A "visszavágó" a Budapest Jazz Clubban volt tavaly októberben és tegnap kedden a harmadik alkalommal került egy pódiumra a két ország jazz világának krémje.
Miután Nagy-Britannia és Magyarország is jelentős erőket tud felvonultatni ebben a műfajban, alkalmanként, ha lehet, más-más művészek kapnak felkérést a részvételre. A tegnapi első produkció két művésze, a szaxofonos Iain Ballamy és a hegedűs Lantos Zoltán 1996-ban játszott együtt először, de maradandó benyomást gyakoroltak egymásra. Mindketten a jazz kísérleti ágában tevékenyek, de ezen egyik esetben sem a szándékosan formabontó, atonális, polgárpukkasztó mutatványok értendők.
A magyar jazzkedvelő ismeri Lantos Zoli munkáját, kinek üdítően eklektikus zenéje bátran merít indiai, rock, elektronikus, kortárszenei és még sorolhatnám milyen elemekből. Nem meglepően, hasonló mentalitással viszonyul művészetéhez Iain Ballamy és Huw Warren is, habár saját zenéjükben markánsan jelen van a brit szigetek és a skandináv félsziget zenei hagyománya, természetesen dzsesszes kontextusban.
Iainról tudni kell, hogy pontosan tíz évvel ezelőtt már részese volt a legelső brit-magyar jazz találkának, amelyet a Magyar Kulturális Központ szervezett a londoni Pizza Express Jazz Clubban. Ballamy minden idők legeredetibb brit big bandje a néhai nagy múltú Loose Tubes alapító tagja volt olyan, ma már nagy nevekkel egyetemben, mint Django Bates és Mark Lockheart. Jelenleg két formációjának a lemezei is az ECM gondozásában jelennek meg. Az egyik a FOOD, amelyben skandináv jazz csillagokkal, a másik pedig a Quercus, amelyben Huw Warrennel és a népdal énekesnő June Taborral egyesíti erejét. A Lantos-Ballamy-Warren triász ritmikai meghajtását az egészen nagyszerű Steve Watts bőgője és a mi Dés Andrisunk ütőhangszerei szolgáltatták.
Túllépve ezen a magasztos névsorolvasáson, az ember mindig meglepődik, ha négy-öt élvonalbeli jazz zenész életében először leül egymással muzsikálni és félórányi beállást, próbát követően fergeteges zenét produkál sztenderdekből. Felkészülésre ez alkalommal sem maradt több idő, hiszen a magyar kontingens a repülőtérről egyenesen a klubba érkezett. Viszont, és ez egy nagyon nagy "viszont", itt szó sem volt sztenderdektől. Az öt szám közül kettőt Zoli, kettőt Huw és egyet Iain komponált.
Az olyan avatatlan fülnek, mint az enyém úgy hangzott az egész, mintha évek óta együtt játszottak volna. Nehéz szavakba önteni, amit hallottunk, de ha az ember elképzel egy roppant poliritmikus zenét, ahol Zoli indiai motívumaira tökéletesen illő jazz-rock és nyugat-európai folk elemekkel tűzdelt, húsos tónusú szaxofon válaszolgat, vagy fordítva, miközben a zongora helyenként bebopos, helyenként pedig kortárszenei fordulatokkal él, a bőgős pedig úgy veszi a lapot, mintha ez a zenei ötvözet lenne a legkézenfekvőbb megoldás minden témára, akkor nem járunk messze az igazságtól, de ezt mégis hallani kell. (Zárójelben mondom: lehet lesz majd hallani, mert egy roppant tehetséges fiatal hangmérnök, Chris Kalcov felveszi mindhárom este anyagát - és talán a Civil Rádióban fog elhangzani a nem túl távoli jövőben az egész fesztivál.)
Dés Andris ismét bebizonyította, hogy nála a virtuozitás hihetetlen érzékenységgel párosul, míg a bőgős Steve Watts zenei intelligenciája párját ritkította. Huw, Iain és Zoli a szólószerepekben nem egymást próbálta legyűrni, hanem lelki és gondolati egységbe forrva egészítették ki egymást. Utána persze sopánkodtak, hogy miért nem lehet ezt a produkciót megismételni, miért nem lehetett volna egy félnapot próbálni egy óra helyett és így tovább. Mi, földi halandók viszont boldogak voltunk azzal a mennyei zenével, amit hallottunk. Véleményem szerint, ha fél napot próbálnak, akkor nem jött volna ennyi adrenalin. Hatalmas sikerük volt, de a szívük mélyén azért ők is elégedettek voltak.
Õket követte Vörös Niki, akit fivére, Laci kísért zongorán, Steve Watts velük maradt bőgőzni és a dobokhoz a fiatal Dave Smith ült, aki az egyik legsokoldalúbb ütőse az új generációnak. Niki láthatóan áldott állapotban, de áldott inspirációval is énekelt. Az ő varázsa abban rejlik, hogy egyrészt sztenderdeket ad elő teljesen egyéni felfogásban, mondhatni teljesen a magáévá teszi azokat, másrészt bevállal olyan dalokat, amelyekhez nem csak Magyarországon, de világszerte is ritkán nyúl dzsesszénekesnő. Az utóbbi kategóriába tartozik Billy Strayhorn általában hangszeres előadásban hallható balladája, a Lush life, ami énekesek számára tele van buktatókkal, de Nikinek ez egyáltalán nem okozott gondot, a közönség nagy részének pedig valószínűleg fel sem tűnt, hogy itt lehettek volna botlások, mert Niki hatalmas átérzéssel, nem túladagolva a drámát, de mégis szívszaggatóvá tudta tenni ezt a darabot.
Ralph Burns Early autumn című balladáját, melynek eredeti, megint csak hangszeres változatán, 1947-ben a Woody Herman zenekarral hangzott el az emlékezetesen bársonyos szaxofon szóló, amely először hozta be Stan Getz nevét a köztudatba, Niki felgyorsítva énekelte. Lehet, hogy ez szentségtörésnek hangzik, de nagyszerűen működött. A szokatlan választások közt szerepelt a feledhetetlen Anita O'Day által megörökített, de csodálatosan "nikisített" Peel me a grape is.
A közönség imádta Nikit. Testvére, Laci hatalmas szakmai alázattal és gyönyörűen kísérte. Dave Smith, aki most jött vissza az egykori Led Zeppelines Robert Planttal folytatott turnéjáról (úgy látszik Plant is nagyobb biztonságban érzi magát egy kiváló dzsessz dobossal), olyan finomsággal és érzékenységgel kezelte az anyagot, ami előtt - fiatal korától függetlenül - kalapot le! Az hogy Niki milyen gyöngyszemeket dobott elénk az ismertebb örökzöldekkel, mint a Take 5, a Love for sale vagy a Nature boy már kevésbé meglepő annak, aki nem először hallja ezt a roppant tehetséges fiatal énekesnőt. Isten bocsássa meg, de nekem jobban tetszett az utóbbi Niki előadásában, mint a néhai legendás Nat King Cole eredetije. (Az internetes trollok már hegyezhetik a tollukat vagy a klaviatúrát, hogy kiátkozzanak ezért.)
Van angolul egy mondás, miszerint "there's always a first time", vagyis mindig van egy első alkalom. Első alkalommal láttam ilyen tele a 606-ot egy szerdai napon, első alkalommal nem ment haza senki a közönségből, a késői óra dacára sem a második produkció alatt, és az első alkalommal voltam szemtanúja annak, hogy egy ott fellépő magyar művész, jelesül Niki minden magával hozott lemezét elkapkodták. Persze lehet, hogy elfogult vagyok, de jelen volt az este a vájt fülű és nagy szívű Molnár Andi is, aki még BMC-s korában legalább egy tucat budapesti nagy jazz fesztivál szervezésében játszott kulcsszerepet. Szerinte ezt a két produkciót ott is ováció fogadta volna.
Elképzelhető, hogy pénteken e sorok íróját annyira elragadják az események, hogy csak szombaton fog beszámolni egyszerre a soron következő két estéről.
Szerző: Pallai Péter