Engem mindig is vonzott a szöveg és a kép kapcsolata. Van is két ilyen könyvem: az egyik Czeizel Balázzsal, a másik Szebeni Andrással. Érdekel, mit csinál egymással a szöveg meg a kép. Miklóssal úgy történt, hogy láttam a képeit, amelyek ilyen sötét képek voltak, és az jutott az eszembe, hogy titkolnak valamit ezek a képek. Tehát hogy van ott a sötét mögött, a festék mögött valami, amit ezek rejtenek. Kicsit úgy, mint Antonioni Nagyításában, hogy nem látunk semmit, de ha nagyon néznénk, akkor felfedeznénk. És akkor mit fedeznénk fel? Hát egy gyilkosságnak a nyomait. Ez nagyon izgalmasnak tetszett, hogy egy furcsa fordulattal éljek, nem olyan nagyon egyszerű mai regényben valakit megölni, tehát hitelesen megölni valakit, hát, az kemény munka. Ez az alaphelyzet érdekes volt számomra. Ezután több lépésben keveredtünk ide, Miklós mintegy naplószerűen elkezdett festeni képeket. A munka nem azt jelentette, hogy én megpróbálok valamilyen illusztrálását adni a képeknek és fordítva sem igaz, hogy a képek magyaráznák a szöveget, hanem a becsvágy itt az volt, hogy ezek együtt adjanak ki valamit. Ahogy szeretem mondani, hogy együtt képezzenek egy grammatikát és együtt beszéljenek, hogy tulajdonképpen egyenként hallgatnának, nem mondanának semmit, csak együtt tudnak beszélni.
Egy olyan kultúrában élünk, ahol ilyen súlyos betegségeknek a nevét sem szívesen mondják ki, Ön mégis becézi, szeretettel ír róla, groteszk, reneszánsz figurának állítja be. Ez a játék erőt adott az íráshoz, önmagát adta ez a megközelítés? Hogyan alakult ez ki?
Nem, hát azért ennyire nem egyszerű a helyzet, hogy ezt a dolgot - hogy szokták ezt mondani? - ironikusan uralni lehetne. Hát valamilyen viszonyba kell keveredni evvel, hogy tudniillik az emberben nő ott valami, amivel kapcsolatba kell kerülnie és eldönteni, hogy mit gondol erről: ez ő-e, vagy ez már nem ő, ez egy idegen anyag? Vagy nem idegen? Vagy egy idegen alak, vagy nem idegen? És akkor, persze, vannak a fantáziának - még azt a szót is lehet mondani, hogy - játékai. Akkor ezt megszemélyesíti az ember, vagy ami nagyon természetes, hogy gazsulálni kezd neki, tehát próbálja levenni a lábáról, ajánlatokat tesz neki, hogyha én rendesen viselkedem, akkor te is rendesen viselkedsz. De nem olyan egyszerűen működik, hogyha az ember ezt szóvá teszi a szó soros értelmében, akkor valamilyen fölényt is kialakít evvel kapcsolatban. Nem, nincsen semmilyen fölény. Az ember ebbe bele van ragadva. Forgathatja az ember, ahogy akarja, de hát erről olyan nagyon konstruktívat vagy nagyon előremutatót vagy vidámat nem lehet mondani. Hát ez van. Akkor evvel próbálkozik az ember különböző módokon, hogy figyelmen kívül hagyja, vagy figyelembe veszi, vagy valamit csinál vele.
Érdekes maga a címválasztás is. Miközben az ember azt gondolná, hogy a bűnös a tettes, az elkövető, a gyilkos jelzője, eközben a könyvet olvasva kiderül, hogy az áldozat, akit ezzel a névvel illetnek. Hogyan alakult ki ez a gondolatmenet?
Ugye az sem világos, hogy egy ilyen konstellációban mi is a bűn. Hogy van-e bűn, van-e bűnös? Mik azok a szempontok, amik szerint megítélhető egy történet vagy annak a párhuzamos története, ami itt a betegség? Mik volnának azok a szempontok, azok az örök szempontok, amik szerint bűnt vagy bűnöst mondhatunk vagy kiálthatunk, és ki az, aki ezt mondja vagy mondhatja? És akkor a szövegben előáll egy valóságos vagy virtuális bíróság, ahol végülis ez az ítélet születik. Nem tudnak másra nézni, csak az úgynevezett énre, csak neki tudják mondani ezt a szót, hogy bűnös.
Nem akarok tapintatlan lenni. Kérdezhetem-e arról, hogy érzi magát, illetve a betegség előrehaladtával azzal kapcsolatban, amit leírt, vannak-e új, más meglátásai?
Ugye, azt kell mondani, hogy nekem sincsen tapasztalatom. Tehát én is első alkalommal vagyok hasnyálmirigyrákos. Mindenféle történik. Ami a fájdalmat meg a testi nyavalyákat illeti, azok nem drámaiak, tehát azokat akár barátságosnak is mondanám. De azt is tudom, hogy bármikor megváltozhatnak. De ez különösen nem nyomaszt. Ez is egy érdekes kérdés, hogy mi a nyomasztó, mi a nem nyomasztó. Ha azt mondom, hogy nem nyomasztó, az azt jelenti-e, hogy valamit félvállról veszek, amit nem szívesen tennék. Megváltozik kicsit az időhöz való viszony, a napoknak a ritmusa is. Tehát keletkezik egy új rend és egy új test is, és ezeknek vannak új szabályai vagy viselkedésmódjai, csak ezt a rendet nem nagyon lehet ismerni. Abban sem vagyok biztos, hogy igazán megismerhető. Azt sem tudom, hogy van-e a betegség változásának iránya, tehát hogy ez egyre jobb vagy egyre rosszabb, vagy egyre nem változik. Az egy alapkérdés, hogy mennyire fogadja el ezt az ember és mennyire engedi vagy nem engedi a dolgokat történni. Nem magától értetődő az sem, hogy mindenben ellentmondani kell-e és az sem, hogy mindenben alámenni. Tehát mi az, amiben ellenkezni lehet és kell, és egyszersmind az is, hogy ez ne töltse be az embernek az egész életét egészen. Tehát hogy lehessen tudni másról is beszélnem. Ez nem rejtett kritika a kérdezőnek, ez inkább a válaszolót illető dilemma. Az is, mert engem, persze nevetséges módon, a munkám érdekel, hogy hogyan befolyásolja ez az embernek a munkáját. Tehát hogy egyszerűen szólva milyen mondatokat ír az ember, hogy más mondatokat írok-e így, mint amúgy. És azt hiszem, hogy másokat írok. Nem tudnám pontosan leírni, hogy A bűnös mondatai mennyiben mások, mint az előzőek, de azt hiszem, hogy mások. Már ez a könyv is mindenféle - hát, hogy nevetséges fordulattal éljek - szakmai problémákat is fölvet, éppen a személyesség és a személytelenség viszonyát illetően. Az, hogy ne lehessen egy lépésben referenciálisan rám húzni az elbeszélő ént, de mégis megmaradjon a személyesség tétje. Ez nem egyszerű kérdés. Ebben a képek valamelyest a segítségemre voltak.
Hogy akkor egy kicsit másról is beszéljünk: november közepén mutatták be felolvasó színházi keretek között a Mercedes Benz című történelmi revüjét Budapesten, amelyet jövőre Pozsonyban állítanak színpadra. Ha jól tudom, a Szlovák Nemzeti Színház kérte föl ennek a drámának a megírására.
Valóban az történt, hogy megkerestek engem a Szlovák Nemzeti Színházból. Volt egy elgondolásuk, egész konkrétan a jóvátételek témája, a történelem mozgása, konkrétan az én családom, amelyiknek van felvidéki ága is, annak a szerepe. Akkor erről kezdődött egy beszélgetés, és lépésről lépésre alakult aztán a szöveg. Ez egybeesett avval, hogy itt meg a Nemzetiben mindenféle változások voltak. Úgyhogy akkor egyik nemzeti színházból keveredtem a másik nemzeti színházba, hogy kellemetlenkedve fogalmazzak. Itt most egy nem színházi előadás született, hanem egy felolvasó színház, ami nagyon érdekes volt, mert ez egy közbülső helyzet a fölolvasás és a színház között. Tehát a testek jelenléte nem olyan erős, mint a valóságos színházban, de azért mégis ott van. Számomra legalábbis nagyon érdekes produkció született, mert azt mindig nagyon érdekes látni - főleg a magamfajta embernek, akinek a színházhoz, noha volt dolgom a színházzal többször is, de mégiscsak valamilyen amatőr vagy dilettáns köze van -, ahogy föléled vagy megéled, vagy akár megváltozik a szöveg azáltal, hogy élő emberek kimondják. Főleg itt, amikor nagy színészek mondják. Akkor keletkezik valami, és ez a varázslatos valami, ami a leírt szövegben még nem volt meg, ami csak azáltal lesz, hogy ki mondják, ez újra és újra gyerekes csodálattal tölt el engem. Tehát én színházban nem vagyok egy profi, mindig újra és újra elcsodálkozom, ahogy ez működik. Részint ez a pillanathoz kötöttség fog meg, hogy ott és akkor működik, abban a pillanatban, és csak az a pillanat számít. Ha azt a pillanatot elrontjuk, akkor el van rontva. mert kicsit másképpen van, mint egy regénynél. Tehát csodálattal tölt el a pillanatnak ez a nagy tétje, és az, hogy minden előadás ilyen módon más, más dolgok keletkeznek, és egyáltalán az, hogy keletkeznek újdonságok. Én azt hiszem, hogy a nevetséges szerzők közé tartozom, akik százszor is megnéznék a darabjukat titokban, és el nem ítélhető módon még élvezik is. Itt is lebuktam teljesen, mert ahelyett, hogy szigorú arccal néztem volna a színészeket, mint egy néző, szórakoztam.
Hanganyag: Oláh András