- Jó napot kívánok!
- Köszönöm, hogy elfogadta a meghívásunkat és eljött hozzánk. Bevallom őszintén, rögtön itt a bemutatásnál egy kicsit elbizonytalanodtam, hogy pontos-e ez a titulus, hogy előadóművész, hiszen Ön énekes, dalszerző, író, zenekari frontember. Mostanában egyre inkább színházi ember is. Lefedi az előadóművész mindezt, ezt a sokféleséget, sokszínű tevékenységet?
- Nem, nem. Ugye az a helyzet, hogy nem árt, ha az embernek van rálátása saját magára. Én úgy szoktam magam nevezni, hogy egyszerűen csak exhibicionista. Mindenféléket csinálok, mindig is csináltam. Bohóc is voltam, énekes is, szövegeket is írtam, regényt, színdarabot, mindenfélét.
- Februárban volt 70 éves. Most némi késéssel vagy fáziskéséssel zajlik a születésnapi koncertkörútja, amelynek zárásaként május 2-án a Budapest Parkban lesz egy nagyszabású koncert. Hát azt gondolná az ember, hogy egy ilyen születésnapi koncert ideális helyszíne azért mégiscsak a Budapest Aréna lenne vagy lehetne, 10-15 ezer ember előtt. Legalábbis a kollégái itt szoktak jubileumi vagy születésnapi koncerteket adni vagy sokadszorra búcsúkoncertet prezentálni.
- Nem akartam én ezt. Úgy gondoltam, olyan minőségű és olyan mennyiségű szeretetet kapok évtizedek óta az emberektől, hogy azt találtam ki, a születésnapomat, amit nem bírok egyébként komolyan venni, elhalasztjuk - hiszen nagy rock and roll koncertet nem lehet színházban majd télen tartani -, a rendezvényt szabadtéren tartanám és ingyen koncert lenne, ahova mindenki eljöhetne, és nem kerülne egy fillérbe sem. Ehhez szükség lett volna 10-15 millió forintra, inkább 15-re. Ezt nem tudtam előteremteni, nekem pedig nincs. Ezért a helyszínnek a Budapest Parkot választottam, ahol elővételben 2500, a helyszínen 3500 Ft a jegy. Ezek megfizethető árak mindenki számára. Vereségérzetem van, mert én szerettem volna egy ingyenes ajándékot adni a közönségnek, és ez nem sikerült.
- De hát voltaképpen ezekben a napokban is, vagy ezekben a hetekben is járja az országot, illetve a határon túl és Erdélyben is koncerteket adott. Jórészt kisebb helyszíneken, vagy mondhatni, hogy klubokban lépett fel. Ezek szerethetőbb helyszínek?
- Nem, ezek vegyesek. Játszottuk Pécsett, Debrecenben, Miskolcon, vagy Vácott a Dunakanyar színházban vagy a Bartókban Dunaújvárosban. Ezek színházak, 300-tól 600-700 fős befogadóképességűek. És aztán voltak koncertek - itt a zenekarral jártam - Mezőtúron, ott például egy diákklubban egy pinceklubban játszottam József Attilát, és Túrkevén egy művelődési házban. Ezek a helyszínek állandóan változnak. Most is például megyek az egyik börtönbe verseket mondani. Kocsmákban is játszottam, templomokban is, stadionokban is, mindenféle helyeken, kertekben is például. Játszottam tavaly Nagybányán, ugye a határon túl egy kertben, ahol hozzám vágtak egy követ a két nép megbonthatatlan barátságára.
- Egy igazi gördülő követ.
- Igen, hát még szerencse, hogy humorosra vettük a dolgot. De én általában mindenhova elmegyek, ahova hívnak. Ennek köszönhető, az érdeklődésnek, a meghívásnak és a repertoárnak az, hogy évi 150 előadást játszom.
- Éppen ezt akartam mondani, hogy azért nagyon sokat koncertezik és nagyon sokszor lép fel, nemcsak most így a születésnaphoz kapcsolódóan, hanem így történt akkor is, amikor mondjuk 64 éves volt vagy 67 éves volt, és nem ilyen kerek évfordulót ünnepelt.
- Igen, ez nem változott.
- Pedig hát azt gondolná az ember - és most megint visszatérek a nagy koncerthelyszínekhez, mondjuk, egy Aréna méretű helyszínhez -, hogy az üzletileg is sikeres. Mondjuk tartana egy évben két nagy Aréna-koncertet, ezzel letudna mindent, és az év többi napján, a többi 363 napon meg üldögélne a kertjében egy pohár vörösbor mellett, és mondjuk, Villone-t olvasgatna. Hát az sokkal kényelmesebb lenne.
- Nem, én soha nem ittam alkoholt. Tejet innék, de azt meg már nem lehet, mert nem bontja le a laktózt a szervezetem. De én mindig az emberek közvetlen közelében éltem, és úgy is játszom. Tehát egész közeliek az előadásaim is, amennyire csak lehetséges, egyszerűen méterszámot figyelembe véve, közvetlen a közönség közelében játszom.
. Akkor nem is nagyon szereti az ilyen nagy szabású Aréna-koncerteket?
- De szeretem, mert hát azért az óriási dolog. Játszottam már a Népstadionban is, meg többször az Arénában, meg szabadtéri koncertjeim is voltak nagyok. Szóval amikor 1988-ban a Népstadionban játszottam az emberi jogok koncertjén a Stinggel...
- ...meg Bruce Springsteen, nem akármilyen gárda volt akkor, arra emlékszem, ott voltam...
- ...meg a Peter Gabriel, igen a Bruce Springsteen. Igen, ővelük játszottam. Akkor megfogadtam, hogy minél kevesebben vannak, annál keményebben játszom. Én ott tartok, hogy ha összesen egyetlenegy embernek megérinti a lelkét az, amit csinálok, akkor már megérte. Tehát én másképpen csinálom ezt a dolgot, mint azt elvárnák esetleg tőlem abban a helyzetben, amiben vagyok. Én az emberek közvetlen közelében vagyok, itt is szeretnék maradni, és ezt is mondom, hogy amíg játszom, addig élek és amíg élek, addig játszom. Szóval nem változtatom meg a stratégiát annak ellenére, hogy kétségkívül, ha nem játszanék 150-et egy évben, hanem mondjuk, egyet az Arénában és két belövő előadást valahol vidéken, akkor még az is előfordulhat, hogy több pénzt keresnék, ami nem jönne rosszul.
- És hát kényelmesebb lenne vélhetően.
- Igen, csak hát nem éri meg, mert ez egy óriási dolog, hogy a falvaktól kezdve mindenfelé lehet játszani és találkozni az emberekkel, játszani zenét vagy verseket.
- Visszatérve még a május 2-i Budapest park-beli születésnapi koncertre, azt mondta és ha jól emlékszem, a honlapon is olvasható ez a kitétel, hogy azért amolyan gyászos évforduló vagy szörnyűséges jubileum ez. Ezt pusztán az évek száma miatt gondolja így?
- Most másodszor mondom, és bízom benne még egyszer már nem fogom ismételni magam, hogy én nem bírom ezt a számot komolyan venni. Azt hittem, hogy azok után, ahogy az életem kezdődött a gyerekkorom vége felé, a serdülőkoromban és a 30 éves koromig, amiken én keresztülmentem, azt hittem, hogy 60-ig sem húzom ki. Tragédiák, mindenfélék voltak az életemben. Voltak orvos barátaim, akiket megkérdeztem, hogy én miért nem vagyok rákos? Akkor azt mondják, hogy azért, mert a zenekarban ki tudom magamból énekelni ezeket az érzelmeket, fájdalmakat vagy dühöt, vagy nem tudom én. Pedig nem is készültem arra, hogy én zenélni fogok vagy verseket fogok mondani, hanem úgy hozta az élet. Magamnak csináltam egy hobbizenekart, és ma is hobbiból játszom. Nem untam meg a régi Jimmy Hendrix vagy Rolling Stones számokat játszani. Még azt is mondhatom, hogy legalább annyira szeretem őket, mint a saját dalaimat. Nem untam meg a saját dalaimat sem és nem untam meg a verseket sem, és borzasztó nagy dolog, hogy az ember 70 éves korában nem dolgozik, hanem játszik. Az pedig hát egyszerűen mulatságos, mert nem érzem magam 70 évesnek fizikailag és szellemileg sem. A következő évem, a 2016-os vagy az utána következő pedig már teljesen tele van azzal, hogy mit fogok csinálni.
- Egy sokat látott neves rockzenész azt mondta egy interjúban, hogy egy koncerten két dolog nagyon fontos, a kezdő dal, az első szám és a záró dal. Így van ez?
- Én nem így gondolom. Minden dal fontos. Tehát az a helyzet, hogyha az ember jól elkezdi...
...megmondom őszintén, miért jutott ez szembe. Emlékszem, hogy 1995 nyarán volt itt a Rolling Stones, Budapesten először. Biztos, hogy jobban tudja ezt, de talán '95 nyarán.
- Így is volt, pontosan.
- Ugye itt voltak a Woodo Lounge turnéval, és mindenki talán azt várta, hogy hát valami nagy, igazi Rolling Stones standarddal kezdődik a koncert. És ez annyira előttem van, határozottan emlékszem arra, hogy egy ősrégi, kevéssé ismert dallal, a Not Fade Awayjel kezdték a koncertet, ami ugye nem is saját számuk.
- Így van.
- Ez nagyon sokakat meglepetésként érhetett. Ez olyan merészség volt vagy bátorság volt.
- Az az igazság, hogy a Rolling Stones zenekar nem sorolható semmilyen kategóriába, az egy öntörvényű valami. Semmit sem úgy csináltak és úgy csinálnak, ahogy elvárták volna tőlük. Most például nagy visszatetszést keltett, hogy mit tudom én, 50 év után méregdrága jegyekért játszanak. Én voltam Bostonban, és 600 dollár volt egy jegy...
- ...mondjuk soha nem volt olcsó a Rolling Stones koncertjegy...
- Igen, igen, de ez sokáig nem őrajtuk múlott. Most már egy ideje rajtuk is múlik, és hát ezt csinálják. Ez nem tetszik, de mégis tele van a ház. És visszatérve a kérdésére, hogy hogy kezdi az ember és hogy fejezi be, jó lenne, ha én például olyan lennék, hogy ha valamit elrontok, akkor azt ki tudnám heverni a koncert végére. De ha én elrontok valamit, akkor azt nagyon nehezen heverem ki. Ha, mondjuk, elszúrom az ötödik számot, vagy valami hülyeséget csinálok, az végig bennem van. Ezért úgy készülök, hogy mindegyik szám ugyanolyan fontos, mintha az első vagy az utolsó lenne.
- De azért azt tudja már, hogy mi lesz az első szám a Budapest park-beli koncerten?
- Hogyne, persze, persze.
- Csak azért is érdekel ez, merthogy nyilván kell valami rendezőelv, hiszen van egy elég masszív repertoár, több mint 300 dal...
- Igen, most az elsőrendű rendezőelv az, hogy csak saját dalokat játszunk, nem játszunk a mestereinktől és nem énekelek verseket, csak a saját dalainkat játsszuk. Hát az ember egyszer 70 éves, ez a rendező elv. Ezenkívül pedig van új lemezünk, a Requiem a blues-ért, arról is vannak dalok, és a Circus Hungaricusról is.
- Gondolom, azért vannak Hobo-sztenderdek, amiket elvár a közönség.
- Hát különben aknavetővel lövik a színpadot, persze.
- Minthogy Rolling Stones koncert nincs Satisfaction meg Honky Tonk Woman nélkül.
- Igen, el tudom képzelni, hogy ilyen lehet. Jagger régen azt mondta, hogy reméli, 40 éves korában már nem a Satisfactiont kell énekelni, és most azt hiszem, 72.
- És mégiscsak azt kell. A mostani zenekar, a Hobo és Bandája, mondhatjuk azt, hogy szerves folytatása a Hobo Blues Bandnak?
- Abszolút, hogyne, igen. Póka Egon, akivel már az első tizenöt évet a Hobo Blues Band 33 évéből végigcsináltuk, ismét velem van, és azt folytatjuk, amit a Hobo Blues Bandban együtt csináltunk.
- És a klasszikus Hobo Blues Band már nem lesz soha többé?
- Nem, az 2011-ben befejeződött, azt már nem lehetett tovább csinálni. Most 70 évesen csináltam egy dupla lemezt, ez talán az első lemez, amelyiken csak bluesok vannak. A többin azért volt más is. Nem akarok oda visszatérni. Úgy érzem, hogy azt a poharat kiürítettem, és az utolsó kortyok, azok elég keserűek voltak.
- Ilyen kerek évfordulókon ugye szokták kérdezni az illetőt, hogy készít-e egyfajta mérleget vagy számvetést, akár csak magában is. Bár mi most találkoztunk először, de mégis valahogy nekem az az érzésem, hogy Ön nem ilyen mérlegkészítő, és különösen nem nosztalgiázó típus. Jól érzem?
- Nem, nem, semmi ilyen mérlegelést nem folytattam. Szembesítettek kérdésekkel, amire válaszolni kellett, de magamtól nem csináltam ilyet, ráadásul egy csomó munkám folyamatban van. Tehát a koncerteken kívül írtam egy monodrámát, egy zenés monodrámát, készülök a Vadászat jövő évadbeli színpadi bemutatójára, ezenkívül egy Csokonai-estem is lesz, és egy vagy két könyv is készülőben van, ez attól függ, hogy sikerül befejezni időben.
- Ha nem is ilyen mérlegkészítési szándékkal vagy ilyesfajta tekintettel visszapillantva, de azért ha visszatekint a pályájára, akkor elkülöníthetők vagy meghatározhatók szakaszok, korszakok? Nyilván nagyon más volt rockot, bluest játszani azokkal a dalszövegekkel, mondjuk, a szocializmus éveiben, mint 1990 után, a rendszerváltás után.
- Igen, de a dolognak, annak, amit én csinálok, nem változott meg a jellege, ha most csak a zenei pályafutásról beszélünk. Mert a dalokat nem a szocializmus kritikájának szándéka szülte, hanem egy világban éltünk, amire reflektáltunk, és erre a világra is reflektálunk. Hát ha már egyáltalán kellene, mert nem feltétlenül kell állandóan a világgal és a társadalommal vagy az országgal foglalkozni. De mondjuk pár évvel ezelőtt csináltam ezt a Circus Hungaricust, ami az én számomra volt majdnem olyan jelentős, mint a Tábortűz mellett vagy a Vadászat. Az, hogy másoknak mit jelent, az nem énrám tartozik, de amit csináltunk, az a dolog régen bizonyos társadalmi vagy politikai értelemben volt ellenkulturális, most pedig szembe megy az itteni trenddel. Tehát ez a dolog, amit a Hobo és Bandája csinál, vagy én csinálok, az változatlanul nem illeszthető be a színházi világba. Már 380-szor játszottam a "Tudod, hogy nincs bocsánat" című József Attila-estet, valami 70 ezren látták, mert föl szoktam írni - ez az egyetlen dolog, amit tudok, hogy fölírom, hogy hol voltam és mikor és hányan voltak -, és soha egy sort nem írtak róla. Ez van. Megölni nem tudják, megsemmisíteni nem tudják, ezért úgy csinálnak, mintha nem létezne. És az a fajta suttogó propaganda - ha érti, mire gondolok, ami volt a rendszerváltás előtt -, az most is működik. Én nagyon megválogatom, hogy hova megyek el interjút adni - ez egyben az InfoRádió dicsérete is - és az emberek tudják ezt, tudják, hogy én nem vagyok jelen a médiában, sőt, inkább hát ütöm-vágom a médiát, mint a répát. Na most tisztelet a kivételnek. Ennek ellenére eljönnek, hiszen ilyen előadásszámot csak akkor lehet játszani, ha van közönség, és a közönség nem a médián keresztül ismeri meg azt, amit csinálok, hanem azon keresztül, hogy eljön.
- Szokta is mondani, hogy a fősodron kívül volt 1990 előtt is meg 1990 után is, és akkor ezek szerint most is?
- Hát hogyne, abszolút, persze. Én már az úgynevezett magyarországi rockzenét vagy könnyűzenét már nem is figyelem. Egy-egy nyilatkozat kerül elébem, fekvőbetegre röhögöm magam, amikor az igen komoly rocksztár azt mondja, hogy ő megtalálta a magyarságát, meg nem tudom, miket. Hát ezeken elvérzek, úgy röhögök az egészen, hogyha valakinek ez probléma, hogy megtalálta. Még ki is nyilatkoztatja. Hát az ember az anyanyelvén ír. Ugye más nyelven beszélsz, más nyelven írsz, de magyarul álmodsz, magyarul sírsz. Hát nem tudom. Nagyon trendi most ez a zászlólengetés, fölmennek a színpadra, Erdélyben is magyar zászlót lengetnek. Hát mulatságos.
- Ehhez kapcsolódóan van egy régebbi Hobo-nóta, talán a Vadember a címe, ebből idéznék két sort. Nem biztos, hogy jól fogom idézni emlékezetből. Ez úgy szól - de majd kijavít -, hogy nem fogad a tévé, se a rádió, nem nekem dalol a Dáridó. Manapság sem nagyon játszanak a rádiók Hobo-dalokat.
- Egyáltalán nem.
- Meg Hobo-koncertet sem nagyon lehet látni a tévében. Nem szerepel show-műsorokban. Mondjuk az furcsa lenne, hogy a Fábry-show végén play-backről elénekelne egy Hobo-dalt.
- Nem, nem, én igazából a Fásy-mulatóba igyekeztem, de oda nem fogadtak be...
- Na, de miért nem játszanak Hobo-dalokat a kereskedelmi rádiók? Ugye szokták azt mondani, hogy vannak rádióbarát zenék. A Hobo Blues Band vagy a Hobo és Bandája az nem rádióbarát?
- Nem, úgy látszik. Van egy barátunk, aki elindult az egyik ilyen kereskedelmi tévé által meghirdetett tehetségkutató versenyen...
- ...aha, amiből van most szép számmal...
- ...ez pár éve volt, mondjuk, három vagy kettő. És eljutott egészen a magasságokig, nem tudom, hányadikig. Én egyet sem szoktam nézni, mert nemcsak hogy a szegény gyerekeket kicsinálják, de én a zsűritől vagyok kiakadva, hogy már a Friderikusz Sándor is zsűrizik énekeseket, szóval nem tudom, honnan veszi a bátorságot, de úgy látszik, van neki. És ez a fiatalember eljutott egy ideig. Megkérdezték, hogy mit szeretne játszani. Azt mondta, hogy Hobo Blues Bandet. És a szerkesztő azt mondta neki, hogy a Hobo az proli.
- És az nem fér bele az arculatba?
- Nem. Én nem voltam ott, de hogy ebben a mezőnyben, ami itt folyik szellemileg, meg a szövegírás és a zenélésnek a színvonalát tekintve, azt mondja valaki, hogy a Hobo Blues Band, az proli? Hát ezt eltettem magamnak. Szóval ezért ez jólesett, megmondom őszintén.
- Érintőlegesen a beszélgetésünkben már szóba kerültek zenei elődök és mesterek, mondjuk, a Stonestől a Doorsig, vagy éppen Ginsbergtől Viszockijig. Miért ilyen fontosak ők? Említette, hogy most a koncerten nem fognak, csak saját számokat játszani, és tőlük majd nem. De kijelölnek egy utat vagy egy értéket? Merthogy igazodási pontok?
- Nem. Úgy gondolom, hogy ilyen fajta exhibicionistának, mint én vagyok, egyetlen kötelessége van, hogy amit kapott, azt adja át. És én úgy gondolom, hogy amit kaptam ezektől a költőzseniktől, Ady Endre, József Attila stb. stb., nem mondom a listát, a zenészektől, mit tudom én Morrison vagy az öreg négerektől, hogy engem ez tett férfivá, ez tett szabaddá, ez adta meg a világomat, ez a fajta ajándék, amit tőlük kaptam. És nekem az a kötelességem, hogy ezt tovább adjam, akármilyen kevesen veszik is át. Azon az úton, amin én jártam eddig, azon előttem nem járt senki, meg utánam sem jön. Azonban a Jóisten segítségével nemcsak hogy megpróbálom átadni évente 150 előadáson azt, amit kaptam, hanem ebben még az is benne van, amit mellé tudok tenni, amit én csináltam. Ez fantasztikus, hogy nemcsak a mestereimet szolgálom vagy a magyar kultúrának a zsenijeit, hanem nekem is megvan a saját mondanivalóm, és ezt a közönség majdnem ötven éve - 1968-ban kezdtem írni és szerepelni filmekben - elfogadja. Ez egy olyan óriási ajándék, hogy nem szabad visszaélni vele.
- Az jutott azért közben eszembe, amíg hallgattam, hogy közben azért nagyon nagyot fordult a világ. Mondjuk egy Rolling Stones koncert ma is élmény és nagyszerű, de sokak szerint azért mára egy professzionális, monumentális utazó cirkusz lett. Vagy most az jut hirtelen eszembe, hogyha van vérbeli, igazi rocker, akkor, mondjuk, Iggy Pop, az biztos, hogy az. Iggy Pop az utolsó két lemezén például remekül ugyan, de Yves Montand- és Edit Piaf-dalokat énekel. Hol van akkor manapság a rock and roll?
- Hát én nem tudom, mert én már kevésbé vagyok jó véleménnyel Iggy Popról. Ellenben tavaly is láttam Jaggert meg a Rolling Stonest, és úgy gondolom, hogy olyan dalaik vannak, mint a Szimpátia az ördöggel vagy az Adj menedéket, Give me Shelter, amelyek átívelnek a koron. Ugyanúgy, ahogy Adynak vagy József Attilának is vannak olyan versei, amelyek ma talán még jobban érvényesek, mint a saját korukban. Tehát az, hogy az ember ilyen óriási klasszikusokat tudott létrehozni, amelyeknek a tartalma és a zenéje is túl tudja élni ezeket az évtizedeket, önmagáért beszél. És a megújulásnak sikeres és sikertelen periódusai voltak az ő pályafutásukban, akár csak az enyémben. De az biztos, hogy annyira eliparosodott az egész műfaj a média és a multi cégek uralma alatt, hogy az a fajta spontaneitás, amit az Iggy Pop vagy a Rolling Stones képviselt, amikor elkezdte a pályáját és megtartotta, amennyire meg tudta tartani vagy meg akarta tartani, az itt ma már szinte nincs is jelen, hiszen a közönséghez ezek a 18-20 éves fantasztikus tehetséges gyerekek szinte csak a médián keresztül jutnak el. Az meg meghatározza nekik, hogy milyen zenét játsszanak, hogyan öltözködjenek, hogyan viselkedjenek a színpadon és milyen szöveget énekeljenek.
- Na de hát éppen ez az, hogy akkor valahol valaki azért játssza még, mondjuk A kis vörös kakast?
- Nem tudom, én még játszom persze. Játszom a Szimpátia az ördöggelt, sőt, az ötvenes évek bluesait is játszom, vagy még a negyvenes évek bluesait is játszom, de ez egy külön út. Nincs arra lehetőségem és időm, hogy figyeljem a magyarországi könnyűzene változásait, mert ami eljut hozzám, az nem tetszik. Tehát engem ez már nem érdekel, hanem inkább tanulok, olvasok és elmélyülök azokban a dolgokban, amire készülök, mintsem hogy valamilyen televízió-műsorban hihetetlen pocsék körülmények között nézzek valamit. Az egyik zenekar olyan, mint a másik. Elveszett az egyéniség valamiért és a hitelesség is az én szememben. Lehet, hogy nincs igazam, de engem ez a dolog nem érdekel, mint ahogy Magyarországon bluest sem játszik senki. Deák Bill Gyula - aki hat évig volt a Hobo Blues Band tagja - mai repertoárjában nyoma nincs annak, amit a Hobo Blues Banddel csinált, vagy amit tőlünk kapott, hiszen még lemezeket is írtunk neki, miután kikerült a zenekarból. Annak a fajta magatartásnak, gondolkodásnak, kapcsolatnak másfajta kultúrákkal, amiket én fontosnak tartottam és valamennyire meg tudtam valósítani vagy szerettem volna megvalósítani, annak itt nyoma nincs.
- A hírek után máris folytatjuk a beszélgetést Földes László Hobóval. Arról volt szó a hírek előtt, hogy mennyiben és mennyire alakult át az elmúlt években vagy évtizedekben a zene, akár a rockzene, akár a blues. De hát mindezzel párhuzamosan azért jócskán átalakultak a zenefogyasztói vagy a zenehallgatási szokások is. Mondhatjuk talán azt, hogy ilyen letöltős, fájlcserélős világban élünk. Demjén Ferenc azt nyilatkozta nem is olyan régen, hogy a szakma tulajdonképpen már csak alibiből csinál CD-ket. Ön mégis rendületlenül csinál CD-ket, legutóbb például egy dupla CD-t.
- Az úgy van, hogy ha a mérleg serpenyőit nézem, az egyikben van mindenféle, verseket kivéve, rádió, televízió, koncertek, fellépések, a másikban csak a dalok. Mégis úgy érzem, hogy a dalok a fontosabbak, mert ők éjjel-nappal benned vannak, nem hagynak megpihenni, és addig gyötörnek, amíg le nem írod őket. Ezt most szó szerint idéztem Viszockijtól a darabból, amit írtam róla. Úgy gondolom, hogy annak a közönségnek, amelyik évtizedek óta követ engem vagy a zenekaromat, fontos, hogy ezeket a dolgokat meg tudja hallgatni. Én nem szeretem a lemezeimet, kettőt vagy hármat kivéve, soha nem is hallgatom őket. Nem is tudom, hogy milyen lemezeken milyen számok vannak, csak esetleg azokat, amelyeket játszom. De a háromszázból nem tudom, mennyit játszom, sosem számoltam össze, meg most sem akarom megsaccolni. De mindenesetre az emberek számára, a közönségnek, amely kitartott mellettem és amelyik eltartott engem évtizedeken keresztül, annak a közönségnek ez fontos. És ezért, ha egy fityinget nem lehet keresni vele, akkor is fölvesszük őket, de nem azért, hogy a nem létező lemezpiacon jelen legyünk, hanem ezek azért készülnek, mert játszani akarjuk őket. Ilyen például a Requiem a blues-ért. Van egy-két nagyon fontos dal, ami a születésnapi koncerten is lesz, és független attól, hogy nem keresünk vele, annak a pár ezer, vagy nem tudom, hány ezer embernek, aki ezt követi, átadjuk, lehetőség szerint elérhető áron. Én magam is gyűjtök lemezeket, Rolling Stonest vagy Doorsot vagy klasszikus zenét, és nekem is jó, ha mondjuk Eric Claptonnak vagy Lou Reednek is megvan az egész életműve. És ha találok egy lemezt, akkor megpróbálom megszerezni, hogy teljes életmű legyen. Vannak ilyen emberek, akik - van egy ilyen kifejezés, amit nem én találtam ki és én önironikusan használom - hobológusok, akik jobban tudnak mindent. Mulatság tárgya vagyok, amikor én beszélek, valami kérdésre válaszolok, és mondok valami hihetetlen hülyeséget arról, amit én csináltam, mert nem akkor volt és nem azon a lemezen van. Vannak ilyen hobológusok, akik akkor betelefonálnak vagy írnak egy levelet, hogy Lacikám, hát az a dal nem ezen vagy azon a lemezen van, hanem amazon, és látszik, hogy ők ezt követik, és gyűjtik. Könyveket is adtam már ki és színdarabokat is írtam. Nekik ez fontos. DVD-ken vannak ezek az előadóestek, színdarabok, és ők gyűjtik.
- Én magam is gyűjtök lemezeket, gyűjtöttem bakelitlemezeket, aztán CD-ket is, csak azért mégis az jut az eszembe, hogy nem vagyunk-e mégiscsak anakronisztikus figurák. Tehát lehet-e még abban hinni, hogy van egy fiatalember vagy egy kevésbé fiatalember és bemegy egy lemezboltba, amik már talán nincsenek is, ott a lemezek közt válogat, hogy például megtaláljon egy korai Eric Clapton lemezt vagy egy Jimmy Hendrix lemezt.
- Vannak ilyen boltok, abszolút. Most például föllendült újra tudomásom szerint - én nem figyelem ezt - a bakelitlemezek eladása az utolsó évtizedekhez képest. De nem ez számít, hanem - szemben esetleg Demjén Ferenccel - az a fontos, hogy az ember, amíg a pályáján van, műveket hozzon létre, vagy legalább dalokat. Hogy aztán ezek megjelennek-e vagy sem, az másodlagos. A lényeg az, hogy legyen min újat játszani, és azt, amiben élünk vagy amit éppen érzünk most, 70 évesen vagy 65 vagy 35 vagy 22, az ember megfogalmazza. Ez egy nagyon-nagyon felelősség egyrészt, másrészt egy ajándék a közönség részéről, hogy ők évtizedeken keresztül figyelik azt és érdekli őket az, amit én magam kitalálok vagy gondolok, még ha nem is sikerül úgy. Hisz sok minden nem sikerül, sokkal kevesebb meg igen. De az embereket ez érdekli, és ad nekik valamit. Ezt onnan tudom, mert a honlapomon én évtizedek óta mindenkinek személyesen válaszolok. Minden levélre én válaszolok. És hát döbbenetes dolgok történnek. De az előadások után is szoktam beszélgetni az emberekkel, és érzem azt, hogy ők várnak valamit, esetleg olyasmit is várnak, amit én nem tudok, mert ők maguk sem tudják a választ az életük problémáira, főleg a jövőjükre vagy a jelenre, amelyik itt rohad szét. És azt hiszik, hogy én tudom, és én sem tudom sokszor. Hát sem prófétikus hajlamaim nincsenek, sem pedig egy ilyen társadalomelemző vagy művészetelemző ember nem vagyok. Én pávatollakat dugdosok a fenekembe, és mutogatom magam komolyan vagy viccesen. De ez nem az a helyzet, amiben egy próféta vagy egy pap, vagy pedig egy ilyen, hát fölékszerezett rock and roll sztár mozog. Én sosem voltam ilyen. Tornacipőben, trikóban meg kockás ingekben szoktam énekelni, nem gyémántokkal kivert bőrdzsekiben.
- Szóba került az imént a Kis vörös kakas, illetve, hogy játssza-e még vajon valahol valaki a Kis vörös kakast. És említette, hogy azért Ön játssza a koncertjein.
- Hogyne, abszolút.
- De volt ugye a Hobo Blues Bandnek egy lemeze, aminek a borítóján ez a bizonyos kakas volt, pontosabban lett volna, de aztán nem jelenhetett ez meg.
- A szobámban ott van a Víz György nevű...
- Miért nem jelenhetett ez meg?
- Hát ez bonyolult történet. Az Esztrád című lemez borítója lett volna, ami 1985-re készült volna el a Vadászat utáni évben, amikor az úgynevezett szocializmus is 40 éves volt, meg én is 40 éves voltam. Kitaláltam, hogy ebből kifolyólag egy ilyen szovjet típusú esztrádműsort hozok létre, aminek egy része lemezen megjelent, és a Petőfi Csarnokban el is játszottuk a műsort, Alen Ginsberg is föllépett például. Ezen a lemezen lett volna ez a borító. Egy Viz György nevű hihetetlen tehetséges grafikus csinált egy kis vörös kakast, aminek nemzeti színű sarkantyúja volt. Ez kiverte a biztosítékot, kiegészítve az Ars bluesica című igazából szabadverssel, annak utolsó négy sorával, ami úgy hangzott el, hogy "Negyven évig nem tudtam, ki vagyok én, de minden eljön a maga idején. Nem vagyok zászló a mások ünnepén, szelep vagyok az ország fenekén." Hát ez kicsapta a biztosítékot, és csak egy évvel később, más körülmények között jelenhetett meg a lemez, másik borítóval.
- Gyakran kellett menni egyébként egyeztetni vagy akár alkudozni borítók, dalszövegek miatt? Ugye volt az az emlékezetes sanzonbizottság, legalábbis a hétköznapi nyelven ezt így hívták, bár nem ez volt a hivatalos neve.
- Hát a sanzonbizottság, igen, igen, volt. De ott volt egy Fodor Ákos nevű hihetetlen tehetséges költő, aki haiku verseket írt magyarul a legjobban. Nemrég hunyt el. Õ sokat segített nekem, védett engem ezektől a dolgoktól, amikről én nem tudtam, hogy milyen mérce szerint mennek. Nem tudtam pontosan, hogy mi az, ami kiveri a biztosítékot, mi az, ami nem. Úgy gondolom, hogy mondjuk a Nagy Feróhoz vagy a Bródyhoz képest nekem többet kellett mennem, nem beszélve az S. Nagy Istvánról vagy a Horváth Attiláról, akiknek egyáltalán nem kellett menniük. Többet kellett mennem borítók miatt is. Például a Vadászat borítóját az akkor feketelistán lévő Rajk László csinálta Bachmann Gáborral, ott kitaláltunk egy fedőnevet, A Stúdió, és akkor már nem kérdezték, hogy ki volt az. Átvertük őket. Volt, hogy sikerült átverni őket, volt úgy, hogy nem. De én azért megpróbáltam.
- Minthogyha az akkori hatalom részéről is lett volna egyfajta kapkodás vagy néha bizonytalanság, vagy legalábbis következetlenség. Hát betiltották a Kopaszkutya című lemezt, de minden további nélkül be lehetett mutatni a Kopaszkutya című filmet, vagy éppenséggel cenzúrázták Petőfit, hiszen egy Petőfi-vers nem kerülhetett fel, ha jól emlékszem, akkor a Vadászat című lemezre.
- Igen, igen, a Kutyák dala és a Farkasok dala.
- Tehát volt valami kiszámíthatatlan bizonytalankodás a hatalom részéről is, úgy tűnik.
- Az a helyzet, ezt el kell így mondani, ez a Vadászatnál csúcsosodott ki, ahol már nem merték megcsinálni, és maga Aczél György cenzúrázta a Vadászat szövegeit. Például A száműzött lovag az úgy kezdődik, hogy "Apám kitagadott, nincs otthonom, hazám." És én nem énekelhettem, mivel nekem apám vezető elvtárs volt, és én szembekerültem vele. Le akarták venni a lemezről, így azt találtam ki, hogy a Deák Bill Gyula énekelje, és ezt bevették. Tehát nem lehetett tudni - nekem ez egy kedvenc kifejezésem: régi elvtársak, ezt nagyon szeretem használni -, hogy a régi elvtársak műveltsége, érzékenysége meddig terjed. Tehát hogy mikor a Ki vagyok én című szám miatt a Szinetár elvtárs - akkor még elvtárs volt - többek között a Ki vagyok én című szám miatt kitiltott engem a televízióból, akkor meg is kérdeztem tőle, hogy miért. Azt mondta, hogy utánanéz, aztán soha többet nem találkoztunk, csak öt évvel ezelőtt, Az ember tragédiájának a bemutatóján Szegeden, ahol én játszottam a Vidnyánszky-féle előadásban, és ott jókat mulatoztam a dolgon. A Ki vagyok énben volt egy ilyen sor, hogy "Nem vagyok munkás, nem vagyok paraszt, nem vagyok sovány, nem vagyok dagadt", vagy valami ilyesmi. Akkor dr. Erdős Péter, aki akkor kibulizta magának a cenzor szerepét, megkérdezte, hogy képzelem, hogy nem vagyok munkás, nem vagyok paraszt a munkás-paraszt kormány idején? Akkor azt mondtam neki - akkor már megvolt a diplomám két éve -, hogy én egy értelmiségi vagyok. És erre bevette. Ez egy ilyen. Másokról nem tudok beszélni, hogy ki hogy csinálta, mert nem tudom, de hát voltak ilyen csaták. Vagy például volt olyan, a Mindenki sztárban, hogy "Padok alatt kúsztam, egy láb megrúgott, az orosztanár erről semmit sem tudott." És az Erdős azt mondta, húzzam ki az orosztanárt. "De nem segített rajta, hogy Csapajev vagyok" - így van vége a versszaknak. És kihúzatta az orosz tanárt. Én meg beírtam, hogy szőke tanár, mert az orosztanár lehetett szőke, nekem meg a Csapajev volt a fontos, hogy benne maradjon. Tehát ilyen dolgok voltak. Nem csináltam össze magam, meg hát úgy gondolom, hogy szellemileg azért nem tudtak engem leverni, szemben esetleg másokkal, akik azt mondták, hogy nem engedtek nekik semmit, és amikor vége lett a rendszernek, annak a rendszernek, akkor a fiókból nem kerültek elő a betiltott művek. Úgyhogy ez egy ilyen misztikus valami, hogy kit hogy üldöztek.
- Többször szóba került a Vadászat. A Vadászatot meg lehetne írni ma? Vagy másképp kérdezem, ha ma írná, akkor nagyjából azért ugyanez lenne a Vadászat?
- Egyáltalán nem. A Vadászatot meg lehet írni, de egy teljesen másfajta dolgot kellene írni. Én annak idején kerestem egy színhelyet, ahol fölvonultathatom a társadalom, a történelem, az irodalom, a mitológia szereplőit, és erre alkalmas volt az erdő. Ma már, mint európai tagállamok egyike, Magyarország is azok közé tartozik, akinek fölülről egy - minek hívják ezeket? - műholdról megszámolják, hogy hány nyúl van vagy hány róka vagy hány őz vagy szarvas. Tehát maga az erdő is elveszítette azt a fantasztikus funkcióját, amit betöltött Robin Hoodnál vagy a szovjet partizánoknál, vagy a szerelmeseknél, akik kijártak az erdőbe, mert nem volt kégli. Ma már egy ilyen furcsa helyzet alakult ki, hogy jártak itt törökök, osztrákok, németek, szovjetek, tatárok, aztán jöttek a titkárok, most meg itt vannak a bankárok. Úgyhogy nagyobb alamizsna esik le, de a szabadság az nem született meg. Azt is tudják, hogy hány forintunk van, minden telefont lehallgatnak, minden e-mailt elolvasnak, és mindent tudnak rólunk, amit akarnak. És ezt játszva megteszik, amit esetleg még a fasizmusban vagy a kommunizmusban a nácik vagy a kommunisták nem tudtak megtenni.
- Azért az érdekes, hogy a Vadászat 1984-ben született, akkor jelent meg. Éppen akkor tájt, amikor az István, a király. Talán egy évvel korábban, 1983-ban volt a lemez is és a királydombi előadás. Azért is állítom most ezt párhuzamba, mert sokak szerint hasonló fontosságú alapmű a Vadászat és az István, a király is. Mégsem volt a Vadászatnak olyan típusú diadalútja, hogy nem lett belőle film, nem lett nagyszabású színházi előadás, amit lehet az országban évről évre körbeutaztatni. Vajon miért? Ez pusztán menedzselés kérdése?
- Nem, nem, hát eleve van egy differencia.
- Mert a Vadászatnak is volt egy színpadi változata.
- Igen, ezt Vidnyánszky Attila rendezte Beregszászon és Debrecenben, és jövőre is lesz a Nemzeti Színházban. De ez nem rockopera, mint az István, a király, hanem ez egy koncertlemez. Dupla lemez a Vadászat, amelyben a zene és a szöveg dominál, és ezt ki lehet egészíteni a színház vagy akár a film és a képzőművészet segítségével...
- Igen, de hát azért mondom, hogy színpadra is kívánkozna, sőt, filmre is. Hát van is egy filmterv.
- Igen, hát ez nem sikerült semmilyen rendszerben. Ezt a nyolcvanas években is megpróbáltuk, a kilencvenes években is, a kétezres években is. Most is éppen bent van egy forgatókönyv-írási pályázatunk, de úgy gondolom, hogy szemben az István, a királlyal, amelyiket minden hatalom igyekezett fölhasználni a saját önigazolására, a Vadászat meg minden hatalmat irritál. Hát ez egy alapvető különbség.
- Akkor nem nagyon lesz film?
- Nem tudom, mert most bent van egy forgatókönyv-írói pályázat, és erre még nem kaptunk választ. De eddig már négyszer próbáltuk meg a harminc év alatt, és mindig visszautasították. Hát azért ezt már mégiscsak össze lehet egymás mellé rakni, nem? Hogy egyszer megpróbáltuk és valamiért nem sikerült, jó, hanem eddig négyszer próbáltuk meg, visszautasították, és az ötödikre sem jött még válasz. De alapjában véve van egy óriási különbség a kettő között műfajilag, mégpedig az, hogy az István, a király egy rockopera, tehát az színpadra készült. A Vadászat nem készült színpadra. A Vadászat az koncertre készült, úgy, hogy a Hobo Blues Band akkori felállásában ezt játszani lehessen. Ezért magán a lemezen, a készültekor és azóta sem hajtottunk végre változtatást az előadásokban, amikor élőben játszottunk, nem korrigáltuk abba az irányba, hogy ebből valamiféle színpadi mű legyen. Amikor Vidnyánszky úr megrendezte, ő ezt abszolút el tudta fogadni, és azt a zenét és azt a szövegi világot szolgálja ki az előadás, ami megjelenik a műben.
- Vidnyánszky Attilával sokat és sokszor dolgozott együtt már Beregszászon, aztán Debrecenben, most a Nemzeti Színházban. Legutóbbi Ady-estjét is Vidnyánszky Attila rendezte. Fél szavakból már megértik egymást?
- Hozzá kell tennem, hogy én dolgoztam Jordán Tamással vagy Ascher Tamással is, Csiszár Imrével vagy Szikora Jánossal, vagy Kis Csabával, Márta Pistával, elég sok mindenkivel dolgoztam, és ezek nem voltak bukások. Ám most már legalább 10 vagy 15 dolgot csináltam a Vidnyánszky úrral. Õ tudja, hogy nem vagyok színész, nem akar olyan helyzetekbe kényszeríteni, amit én nem tudok megoldani, nincsenek meg az eszközeim, ha érti mire gondolok, a színészi eszközeim. Én önmagam vagyok. Egy színész az úgy csinál, mintha ő az lenne, akit alakít. Én nem csinálok úgy, én önmagam vagyok, és csak olyan dolgokat vállalok fel, amit a magaménak érzek, akár zenéről, akár költészetről legyen szó. Ezt Vidnyánszky úr megértette, és köré rendezi a dolgokat. Nem engem rendez, hanem nekem csinál egy helyzetet, vagy helyzetek sorozatát vagy teret ahhoz, hogy én ezeket a dolgokat ki tudjam hozni magamból.
- Vajon nagyon más a közönség mondjuk egy Hobo és Bandája koncerten és egy Ady- vagy József Attila-esten? Egyáltalán van átjárás?
- Óriási átfedés van, igen. Rengetegen voltak, akik a Hobo Blues Band vagy a Hobo-koncertekből jöttek az előadóestekre és az utolsó húsz évben meg nagyon sokan vannak, akik az előadóestekre jöttek és onnan jöttek át a zenekarhoz. És aztán vannak olyanok, akik nem jönnek, csak a koncertekre és vannak olyanok is, akik nem jönnek, csak az előadóestekre.
- Ha jól tudom, akkor most tagja is lett a Nemzeti Színháznak. Tag a Nemzeti Színházban?
- Két éve, ez a második évem.
- Ezért kapott hideget-meleget.
- Persze, de előtte is kaptam hideget és meleget. Azt csinálok, amit akarok. Vidnyánszky úr azt mondta nekem, amikor elfogadtam a fölkérését, hogy lehetőséget ad arra, hogy az ötleteimet megvalósítsam. Egyetlen darabban sem kell szerepelnem. Amiket csinálok a Nemzeti Színházban, azokat vagy én írtam, vagy az én költőisteneim, mint Ady Endre vagy József Attila, vagy a Ballada a két sebzett hattyúról című darab, amit Marina Vlady-Viszockij szerelméről és Viszockij tragikus haláláról írtam én magam, abban játszom. Ezenkívül pedig egy életműsorozatom van, koncertek, ahol a Hobo és Bandájával játszom. Ez most kiegészül egy monodrámával, amit megírtam már és ősszel mutatunk be, 14 stációból áll. Nincs még meg a címe, de egy ilyen nagyon furcsa, zenés utazás a dolgok között, amelyek engem érdekeltek vagy hatottak rám.
- Szóval társulati tag itt a Nemzeti Színházban, de azért akkor nyilván, hát nem is tudom, hogy fogalmazzam, munkajogilag vagy társadalom-biztosításilag Ön nyugdíjas.
- Hogyne, igen.
- Azért is teszem ezt hozzá, mert olyan furcsa, hogy Hobo, a nyugdíjas.
- Hát igen, nyugdíjas vagyok, mert hát két éve vagyok itt a Nemzeti Színházban, és azt hiszem, 65 éves koromban nyugdíjba mentem.
- Elárulja, hogy mennyi a nyugdíja? Vagy ez nagyon indiszkrét?
- Hogyne, 59.000 Ft a nyugdíjam.
- Hát az nem sok.
- Elveszítettem a munkakönyvemet, amit a szocializmusban használtunk, és nem tudtam igazolni, azt hiszem, hét évet. Volt egy nagyon rendes nő a Társadalombiztosítási Igazgatóságon. Megkérdeztem tőle, hogy és ha megtaláltam volna a munkakönyvemet? Arra sem emlékszem, hogy milyen gyárakban voltam. Gyárakban dolgoztam, mint vegyésztechnikus. Hogy akkor mennyivel lett volna több a hét év alapján? Azt mondta, hogy kétezer forinttal. Hát fekvőbetegre röhögtem magam. Nem figyeltem én erre a dologra oda, hogy hogy' kell ezt csinálni, nem is az én asztalom. Mint előadóművész pedig ugye ezeket az éveket nem számítják be, hiába játszom. Van ilyen engedélyem 37 éve, előadóművészi vagy zenészi engedélyem, már nem tudom, micsoda. Lehet, hogy ma már az sem kell. De ez nem számít, mert 150-et játszom egy évben, úgyhogy a közönség még mindig eltart.
- Mondta, hogy nem szeret visszatekinteni vagy nem szeret egyfajta számvetést készíteni. De azért, ha mégis visszatekint az elmúlt évtizedekre, akkor van valami a pályáján, amit esetleg megbánt vagy amit most másképp csinálna?
- Hogyne. Van egy alapvető, súlyos nagy probléma, ami az én egész pályámat rossz értelemben befolyásolta, nevezetesen, hogy nem tanultam meg gitározni, vagy valamilyen hangszeren játszani, mert nem készültem erre az útra. 33 éves koromban kezdtem el komolyabban énekelni egy zenekarban hobbiból. Azért lett volna fontos, hogy megtanuljak gitározni, hogy a saját szövegeimhez meg tudjam írni a zenéket, mert ezt a Jagger vagy a Lou Reed vagy a Morrison vagy a John Lennon, nem beszélve a Bob Dylanről vagy Hendrixről, mind így csinálták. Na ezért én arról vagyok híres, hogy nem szeretem a lemezeimet, ami kétségkívül így van, mert nagyon sok olyan lemezem van, ahol a szöveg és a zene nem ér össze. De ezért nem hibáztathatok másokat, hiszen én magam nem tudtam megírni. Tehát olyan vagyok, mintha egyik karom nem lenne. Ezt mindenképp megváltoztattam volna, hogyha újra kezdeném, akkor megváltoztatnám. Hozzá kell tennem, hogy ezt kompenzálta az, hogy Magyarországon azért ez nem derült ki annyira, mert Magyarországon a legjobb zenészekkel játszottam, és a szó mindenfajta értelmében nagyon sikeres lemezeim is vannak, amiket esetleg én nem szeretek annyira, mint a közönség.
- De azért, ha most újrakezdené vagy újrakezdhetné, akkor megint csak Hobo lenne.
- Igen. Nem, azt az utat, amit végigjártam, azt minden hibájával, vereségeivel, sajnos tragédiákkal is nem tagadom meg. Sőt, azt kell hogy mondjam, hogy az összes fájdalmával és vereségével együtt egy csodálatos ámokfutás volt, hiszen évtizedek óta az emberek figyelmében, szeretetében élek és ez kárpótolt azokért az évekért, amelyeket el kellett előtte szenvednem.
- Földes László, Hobo, köszönöm a beszélgetést.
- Én is köszönöm.
Hanganyag: Kocsonya Zoltán