- A helyzet az, hogy lassan huszonhat éve koncertezem, és adok ki lemezeket Magyarországon. Annak idején a Bonanza Banzáj énekeseként, dalszövegírójaként, frontembereként ismert meg az országnak az a része, amelyik érdeklődik ez iránt a műfaj iránt. A zenekar éppen húsz esztendővel ezelőtt szűnt meg: 1994 végén a Jóslat című stúdióalbummal és egy búcsúkoncerttel köszöntünk el a közönségtől. Azóta kevés találkozási pont volt, egyszer-kétszer előfordult, hogy együtt zenéltünk, de lényegében nem volt kapcsolatunk. Most viszont teljesen véletlenül, egy családi eseményen újra találkoztam az egykori alapítótársammal, Hauber Zsolttal. A köztünk kialakuló hangulatból úgy éreztem, hogy talán föl lehetne venni a fonalat. Én a zenekar megszűnése óta szólistaként ténykedem, ő azonban más vonalon mozgott, és nehéz is lett volna kitalálni, vagy mesterségesen ráhúzni valamilyen indokot az újabb közös munkára. Most viszont egy zenei portál interjút készített vele, és ő - teljesen közömbös szövegkörnyezetben - megemlítette a nevemet. Én már ennek is örültem, vagyis hogy nem fűznek a nevem mellé semmilyen előjelet. Fel is hívtam, hogy ezt megköszönjem neki, mire azt mondta, hogy most nem tudok beszélni, mert Olaszországban vagyok a gyerekkel. Ez már eleve meglepő volt számomra.
- Hogy megnősült, gyermeke van.
- Igen, mivel Zsoltiról azt kell tudni, hogy magas, szőke, különösen jó adottságú ember, és mi állandóan őt irigyeltük, mert ő volt az éjszaka császára. Mi meg ugye - nekem most már négy gyermekem van - a piszkos pelenkával meg a lázas kicsivel töltöttük az éjszakáinkat. Mint később kiderült, ő pedig irigykedett arra a biztonságra, amit a család ad. Most kiderült: ő is családos. Megbeszéltük, találkozunk, és ez olyan jó sikerült, hogy éreztük, bár a kamaszkorunkat hangstúdiókban, turnébuszokban töltöttük együtt, soha ilyen privát pillanatunk együtt nem volt. Harminc évnek kellett eltelnie ehhez. Most tehát a triónk - Lepés Gábor billentyűssel és Bánfalvi Sándor doboson kívül - kiegészül Zsoltival, aki szintizni fog. A nemrég megjelent Igazán című középlemezen már az ő szerzői munkája is hallható.
- Én azt mondom, ha egy szerző, egy megnyilvánuló ember világlátása nincs benne a műveiben, akkor gyanakodhatunk, hogy egyéb gazemberségre is képes. Soha nem felejtem el azt a Hevesi Sándor téri eladást, ahol Kállai Ferenc volt az úrhatnám polgár, és jött hozzá a beszédtanár. Azt mondta neki, hogy most csak nyugodtan beszéljen prózában, mire ő azt mondja: én normálisan akarok beszélni. Ült Kállai, tépett frizurával, hálóingben az ágy szélén, és azt mondta: én egész életemben prózában beszéltem, és nem is tudtam róla?! Élénken él bennem a régi Nemzetinek ez az előadása. Csak azért meséltem el, hogy jól látsszon: megint a műfaji meghatározásokhoz érkeztünk. Én egy olyan műfajban ténykedem, ahol a líra szabályainak kell megfelelni, és ha igaz az, amit korábban mondtunk, hogy ennek az állandó jelenidejűség és az egyes szám első személy az alapja, akkor, ha ebben nem jelenik meg az, hogy az ember kitekint a fejéből a világra, amit más szóval világnézetnek szoktunk mondani, akkor nagyon nagy baj van.
John Updike vagy Márquez rajongó olvasójaként én tudni vélem, hogy ezek az emberek milyen szempontból tekintenek arra a világra, amit megjelenítenek a műveikben. Teljesen különböző világnézetű emberek, szereplők szólhatnak meg a műveikben, akkor is lehet érezni, hogy ők mit hisznek, mit gondolnak, mit tartanak fontosnak a világból. Hogyha egy prózaíróra igaz ez, akkor kétszeresen igaz ez egy lírai szerzőre. Tehát amikor József Attila azt írja Thomas Mann üdvözlésében, hogy "az igazat mondd, ne csak a valódit", akkor fölállít egy értékrendet. A valóság és az igazság viszonya - véli József Attila - az alá-fölérendelt viszony. Jelzem, hogy ez színtiszta keresztény gondolat az egyébként proletár költőként is aposztrofált József Attila művében. Ebben a szobában ketten ülünk, tehát legalább két valóság van, hiszen abból a nézőpontból ide tekintve egy másik valóság látszik, mint az enyémből.
- De van fölötte egy igazság, mondja ő.
- Pontosan. Az igazság pedig egy felsőbb nézőpontot feltételez, amely mindkettőt magában foglalja, meg az összes többit is, amelyik most éppen itt nem látszik.
- Ahhoz, hogy valaki ezt magáénak érezze, elengedhetetlen a vallásosság? Hiszen az Ön dalaiból egyértelműen kiolvasható egy értékrend, amelynek alapja a hit.
- A vallásosság nem előfeltétele, a hit viszont igen. A vallás, az nem egyéb, mint a hit megvallása önmagam, a világ, vagy a közösségem előtt - ez is a nyelvünk gyönyörűsége. Én azt gondolom, hogy a vallásosság nem előfeltétel, de valamilyen hitrendszer, az fontos. Nem hiszem, hogy bárki ember fia, leánya tudna hit nélkül élni. Valamiben hinni kell. A vallásosságot tagadó világrendek, ideológiák is hitek egyébként. A maguk rendszerében. Ez azért van, mert az ember teremtmény. Tehát vágyik ennek a tudására, hogy valami erőnek az eredménye, eredője, létrehozottja. Az emberi kultusz történetében, különösen az utóbbi háromszáz évben erős törekvések látszanak arra, hogy az Istent, az Istenre vonatkozó vágyakozást, az erről való beszédet kiradírozzuk az emberi történetből, a kultúra történetéből. Ezt meg lehet tenni, de az erre való áhítozás ettől nem fog megszűnni. Ezért van az, hogy az Isten nélküli világnézetek mind valami másik bálványt tesznek be az Isten helyére. Mondjuk embereket. A legfurcsább és leggyakoribb mondatok egyike, hogy "én önmagamban hiszek". Hát jó, de meddig tartasz te? Kétezer éves hitet már láttam, kétezer éves embert még nem. Én hiszek a - hangsúlyosan pozitív értelemben vett - tradícióban, az emberiség eme hatalmas tudásbázisában, könyvtárában, ha úgy tetszik, szerintem ez az alapja a mai létezésünknek is.
- A popzene milyen lehetőségeket kínál ennek az átadására? Hiszen Ön is említette, hogy ennek egy része show.
- Persze. Ez nem áll ellentétben azzal, hogy az ember arról beszéljen, amit fontosnak tart. Létezik egy formai követelményrendszer, amit technikai sportként is jellemezhetünk, és egyébként ezen belül olyan tartalmat tesz bele az ember, amit ő fontosnak tart. Sokszor találkozom olyan véleménnyel is, hogy miért viszek egy olyan privát ügyet, problémát színpadra, mint a hit. Azt szoktam mondani, hogy úgy nagyjából kétezer évig semmi egyébről nem szólt a művészet. Nem volt olyan művészeti ág, ami ne a szakralitásba illeszthető lett volna. Persze, voltak kocsmadalok is, de azokat nem tekintették művészetnek. Próbálja valaki Caravaggio festészetét minimális teológiai tudás nélkül értelmezni. Mit fogunk látni? Szomorú arcú szakállas embereket anélkül, hogy tudnánk, hogy az attribútumok mit jelentenek: Szent Péter kezében a kulcs, Szent Pál kezében a kard. Szerintem a kultúrtörténet hitéleti alapműveltség nélkül nem értelmezhető.
- Szokott amiatt aggódni, hogy vajon mennyit fejt meg a közönség az Ön munkáiban ebből a jelképrendszerből?
- Ennek az egyik legfontosabb mozzanata az, hogy eltávolodik az ember attól, amit ír abban a pillanatban, mikor kiadta a kezéből. Arra, hogy más miként értelmezi, semmilyen hatásom nincs. Én azzal számolok, hogy műveltség még létezik, akkor is, ha ez egyre vékonyabb réteg sajátja. Én azt gondolom, hogy a formabontás, mint művészettechnikai hozzáállás, elavult. Mégis, milyen formát kellene még lebontani? Már nincsenek is formák! Marcel Duchamp óta tudjuk, hogy egy piszoárt is ki lehet állítani, objectnek nevezik, és attól kezdve műtárgyként tekintenek rá, nem beszélve a vizeletbe mártott feszület esztétikájáról, amelyről ugye szintén hosszan lehet értekezni. Én vállalom, hogy ódivatú vagyok, vállalom, hogy ahhoz szólok, aki meghallgat. "Csak az olvassa a versemet, ki ismer engem és szeret" - én ebben a térben szeretnék működni. Nincs könnyű dolga a közönségnek, aki ma könnyűzenét hallgat, mert általában a kínálatnak két pólusa van: az egyik a televízió-kompatibilis szerelmes slágerek, a másik pedig - idézőjelben mondom - a haladó kritika által életre nyalt "taplóság". Én úgy érzem, hogy létezik olyan, hogy művészet, és ez nem elavult fogalom, de ez nem erről szól. Nem a szirupos vagy lápvilágos szerelmi slágerekről, nem folyton csak alternatívát kínál, hanem a valamit kínálja, amihez képest lehet alternatívát keresni.
- Mit gondol, vannak olyan értékek, hívószavak, amelyek ma ugyanazt jelentik, vagy ugyanúgy fontosak az Ön generációjának meg a tizenéveseknek?
- Vannak, akik azt mondják, hogy nincsenek ilyen közös hívószavak. De akkor megkérdezem, hogy ki lesz ott a dupla Aréna-koncerten?
- Mik lehetnek ezek a hívószavak?
- Nagyjából az, hogy az élet mégiscsak egy esély, egy ajándék. Hogy az élet mégiscsak arra való, hogy megpróbáljuk szépen élni. Ez nagyon nehéz dolog, mert a reménytelenséggel átitatott világban igazán nehéz reményt adni másoknak, amikor nekünk sincs. De nincs más út ezen kívül. Tehát mi lehet a hívószó? Az, hogy nem hiábavaló az, amit csinálsz, hogy nem hiábavaló az életed, hogy célja van. Hogy létezik egy erő, amelyiknek célja van veled. Jelenits tanár úrtól hallottam azt a szép mondatot, hogy "vagy van Isten, vagy nincs, de, ha mondjuk az ember úgy él, hogy van, akkor sokkal szebb és tartalmasabb az élete."
- Hogy látja, miből lesz ma norma, vagy kik azok, akik ebben meghatározóak?
- Ezt nehéz megmondani. Az újságírásnak, meg az ideológiai véleményvezéreknek biztos van normaképző igénye, és ugye ez a propagandaminiszteri gondolat, hogyha valamit sokszor mondanak, akkor az egyre igazabbá válik. Ez működik a hétköznapjainkban. Arról nem is beszélve, hogy itt van most már két generáció, amelyik különböző internetes portálokból és blogokból olvassa ki a saját véleményét. Nincsen primér tapasztalata a véleményének a tárgyáról. Ez szerintem egy elég különös jelenség, és nem lehet figyelmen kívül hagyni.
- Lát ma olyanokat, akik példaként állhatnak a fiatalok előtt?
- A példakép szótól picit viszolygok. Az biztos, hogy nem szeretnék példakép lenni, mert rossz példa lennék.
- Miért?
- Például az önkihasználás technikáit ne tanulja el tőlem senki, ez ellenjavallt, de én sem éreztem soha senkivel kapcsolatban, hogy olyan szeretnék lenni, mint ő. A világból az ember úgy szedi össze az impulzusokat, hogy van egy tanár, akinek például a magabiztos, megbízható tudása tetszik. Van egy öreg pap, akinek a derűje, a mindenkor derűs hozzáállása tetszik. Van a gyerekem, akinek a tiszta tekintete, a játékossága nyűgöz le. Az ember világképe ilyen impulzusokból építkezik.
- Az Arénabeli nagykoncert már nem először esik advent idejére. Ez csak gyakorlati szempontok alapján szerveződik, vagy van ennek jelentősége?
- A helyzet az, hogy nem nagyon válogathatunk az Aréna időpontja között. Tehát ha egy bizonyos időszakban koncertezni szeretnénk, akkor gyakran másfél, két évvel korábban le kell foglalni az időpontot. Éppenséggel, ha valaki az advent formai és tartalmi és részét is meg akarja élni, akkor nem jó időben van ez a koncert. Nekem sem. Ez nem a hangoskodás, csörömpölés ideje.
- Az elcsendesedésé.
- Ha a formákat kötelesen be akarja tartani az ember, nem késztet másokat sem csörömpölésre. Ugyanakkor én azt gondolom, hogy örülni kell annak, hogy kaptunk időpontot az Arénától, örülni kell annak, hogy a közönség lényegében minden reklám és különösebb hírverés nélkül egy álmos nyár alatt az első időpont jegyeit elkapkodta. Mostanra, azt hiszem, néhány száz jegyen kívül mind elkelt a két előadásra. Ezt komoly jutalomként élem meg. Remélem, hogy amit csinálunk, azért nem áll szöges ellentétben az adventtel, ugyanakkor persze nem éppen egy adventi elcsendesülős buli lesz.
- Mit jelent Ön számára az ünnep?
- A karácsony nálunk mindig a legfontosabb családi ünnep volt. Olyan családban nőttem föl a testvéremmel, Balázs öcsémmel, amelyben az édesanyám képviselte a hagyományos női szerepeket, édesapám pedig tette a maga dolgát. A szüleim nem hitrend szerint neveltek bennünket, de a családunk sátoros ünnepei éppenséggel mind vallási ünnepekre estek. Tehát amikor az egész család összejött, és körülültünk az asztalt, nem mindig csak az evés céljával, az karácsony és húsvét volt. Szerény anyagi körülmények között nőttünk fel. Sok-sok év után értettem meg édesanyámnak azt a visszatérő és szállóigeként emlegetett mondását, hogy amikor a kevésből sokat csinált, úgy fogalmazott: ez a csodálatos kenyérszaporítás. Tehát az egész jelképrendszer, a keret, amelyben fölnőttünk, megteremtette az ünnepek a helyeit, de nem töltötte föl őket a tartalmi jelentésével. Azt később, felnőtt fejjel fedeztem fel én magamnak, nagyjából egy időben az öcsémmel. Érdekes felismerés volt. Kicsit olyan, mint a dal formája, amely beidézi a tartalmat; az ünnep is hasonlóan megtelik a lényeggel. Nekünk ez többé-kevésbé megadatott. Négy gyerekem van, családi ünnep a miénk. Édesapám most már egyedül él, ő mindig nálunk tölti a karácsonyt.
- Mindig sikerül megteremteni a meghittséget?
- Dehogy, egyáltalán nem mindig sikerül, de ne legyen bűn, hogy törekszünk rá. Végül is miről beszélünk? Hogy valaki a világra jön, aki értelmet ad az egyébként értelmetlennek tűnő küzdelmeknek, szenvedésnek. Ehhez nem kell sem vallásosnak lenni, sem kereszténynek vagy katolikusnak, hogy értsük, sokkal többről van szó, mint az általános szeretet ünnepéről vagy egy ajándékozási versenyről, netán a szent bejgliről. Az emberen túlmutató részén van a hangsúly. Ez az egyetlen olyan eszmerendszer, amely alapján valóban egyetemes lehet az emberi élet. Ez béke nélkül nem megy. A béke anélkül, hogy feltételeznénk: valaki föltétel nélkül szeret minket, és ami ennél is fontosabb, hogy valakit mi szerethetünk feltétel nélkül, nem fog menni.
- Van olyan legemlékezetesebb ajándék, nem is feltétlenül tárgy, amire nagyon szívesen emlékszik?
- A mi karácsonyi ajándékaink, amikor a Teleki téri albérletben laktunk, igen praktikus ajándékok voltak. Zokni, télikabát, más nélkülözhetetlen használati tárgy. De tizennégy éves koromban az édesanyámtól kaptam egy láncot, ma is azt hordom, pedig már 46 vagyok. Bár nem kötődöm különösebben tárgyakhoz, néhány fontos, személyes tárgyam azért nekem is akad. Túl idillinek hangzik talán, de számunkra középkorú szülőkként az az ajándék, ahogyan a négy gyerekkel teljesen önfeledten énekelünk, imádkozunk a fa körül. Õk pedig úgy örülnek minden ajándéknak, ahogyan csak egy gyerek tud. Szerencsére ott már nem a télikabát az est fénypontja, hanem a lányaim - három lányom van - babázni szeretnek. Anna lányom nagy könyvolvasó, Kata lányom, született nő: kilenc éves, állandóan tologatja a babakocsit. Anyának született, nem is tudom, hogyan kellene majd ráirányítani a figyelmét az akadémiai előrehaladására, Annát viszont nem kell noszogatni. Julikám négyéves, ő kapja a legtöbb figyelmet, mivel - ahogyan szoktam mondani - Dayka Margit-komplexusban szenved, állandó szereplési vágy gyötri. Nem tudom, kitől örökölte... Előfordul, hogy a négyéves közli, most mindenki foglaljon helyet, balettelőadás következik. Fölrántja a testhez álló balett ruhát, meg a kis tütüt, és akár zene nélkül is képes egy másfél órás koreográfia előadására. Tehát ilyenkor is a gyerekeinkre figyelünk. Rájuk persze év közben is rengeteg figyelmet szán az ember, különösen a feleségem, akinek a lovas szobrához már a márványt meg is kellene rendelni, mert lényegében a család dolgait egymaga viszi a vállán, s ezért nagyon tisztelem. Az ünnepi körülményekről is ő gondoskodik, apuci nem hadra fogható, mert hattól éjfélig örök kamaszként készül a hétvégi előadásra. A koncert után következik majd az ünnep, akkor lesz időm ezzel törődni.
Hanganyag: Seres Gerda