Szomorú hír, de tudomásul kell venni, hogy múlik az idő. Édesapám tavaly lett volna 80 éves, ez talán egy olyan kor, amikor az ember már el tudja fogadni, hogy a szerettei nincsenek. De mindig nehéz szembesülni egy ilyen hírrel. Rengeteg olyan élményem van, amely már a közvélemény számára is ismert, hiszen rengeteg könyv íródott a nagy sportemberekről. Az övék egy különleges barátság volt, ez 30 éven keresztül szinte napi kapcsolatot jelentett. Egymás mellett nőttek fel, mindössze egy fal választotta el a két lakást, tehát átkopoghattak, ha le akartak menni a grundra focizni. Ez egészen 56-ig tartott, amikor Öcsi bácsi elment Spanyolországba.
Mi volt az a történet, amelyet az édesapja legszívesebben mesélt akár kettejükről, akár az Aranycsapatról?
Én elég fiatalon elveszítettem az édesapámat, 1978-ban, ezért különleges anekdotát nem tudok felidézni. Számomra az igazán nagy élmény az volt, amikor Öcsi bácsi először itthon volt, és játszott egy öregfiúk csapatban egy angol-magyar vb-selejtező előmérkőzésén.
Körülbelül 60 volt és kissé pocakos, de úgy nyúlt a labdához, olyan lábtartással, amely egyértelműen elárulta, hogy milyen viszonyban volt ezzel a játékszerrel, és milyen magas szinten űzte ezt a játékot.