozsonyban. Daucik addig erősködött, míg igent mondtam, s ha nem is a lehető legszabályosabb körülmények között, de negyvenhat májusában az SK Bratislavához szerződtem. Tekintettel a család származására, hamar megkaptam az állampolgárságot." - avatott be Kubala az országváltás miértjébe.
Néhány hónappal később már válogatott lett, pedig akkoriban remek csapata volt a csehszlovákoknak. Az első meccsén, a bécsi Praterben, az osztrákokat verték, a másodikon döntetlent játszottak a dánokkal, majd két Kubala-góllal (is) legyőzték a lengyeleket, s újabb két találatának köszönhetően a románokat. Aztán újra megverték az osztrákokat, s csak egyetlen vereség rontja a mérleget, az utolsó mérkőzésén veszítettek az olaszok ellen, Bariban. Érdekes, azon a találkozón nyolc torinói játékos is játszott az ellenfélnél - a csapat vezetői mégis egy vendégjátékosra figyeltek igazán. Kubala nevét írták a noteszukba.
"Én is úgy emlékszem vissza a csehszlovák válogatottra, mint a sztárok gyülekezetére. Két nevet hadd emeljek ki külön is, Bican olyan kvalitású csatár volt, akihez foghatóval kevéssel játszhattam együtt. Ha kérdezik, ki volt minden idők legjobb játékosa, Pelé, Di Stéfano, Cruyff neve jut a legtöbb ember eszébe. Bican bármelyikükkel felvette a versenyt. A másik pazar játékos Josef Ludl volt. Talán ő volt a legjobb fedezet, aki valaha fogott engem. Egyébként ő is játszott az Európa-válogatottban, negyvenhétben" - emlékezett Kubala.
Az akkor még tizenéves csatár hamarosan megnősült Pozsonyban. Az edzője, Leopold (később Spanyolországban Fernando) Daucik húgát vette el. Annával, akit a családban csak Ibynek hívtak, 1947. április 17-én házasodtak össze, s alig egy évvel később megszületett az első fia, Branko. (A pár együtt érte meg az aranylakodalmát, aztán Anna asszony 1997. augusztusában örökre lehunyta a szemét.)
Szlovákiából aztán hamarosan újra Budapestre költözött a család. Kuksit ugyanis hazacsábította a Vasas. "Az SK Bratislavával belgiumi túrán jártunk, ott találkoztam a Vasas néhány vezetőjével. Remek feltételeket ajánlottak, nyolcvanezer forintot ígértek. Pozsonyban akkoriban már nem Daucik volt az edzőm, hanem az angol Tom Snedon, aki biztatott, menjek futballozni Angliába. De az ottani stílus nem igazán tetszett nekem.
Hazajöttem, s még egy hónapja sem voltam itthon, amikor már meghívtak, sőt játszottam a válogatottban. Hozzáteszem, ahhoz, hogy a Vasasban játszhassam, szükség volt a Ferencváros nagyvonalúságára is. Hiszen, annak ellenére, hogy a jogilag Magyarországon a zöld-fehérek játékosa voltam, a klub hozzájárult ahhoz, hogy a Vasas tárgyaljon a pozsonyiakkal, s hazahozzon" - idézte fel repatriálásának történetét, már sokszor emlegetett, a kilencvenes évek elején zajlott hosszabb beszélgetésünk során..
Aztán nem sokáig maradt a piros-kékeknél sem, ugyanis még fél évet sem töltött itthon, amikor nekivágott a nagyvilágnak."Egykori vasasos klubtársammal, Marik Pötyivel nekivágtunk a határnak. Olaszországba indultunk, mint akkoriban oly sok magyar futballista. Innsbruck volt az első állomás, ahol találkoztunk egy olasszal, aki megígérte, hogy - hamis papírokkal - átcsempész bennünket Itáliába. Nem részletezem a kínokat és a nehézségeket - miközben a feleségem meg a fiam otthon maradtak - átvergődtünk Olaszországba. Busto Arsizióban kötöttünk ki. A helyi csapatban, a Pro Patriában már edzettek más, kelet-európai menekültek is. De nem kaptunk játékengedélyt, a magyar szövetség a FIFA-n keresztül eltiltott bennünket. Udinében is »gyakorlatoztunk« egy ideig, sőt felmerült az is, hogy - tekintettel az eltiltásra - kimenjünk Amerikába. Közben az Inter és a Torino csábított" - idézte.
A Torino ajánlata akkoriban óriási kihívást jelentett. A piemonti gárda sorozatban ötször nyerte meg az olasz bajnokságot, olyan sztárokkal mint Mazzola, Carapellese, vagy Bacigalupo. Játékosai alkották a válogatott gerincét is. A magyarok ellen 1947-ben például kilenc, a csehszlovákok elleni, már idézett találkozón nyolc Toro-játékos szerepelt a Squadra Azzurrában.
Amikor Kubala kapcsolatba került az egyesülettel, két magyar tevékenykedett ott: Egri-Erbstein Ernő, a technikai igazgató - a húszas években Amerikában futballozott, aztán elvetődött Olaszországba és Palesztínába, később szerencsétlenségére hazaköltözött, majd negyvennégy egy alkalmas pillanatában aztán együtt szöktek meg Guttmann Bélával a nyilasok fogságából - és Schubert Gyula, a jobbszélső. Kubala egykori csapattársa a Ganz TE-ben.
Egri-Erbstein meghívta Kubalát, tartson a csapattal Portugáliába, a helyi válogatott csapatkapitányának búcsúmérkőzését jelentő gálára. Ez a szereplés remek alkalmat kínált volna az akkor már közel fél éve nem játszó Kubalának arra, hogy meggyőzze a Torino minden vezetőjét arról, érdemes őt már eltiltása lejártának másnapján leszerződtetni. Akkor rettenetesen sajnálta, hogy nem tud elutazni Lisszabonba, aztán hálát adott az Istennek, hogy megóvta az életét.
"Azért nem mentem el Portugáliába, mert megtudtam, lehet, hogy pont akkorra érkezik meg Udinébe a fiam és a feleségem. Branko ráadásul beteg is volt akkoriban. Nekik köszönhetem az életem, mert a Torino gépe Superga fölött lezuhant, minden utas szörnyethalt."
Kubala futballista életéből tulajdonképpen két teljes év kiesett, hiszen sem 1949-ben, sem 1950-ben nem játszott hivatalos mérkőzéseken. Huszonkét, illetve huszonhárom évesen, ereje teljében. Csak edzett a Pro Patria gárdájában, s játszott a klub néhány barátságos mérkőzésén, meg a később megalakított Hungáriában.
A Pro Patriában egyébként nagyon szerették, az elnököt meg különösen lenyűgözte futballtudása. Még egy gyönyörű aranyórát is nyert tőle! "Azt mondta az elnök, ha körbe tudom váltott lábbal dekázni a pályát, enyém az óra. Azért az óráért ennél nehezebb feladatot is megcsináltam volna..." - elevenítette fel Kubala élete egyik kedvenc történetét.
S ugyanilyen szívesen mesélt az olaszországi magyarok csapatáról, a Hungariáról is. "A csapat neve, ugyebár, Magyarországot jelentett, de az alapötlet Dauciktól származott. Abban, persze igaza volt, hogy magyarul szinte mindenki tudott abban a gárdában... Kárpátaljaiak, erdélyiek, felvidékiek is voltak, akadt horvát is, s voltunk mi, magyarországi magyarok. Különböző bemutató mérkőzéseket játszottunk, például Spanyolországban. Madridban - maga Santiago Bernabéu hívta meg a csapatot - négy-kettőre vertük a Realt, legyőztük a világbajnokságra készülő spanyol válogatottat, majd a visszavágón, hogy ne legyen nagy a balhé, csak döntetlent játszottunk. Nyertünk La Coruñában és Santanderben is.
Nekem különösen a Sarriában, az Español ellen ment jól a játék, sikerült egy szép gólt lőnöm. A város első számú csapatának, a Barçának a vezérkara is ott volt a mérkőzésen, alighanem akkor dőlt el a sorsom. 1950. június tizenötödikén aláírtam életem legfontosabb szerződését."
Nem ment azért minden simán. "Október tizenkettedikén, az Osasuna elleni barátságos mérkőzésen játszottam először a csapatban. Hivatalos, úgynevezett tétmérkőzésen pedig csak a következő év április huszonkilencedikén, Sevillában. Nagyon nehezen sikerült elintézni a játékengedélyemet. Korábban - mint utóbb megtudtam - a Real Madrid is tett lépéseket a megszerzésemért, de az Inter és a Torino is szeretett volna leigazolni. Sőt, a Torino a fáma szerint még az akkori olasz kommunista pártelnök, Palmiro Togliatti közbenjárását is igénybe vette - hiába. A magyar szövetség évekig hajthatatlan volt. Közel két és fél éves kihagyás után játszhattam csak újra. Egyébként, ha jól tudom, kártalanítani kellett a Vasast és a Pro Patriát is, mert az olaszoknál aláírtam egy előszerződést."
Kubala szerényen utalt arra, hogy "nagyon nehezen sikerült elintézni" a játékengedélyt. Az nem kifejezés! Történt, hogy a FIFA vonakodott - a magyar szövetség tiltakozása miatt - kiadni a szükséges engedélyeket. Franco, Spanyolország akkori teljhatalmú elnöke viszont látta Kuksit egy barátságos mérkőzésen, s csodálkozással vette, miért nem játszik a remek csatár a Barcelonában.
"Mert a FIFA nem ad rá engedélyt!" - szólt a válasz.
Franco erre éktelen haragra gerjedt: "Mi az a FIFA? Spanyolországban az történik, amit én mondok. S én azt mondom, ennek az embernek játszania kell! Legfeljebb kilép az ország a FIFA-ból..."
A spanyol szövetség valóban fontolgatta is a lépést, de a világszervezet előbb beadta a derekát. Később is meggyűlt Kubala, illetve a szövetség baja a FIFA-val. A legendák szerint a Ladislao nevet viselő, de Lacinak, vagy Laszinak becézett csatár miatt nem jutott ki a selección az 1954-es világbajnokságra.
"Fura történet, az biztos. A törökökkel kellett selejtezőt játszani, az otthoni meccset nyertük, a kintit buktuk, így harmadik mérkőzést írtak ki, Rómába. A találkozó előtti percekben a spanyol vezérkar táviratot kapott a »FIFA-tól«, hogy én nem játszhatok. Az elnök és a kapitány nem is mert beállítani. Utóbb kiderült, csak egy olasz srác, Pierino Franco tréfájáról volt szó, a FIFA-nál semmit sem tudtak az egészről. De addigra már a válogatott kiesett" - idézte fel Kubala.
4
Így aztán lemaradt a világbajnokságról, soha nem adatott meg neki, hogy a legrangosabb futballtornán szerepeljen. Ráadásul nem volt igazán szerencsés a sérüléseket tekintve sem. "Ötvenegy és hatvan között tizenkilenc súlyos sérülésem volt. Akadt köztük két fejsérülés, izomszakadás, szalagsérülés, sőt még tébécés fertőzés is. A legsúlyosabbak a térdsérüléseim voltak, a jobb lábammal sokat kínlódtam" - összegezte.
De mindenért kárpótolták őt a Barcelona sikerei. "A Latin-kupát is beszámítva összesen tizenkét titulust gyűjtöttem, háromszáznegyvenkilenc mérkőzésen kettőszázhetvenkét gólt szereztem. De még talán e száraz számoknál is fontosabb, hogy olyan futballistákkal játszhattam együtt mint Segarra, Garay, Ramallets, Suárez, Evaristo, s persze Czibor Zoli, s Kocsis Sanyi. A bajnokcsapatok tornáján »csak« döntősök voltunk, ezt leszámítva mindent megnyertünk, amit csak lehetett."
A mogyoróhéjba zsúfolt karrier-összegzésnél azért többet is megér Kubala barcelonai karrierje. Hiszen a csapat - soraiban az első számú sztárral - 1954 és 1956 közötti periódust leszámítva minden esztendőben nyert valamilyen címet. Talán 1958 és 1961 között élte fénykorát, akkoriban a fentebb Kubala által említett sztárok egytől egyig a klub tagjai voltak. A Real Madrid elleni, szinte egyetlen percre sem szűnő rivalizálásban a katalánoknak is akadt válasza a fővárosi gárda öt BEK-győzelmére: uralták a hazai bajnokságot, s kétszer megnyerték a Vásárvárosok-kupáját.
Az elsőben - éppen "soros" sérülései miatt - csak az elődöntőben kapott főszerepet. A több mint két és fél éven át tartó sorozatban Koppenhága válogatottja ellen játszott, s jutott tovább a Barça. 1955 decembere után 1957 szeptemberében és októberében, a Birmingham City ellen játszotta a következő mérkőzéseit a csapat, immár az elődöntőben.
Kubala az elsőn nem, csak a második és a harmadik találkozón szerepelt. Utóbbira azért volt szükség, mert a visszavágó 86. percében "Kuksi" találata legalább az új mérkőzés lehetőségét megadta a katalánoknak. Azon is ő lőtte a döntő gólt, a 83. percben! Aztán a London válogatottja elleni döntőt megint mulasztotta.
A második kiírásban (1958-60) előbb az FC Baselt, majd az olasz Internazionalét is kettős győzelemmel ejtette ki a Barcelona. Aztán az elődöntőben és a döntőben, Belgrád válogatottja és a Birmingham City ellen azonos volt a recept: döntetlen idegenben Kubala nélkül, győzelem otthon, Kuksival!
Az 1959-60-as idényben a Real Madrid megállította a Barcelonát. A következő idényt kettős céllal kezdte a katalán gárda: nyerni, s "megfizetni" a Madridnak. Az addig vezető úton a belga Lierse nem jelentett gondot. Ám a nyolcaddöntőben összekerült a két nagy rivális. S a Barcelona jutott tovább! Ez volt az első alkalom, hogy a királyi klub kiesett a Bajnokcsapatok Európa-kupájából. A negyeddöntőben a csehszlovák Spartak Hradec Králové, majd az elődöntőben a Hamburger SV ellen is tovább masírozott a Barcelona. Ám a döntőben a Benfica megállította a katalán legénységet.
1964-ben Kubala - tizenhárom év után - "átköltözött" abba a stadionba, amelyben hajdanán a Barcelona vezérkara felfedezte. A Sarria-stadionban dirigálta az Español játékosait. Köztük két magyart - Kuzman Józsefet, s későbbi klubedzői pályafutásának egyik segítőjét, Kaszás "Kutya" Lászlót -, és a kiöregedőben lévő Alfredo Di Stéfanót.
5
A Szőke Nyíllal (a Saeta Rubiával) kölcsönösen tisztelték egymást, vagy inkább elfogadták azt a helyzetet, hogy bár aligha lehet klasszikus főnök-beosztott viszony az előző másfél évtized leghíresebb két "spanyol" játékosa, a két sztárklub zászlótartója között, az utolsó szót mindig a trénernek kell kimondania.
S diszkréten kerülték azt a témát, amelyről előtte sokat pusmogtak a városban: tíz évvel korábban Di Stéfano Kubala miatt nem szerződött a Barcelonához, nem akart csatázni a kegyekért az elképzelhetetlenül népszerű "Laszival". (Kubala népszerűségét jól jellemzi, hogy édesanyját az "Isabel, la Catolica" kereszttel tüntették ki, amikor hosszú évek után meglátogatta a fiát Barcelonában. Világos: hálásak volt neki - a fiáért.)
Kubala meg nem akart még 37 évesen "csak" edzősködni. Elment Zürichbe, ahol elvállalta a helyi csapat irányítását. Azzal a feltétellel, hogy játszik is. Utóbb kiderült, "túl jó" a zürichieknek. Az amatőr játékosok nem tudták követni profi módszereit. Viszont elismerték Kubala tudását. "Köbi" Kuhn, a hatvanas-hetvenes évek egyik legjobb svájci játékosa - aki a 2008-as, hazai rendezésű Európa-bajnokságon vezette a svájci válogatottat - a valaha volt legjobb edzőjének nevezte őt.
A világvándor egyetlen szezon után elment a Kanadába, a Toronto Falcons akkoriban alakult proficsapatához. Mondhatni, családi körben, hiszen Branko fia, s az unokaöccse - Daucik fia - Franta is a csapat tagja volt. Sőt, utóbbi lett az idény gólkirálya! Észak-Amerikában imádták, a torontói magyarok csapata, a Hungaria tiszteletbeli tagjává fogadta.
Ám miután az amerikai profiligában, az NASL-ban szereplő csapat csődbe ment, ő visszatért Córdobába. De mindössze egyetlen szezonban dolgozott csak a város gárdájánál, csapata hiába verte meg a Barcelonát, kiesett az elitből. Kubala 1969-ben átvette a selección, azaz a válogatott csapat szövetségi kapitányi tisztét.
Tizenegy esztendőn keresztül, 68 mérkőzésen dirigált (ez mindmáig rekord), mérlege 31 győzelem, 21 döntetlen, 16 vereség. Kettő híján száz gólt szereztek játékosai, ötvenkilencet kaptak. Mikor átvette a csapatot, az kiesett már a mexikói világbajnokság selejtezőiről.
A következő években alaposan átszervezte, megfiatalította a válogatottat. Nagy reményekkel indult az 1974-es selejtezőknek, válogatottja az akkor az európai élvonalhoz tartozó jugoszlávokkal, és az 1971-ben BEK-döntős Panathinaikoszra épülő görögökkel tusakodott a vb-részvételt jelentő csoportelsőségért. A spanyolok és a "jugók" végül azonos pontszámmal és azonos gólkülönbséggel végeztek, ezért Frankfurtban pótselejtezőt vívott a két csapat. Joszip Katalinszki fejes gólja megfosztotta Kubalát élete első világbajnoki szereplésétől.
Négy évvel később végre részt vehetett a Mundialon Argentínában. De megint nem volt szerencséje. Ha a brazilok ellen nyer a csapata Mar del Platában, továbbjutott volna. Ám - a végül gól nélkül végződött találkozó legizgalmasabb jelenetében - Cardeñosa, a spanyolok középpályása az ötösön állva nem a szinte üresen tátongó kapuba, hanem a gólvonalon álló Amaral lábára rúgta a labdát.
Kubala további két évig állt a válogatott élén. Az 1980-as, olaszországi Európa-bajnokság nyolcas döntőjében még szerepelt a csapatával, aztán a szövetség nem újította meg a lejáró kontraktust. Nem bocsátották meg Kubalának, hogy Itáliában hetedik lett a "vörös fúria".
Kubala így is tizenegy évig dirigálta a válogatottat - megszakítás nélkül soha, egyetlen magyar edző sem állt ilyen hosszú ideig országos válogatott élén. 1981-ben visszatért az FC Barcelonához, egyetlen szezon alatt három posztot is betöltött: az ifjúsági csapat edzője, technikai igazgató, és utánpótlás-igazgató is volt. Ám az első csapatért valójában nem ő, hanem Udo Lattek volt felelős.
Kubala 1982-ben aztán elfogadta a temérdek pénzt ajánló szaúdiak felkérését, s az al-Hilal edzője lett. Két bajnoki cím jelezte munkája minőségét, majd az arab világból hazatérve előbb - rövid ideig - a CF Murciát edzette (majd leköszönése után Dunai Antalt segítette álláshoz a csapatnál), aztán Málagában dolgozott.
1991-ben felkérték a spanyol olimpiai válogatott edzőjének, de újra (miként 1982-ben) a barcelonai ötkarikás játékokon sem adatott meg neki, hogy "hazai pályán" dirigálhassa a spanyol gárdát. A torna idején ugyanis már a hivatalban lévő szövetségi kapitány, Vicente Miera vezette az aranyérmet nyerő legénységet.
Három esztendővel később a paraguayi szövetség hívta kapitánynak. Kubalának nem nagyon tetszett a dél-amerikai országban tapasztalt kaotikus állapot, az meg főleg nem, hogy emiatt Chilavert, az első számú sztár lemondta a válogatottságot. A gárda nélküle csak közepesen szerepelt a Copa Américán, a magyar edző viszont megtette a magáét. Marasztalták, szerződéshosszabbítást ajánlottak neki - de ő visszatért Barcelonába.
Aztán már a katalán fővárosban él, meccsekre járt. Imádott - s nagyon tudott - lábteniszezni, emellett a futás, a kerékpározás, és az úszás tartotta irigylésre méltóan jó kondícióban. Amikor hét éve örökre lehunyta a szemét, egész Katalónia gyászolta.