eur:
394.96
usd:
371.49
bux:
0
2024. április 19. péntek Emma
Gálffi László: a Lear királyt könnyebb követni, mint ami itt megy

Gálffi László: a Lear királyt könnyebb követni, mint ami itt megy

Minden este félelemmel megy fel a színpadra, gyerekként az operáért rajongott, Várkonyi Zoltán tartotta a pályán, 35 évesen teljesedhetett ki, disszidálnia kellett volna a nemzetközi filmes karrierért, de inkább maradt, ám most egy kis görög szigeten szeretne kecskéket tartani - Gálffi László színművész volt az InfoRádió Aréna című műsorának vendége.

Van az Örkény Színháznak, egy, a mostani évadhoz készült képes kiadványa, amelyben a társulat tagjai vallanak arról, hogy melyek is a színházban a számukra fontos helyek. Az ön fényképe egy meglehetősen sötét és meglehetősen meredek lépcsősor, ami levezet az öltözőktől a színpadhoz. És azt írja, hogy reményekkel telve lefelé, reményvesztetten felfelé, vagy fordítva, mikor hogy. Ez mindig kétesélyes?

Mindig. Negyvenöt éve vagyok színész, de biztosra nem tudom, hogy mi lesz aznap este. Annyi mindentől függ. Hányszor mentem le úgy, hogy na, most odateszem, most megmutatom. Aztán ott lent valami történik, elég a legapróbb dolog. Például soha nem felejtem el a Vihar bemutatóját egy kora nyári estén. Kint nagyobb vihar jött, mint bent a Shakespeare-nél, és ettől olyan rosszul lettem, hogy az első felében nem is voltam magamnál. Rendesen készültem, a szerep föl volt építve, de hét óra előtt pár perccel végigszáguldott Budapest felett egy vihar,

és egyszerűen nem emlékszem semmire...

A fortélyos félelem

Somlai Artúrról mesélik, hogy állt a takarásban, a jelenetére várva, és szó szerint reszketett, pedig ötven év színészi pálya volt mögötte, ő volt a Somlai Artúr, és mégis remegett a keze.

Minél többet játszik az ember, minél több a múltja, annál jobban fél. Nem is attól, hogy jó vagy rossz leszek, hanem hogy magamhoz képest meg tudom-e csinálni. És van olyan, hogy az ember a harmadik mondat után érzi, hogy ezt úgy szoktam mondani, hogy huzat jön bal oldalról, lentről. Olyanok ülnek, akik nem kedvelik, ami történik a színpadon.

A színészt nem kedvelik, vagy a színdarabot?

Megérzem, hogy unalom jön, ellenvetés. Tudom, hogy misztikusnak tűnik, de ez létezik. És van, amikor a közönség miatt olyan előadások születnek, olyan pillanatok, amit az ember álmodni sem tudna.

Van egy belső mérce, aminek meg kell felelni? Hogy Gálffi László egy este már nem lehet halványabb?

Lehetek. Van, amikor vagyok is, ez elkerülhetetlen.

Nincs két egyforma színházi este ugyanabból az előadásból, a néző számára viszont többnyire csak egy este van.

Igen, de akkor is előfordul, hogy például az egyik kolléga szétesik, és akkor a másik ettől idegesebb lesz, ez átragad, és így tovább.

Egy szürke novemberi estén is be kell menni a színházba, át kell öltözni, sminkelni kell, és utána lehetőleg hitelesnek, meg a néző számára emlékezetesnek kell lenni. Azért ez nagyon fárasztó.

Persze, de ezt vállaltuk. Ezzel nincs is semmi baj, de egyre nehezebb feladatokat kell megoldani. Nagyon nehéz feladat egy szerep, hihetetlen sok olyan technikai rész van benne, amely mérhetetlen koncentrációt igényel. Egy pillanatra elkalandozom, már összedől.

Nem akart asztalos lenni

Többször beszélt arról, hogy tulajdonképpen kisgyermekként rajongott a Bábszínházért.

Igen.

És aztán később pedig jöttek az orosz vagy szovjet klasszikus filmek. Eisenstein, Bondarcsuk filmjei. Tulajdonképpen az indíttatás a színészi pálya felé innen ered?

Nagyon gazdag gyerekkorom volt, szabadon gondolkodhattam. Rengeteget jártunk bábszínházba. Egy házban laktam Hamari Júlia énekessel. Rengeteg Opera újsága volt, meg Film-Színház-Muzsika, és azokban sem a színházi, a prózai képek ragadtak meg, hanem az opera. Ezek az expresszív képek benn maradtak a képzeletemben, és akkor erre jöttek ezek a nagy orosz filmek. Ez az operai, megkomponált, nagyon szuggesztív és drámai dolgok engem nagyon izgattak.

Azért az ön színészi eszköztára nagyon nem rokonítható ezzel.

De vannak benne olyan elemek, amelyeket meg lehet tanulni. Rengeteg királyt játszottam, hihetetlenül sok klasszikus szerepet, azokban tudtam ezt hasznosítani, és nagyon élveztem. Tudtam a hagyományát egy-egy gesztusnak, nekem nem volt soha problémám azzal, hogy

egy palásttal hogyan kell megfordulni és kirohanni,

ezeket mind megtanultam.

A szülei terelgették ezen az úton?

Nem. Mi öten voltunk testvérek, eléggé nehéz körülmények között éltünk, édesanyám otthon varrt, édesapám asztalos volt, maszek, a '60-as években, hát el lehet képzelni. Három bátyám ott segédkezett mint asztalos, nővérem bankban dolgozott. Tizenkét forintos jeggyel végignéztem az operákat az Erkel Színházban. Gyerekként nem értettem sok mindent belőle, de emlékszem, hogy hetente jártunk. És akkor utána az Operában voltam, délelőtt tizenegykor megnéztem a Szerelmi bájitalt, és átmentem a Thália színházba a Tótékat megnézni a Latinovitscsal.

Eltökélte, hogy a színházi pályára megy?

Igen. Apukám akarta volna, hogy

legyek asztalos, de mondtam, hogy nem, én színész akarok lenni.

Azt mondta egy interjúban, hogy alkatánál fogva valami magányosabb hivatást kellett volna választania, mint a színészetet.

Igen.

Huszonöt évig volt a Vígszínház tagja.

Igen.

Most már tizenöt éve az Örkény Színház tagja.

Mint alapító tag.

Akkor mégis fontos az ön számára a társulat.

Valahol igen, de a Vígszínház rendkívüli volt, pláne akkor. Tényleg egy csoda volt, nagyon jó volt ott lenni, de

egy kicsike kis rajzszög voltam az egész szerkezetben.

Idős korban szabad akartam lenni, de akkor meg összehozott a sors a Mácsai Pállal. Ő hívott, de mondtam neki, hogy én nem szerződök le sehova. Úgy ráéreztem arra, hogy nekem most ez a szabadság kell. De annyit mondta Pali, hogy gyere, próbáljuk ki, hogy tulajdonképpen az igazi társulatot itt találtam meg.

Most elég sok fiatal színész...

Igen, és ez nagyon jó. Már én vagyok a legöregebb férfiszínész, azon röhögök, hogy ha papa vagy nagypapa van egy darabban, akkor már nekem kell játszani.

Várkonyi nem engedte felmondani

Még egy kicsit ugorjunk vissza azért a Vígszínházra. Várkonyi Zoltán hívta. Egyértelmű volt az útja?

Nagy szerencsém volt. Harmadévben a Szerelem, ó! volt a vizsgadarab, és már akkor azt mondta, ha ilyen leszel jövőre is, akkor tekintsd magad a Vígszínház tagjának. Jól indult, de utána három-négy évig nem találtam magamra, nem tudtak mit kezdeni velem. Ez az én hibám volt, valami nem jött át, hiányzott belőlem. Akkor fölmentem hozzá, és fölmondtam. Egyszerűen nem értette. Azt mondta, menj innen már, hülye vagy, nem érek rá.

Nagyon elkeseredtem, hogy még fölmondani sem tudok.

És két nap múlva jöttek, hogy na, gyere be, mert itt van egy példány. Hát mondom, milyen példány? A Nyár című darabot a főnök megrendezi. És amikor siker volt a premieren, hátrajött, és azt mondta, hogy átütötted a pauszpapírt. Mert ő úgy fogalmazta meg, hogy volt előttem valami, amin nem tudtam áthatolni. Annyira fontosnak tartotta, hogy neki legyen igaza, hogy értelme volt engem leszerződtetni. Hihetetlen nagy élmény és megtiszteltetés volt.

1983-ban a publicista Abodi Béla azt írta, hogy „gazdátlan ember Gálffi László, amit eddig láttunk belőle, az a jéghegy csúcsa, de engem Gálffi tartalékai izgatnak, amit még nem csinált. Gazdát kérek Gálffinak. Egy embert, aki nemcsak hisz benne, aki nagy zenekarra hangszereli át pompás szonátáit.” Lett aztán gazdája?

Lett. A Vígszínház tényleg olyan társulat volt, hogy ott mindenkinek megvolt a maga helye. Voltak primadonnák, voltak komikák, és én is úgy megtaláltam a fiatal, hebrencs, egzaltált fiú szerepét, de tulajdonképpen az igazi nagy áttörést Ruszt József hozta el, amikor én a Vígszínházból kikéredzkedtem...

Az már a kilencvenes évek...

Nála játszhattam Beckettet, Rimbaud-t. Már voltak sikereim, de az igazi kiteljesedést jelentette, hogy Jágót játszottam, II. Edwardot játszottam, Oidipuszt játszottam, Philoktétészt. Ezt mind Rusztnak köszönhetem, hihetetlenül kitágította, hogy mi mindent tudok játszani, ha akarok, ha van olyan rendező, aki belém látja. Akkor jöttem rá, a kilencvenes évek elején, hogy

ha hisznek bennem, akkor képes vagyok, és meg tudom csinálni.

A pályáját érdekes módon egy sofőrszereppel kezdte. Ez volt az emlékezetes 1975-ös Kenguru című film. Az a karakter kicsit idegen lehetett az ön számára.

Igen, de csak most, így visszatekintve nagyon furcsa. A növendékek szoktak belenézni, és harsányan nevetnek. De élvezik, el sem tudják képzelni, hogy milyen világ volt. Valóban egy különleges élmény volt a film, ajándék, aztán később sokáig teher is, mert nagyon sokáig azért nem kaptam filmszerepet, mert én voltam a Kenguru.

Gyávaság vagy disszidálás

Aztán viszont jött a Wagner-film, ami nemzetközi sikert is hozott, és talán egy nemzetközi filmes karrier lehetőségét is kínálta. Miért maradt az el? Sajnálja egyáltalán, hogy ez elmaradt?

Semmit nem sajnálok. Elvileg nem is én játszottam volna a filmben, csak aztán megnézték a Rimbaud-t, éjszaka beültek húsz percre, utána találkoztunk a Hiltonban, és ott Tony Palmer fölállított, hogy jó, te leszel. Én kaptam a szerepet, de közben próbáltam az Amadeust Budapesten, és mellette Svájcban meg Németországban forgattam napközben. Őrült időszak volt, de megcsináltam. Rendkívüli élmény volt. John Gielgud, Richard Burton, Vanessa Redgrave, Laurence Olivier... Együtt vacsoráztam velük, ez hihetetlen! Után még kétszer-háromszor hívtak, kinti impresszáriókkal is tárgyaltunk, próbáltunk színdarabot, ahol akcentussal lehet beszélni, de a színház nem engedett ki.

Vagyis disszidálni kellett volna.

Gyáva is voltam, meg nem az a világ volt, mint ami most. És jól tettem, ha most utánagondolok. Zanussi is akart velem forgatni, csak a színház nem adott ki, és aztán két-három év alatt ez szépen elaludt.

Ruszt Józsefet és a II. Edwardot fordulópontként szokta említeni a pályáján. Mi volt az, ami új értelmet adott a színészi pályájának?

Olyan munkamódszert ismertem meg, amit addig nem tapasztaltam. Hihetetlenül tudatos volt az építkezés, nem ez a most mindent beleadunk, aztán csak lesz belőle valami színház. Nagyon okosan fölépített színésztechnikai dolgokat tanított nekem. Hogy valaki belém lát valamit, és ezt ő ki akarja belőlem bányászni, és annyi empátia, szeretet, odafigyelés és tanítás van benne, hogy egyszerűen ez a csoda volt nekem

Négy évig tartott, utána megunt, meg is mondta.

Elkezdett megint dolgozni fiatalokkal, és aztán később megint összejöttünk. Egészen más munkamódszert tanultam meg, mint amit a mestereimtől tanultam, Jóska egészen más oldalról közelítette meg a színházat, és valami hihetetlen könnyen ment a legnehezebb feladat is. Ő mindent beállított, mindent megcsinált, és utána azt mondta, na most akkor csináld meg. Utána jön, hogy én mit tudok belerakni. A II. Edwardban a monológot egyszer vettük át, mert úgy meg volt alapozva, hogy már magától jött.

Ettől lesz ez igazán közös dolog és társas vállalkozás színész és rendező között?

Én konkrétan rendezőt egyszer szúrtam ki magamnak: megnéztem Mácsai Palinak a Mario és a varázslóját a Tháliában. Kétkedve mentem el, de lenyűgözött az a biztonság, technikai tudás, ahogy levezényelte az előadást. Amikor szabadúszó lettem, és foglalkoztatott a Kean, annyira izgatott engem, merthogy a színészetről, a világról, az igazgatókról, a szerelemről van véleményem. És akkor azt mondtam Palinak: nem akarod megrendezni? Igent mondott, de nyilván akkor már benne volt az is, hogy ő színházat alapít, és kíváncsi, hogyan tudunk dolgozni.

Az Örkény Színház alapítása elég kockázatos vállalkozás volt, mert egy nézőszámokat jól teljesítő színházból kellett egy művészszínházat csinálni.

Bátor, merész kísérlet volt, és nem lehetett tudni, hogy megkapjuk-e. Eleinte agyoncikizték, hogy olyan, mint egy diákszínjátszó, de aztán jöttek a kollégák, és állandóan nagyon izgalmas volt.

Anyám tyúkja: micsoda hülyeség!

Mostanra ott tartunk, hogy az Anyám tyúkjából most januárban éppen a második rész készül el, akkora közönségsiker, pedig verseket mondanak.

Én is azt mondtam, hogy ez micsoda hülyeség. Senkit nem fog érdekelni, meg ráadásul versek. Megható, hogy ebben is Palinak volt igaza. Nem úgy mondjuk a verseket, ahogy a nézők megszokták, vagy ahogy szeretnék, mégis valahogy velünk együtt mondják.

Prosperót játssza a Viharban és Willy Lomant, az Ügynök halálában. Ezek amolyan összegző, számvetésre késztető szerepek?

Nem. A Prospero is olyan szerep, úgy van fölépítve, hogy az elején kell egy kicsit dolgozni, középen és a végén van egy nagyobb adag, tehát jó nyugdíjas szerep. A Willy Lomannál sokkal nehezebb utat választottunk. Itt minden az ő képzeletében játszódik, és ettől nagyon nehéz. Élesben megy egy kétségbeesett ember a halál felé, és a mai világban aztán igazán láthattunk ilyet magunk körül.

Figyeli egyébként a közélet történéseit?

Persze. Előadás előtt nem, de este, amikor lefekszem, fölmegyek az internetre, mert nem is lehet másképp a lépést tartani, pláne, most már akkora az őrület.

A Lear királyt könnyebb követni, mint ami itt megy, a bomlott észjárásában több a logika.

Nem értem, ami a világban van, ami Amerikában, Törökországban zajlik, Oroszországról már ne is beszéljünk. Most nagyon lefelé megyünk, de minden tekintetben. Valami komoly baj van, és ez világméretű. El vagyok keseredve, és nagyon örülök, hogy én a József és testvéreivel foglalkozhatok, ezzel tudok pénzt keresni, és nem kell mással.

Na és a Vihar Prosperója? És a Sziget-érzés? Ahova, ugye, Prospero csak a könyveit viheti magával.

Hát, ha tudná, hogy én hányszor szeretnék elmenni már. Mindenki azon röhög...Elkezdem ilyenkor, december-januárban tervezgetni, és az ábrándozás meg a tervezgetés a színház mellett mindig ad egy kis erőt, amikor elfáradok, vagy elkedvetlenedek.

És megvan a nyári terv?

Még nincsen, mert olyan nehéz anyagok vannak, de még a Bach-zarándoklatot sem tudtam rendesen feldolgozni. Mert nemcsak az volt, hogy végigjártam északról, Hamburgtól lefelé Lipcsét, Drezdát, ahol Bach dolgozott. Közben szembesültem azzal, hogy a fölső Németország és a volt Kelet-Németország még ma is létezik. Furcsa élmény volt, amikor a lipcsei állomáson kiszálltam, a taxis hogyan beszélt velem, és hogy beszéltek Hamburgban, és milyen volt az emberek hangulata. Rimbaud nyomában is jártam, Párizsból indultam, kocsit béreltem, és eljutottam olyan helyekre is, ahová tényleg már csak a legfanatikusabbak mennek el. Megtaláltam azt a kis állomást, ahonnan mindig elszökött, és ahová halála előtt még visszahozták egyszer Rimbaud-t. Ott van, üzemen kívül, de meg lehet találni. Visszatérve a szigetre, körülbelül három éve hajtogatom, hogy

kéne venni egy kis görög szigetet,

most meg már oda sem lehet menni, mert teli vannak a szigetek.

Klasszikus értelemben vett nyaralás? Piknik és nap és tenger?

Nem, elmenni, halál komolyan. Szépen itt eladni mindent, és legalább két-három évre kiköltözni. Attól nem félek, hogy három év múlva nem tudnám újrakezdeni. Jó lenne egy kicsit megállni...

Megbolondulni mindenért

És hogy telnének a napjai egy görög szigeten?

Rengeteget olvasnék, és megbolondulnék mindenért, a természetért, a zöldségekért, az állatokért. Talán lenne egy kis kertem, ahol vannak kecskék, meg mindenféle állatok. És a természetben állandóan kint ülnék, még télen is, és nézném a felhők futását, mert annyira szükségem van erre.

Bezárva élek egy mesterségesen megvilágított, sötét, poros helyen, ezt hívják színháznak, ami csodálatos, de nagyon vágyom valami másra is.

Tanított a Színművészeti Egyetemen is, saját osztálya is volt, miért hagyta abba?

Eleinte nagyon ügyetlen voltam, de ezt elnézték, és utolsó öt évben jöttem rá, hogy hogyan kell tanítani. Aztán volt egy kis balesetem 2009-ben, a Mizantróp próbája alatt. Május 1-jén hajnalban szívrohamot kaptam, és amikor katéterezték a szívemet, tudtam, valamit ki kell dobni a kosárból, mert nem fogom bírni. Délelőtt próba, délután főiskola, este előadás. A szervezetem jelzett. Színészként még tudok valamit csinálni, de annyit már nem, most gyógyszerekkel megvagyok.

Az idő múlása foglalkoztatja?

Nagyon, de nem úgy. Például nagyon örülök, hogy megöregedtem. Csak ne legyek beteg. Az öregség, mint olyan, nem zavar. A magány sem zavar, az egyedüllét sem zavar. Jól érzem magam, nyitott vagyok mindenre, a világra, és ennek örülök.

Csak azt sajnálom, hogy nincs időm.

Azt mondták, hogy idős korban majd mindenre lesz. Az a bajom, hogy egyre többet dolgozom, és egyre kevesebb idő van arra, amitől az életet életnek hívjuk.

Címlapról ajánljuk
VIDEÓ
EZT OLVASTA MÁR?
×
×
×
×
×