Nem, de már volt a kezemben, és láttam, és látá, hogy ez jó.
Jó?
Valóságos olvasás lehetséges az e-könyveken. Ellentétben, mondjuk a számítógépen, ott nem lehet olvasni. Akkor is, ha olvas az ember, tulajdonképpen csak információkat szerez, szépirodalmi szöveget is, ha olvas, akkor is inkább csak információkat szerez. Ezeken lehet olvasni. Fél óráig volt csak a kezemben. De ha következetes volnék, akkor már volna ilyenem.
És azt továbbgondolta már, hogy egyébként az irodalomnak ez jó lesz-e, vagy muszáj csinálni, mert ez a technikai jövő?
Azt gondolom, hogy muszáj, bár azt is hallom, meg látom az elszámolásokból, hogy Magyarországon azért ez nem egy virágzó ügy.
Gépen dolgozik egyébként vagy papíron, és cédulázik, és elveszíti?
Igen. Cédula, elveszítem, átírom. Tehát nem jó nekem úgy fogalmazni, hogy gépbe, mert régebben sem írógépbe dolgoztam, hanem füzet, tollak, tollak rendszere.
Kockás vagy vonalas? Vonalas.
Hát persze.
Mi a különbség a kockás meg a vonalas között, azon kívül, hogy ott van egy függőleges vonal is.
Kockásba, amikor matematikushallgatók vagyunk, akkor dolgozunk, és vonalasba egyébként.
Hagy a szélén jegyzetelnivalót?
Nem, hanem csak a jobb oldalra írok, a bal oldalon vannak a fontos megjegyzések, hogy ez jó, de rossz.
Számozza a vonalas füzetlapjait, vagy ami benne van, az benne van?
Számozom, hogy vissza tudjam keresni, mert többször átírom, konkrétan kétszer. Tehát mindig a harmadikra szoktam azt mondani, hogy rendben van. Mert egyszerre nem tudok mindenre figyelni. A probléma lényege az, hogy nehéz megválasztani a haladás gyorsaságát. Tehát ha túl gyorsan megyek, akkor nem tudok figyelni annyira a szavakra, márpedig én szócentrikusan dolgozom, ha meg túl lassan megyek, akkor nem haladok. Tehát bizonyos dolgokat oda írok ki, oda balra, hogy ezt pontosabban, mert azt tudom, hogy meg tudom csinálni, de azért nem fogok most két napot arra szánni, mert akkor utána kell menni, utána olvasni. De túl gyorsan nem lehet menni, mert akkor elveszítem a szóközeliséget, tehát akkor valami más helyre jutok, olyanra, amilyenre nem akarnék. Ez még így is előfordulhat, hogy minden oldal rendben van, és egyszerre ott vagyok, ahol nem akartam lenni.
A szócentrikusság hasonlót jelent, mint a mondatcentrikusság? Vagy más dolog?
Igen, az azt jelenti, hogy ezek viszik a dolgot, tehát nem a történetnek az ereje, amikor arra rá lehetne hagyatkozni, hanem a történet maga is függvénye annak, ahogy beszélek valamiről, az megváltoztatja azt is, amiről beszélek.
Mennyi az ideális haladási sebesség egy nap?
Az nincs megadva. Én a protestáns etika szerint dolgozom, tehát az idő van megadva.
Le kell ülni egy nap?
Le kell ülni 9 órakor, és akkor ülni, ülni, ülni.
Meddig?
Egyszer olyan 2-ig, 3-ig, akkor van kis szünet, és az a nem jó. Az igazi nagyok, mondjuk Thomas Mann, az megúszta 9-től 12-ig. 9-től 12-ig megcsinálta azt az egy-két oldalt, és utána Hawaii. Illetve hát nem egészen, mert akkor ő nagy levelezést folytatott, és akkor este, még minden este el bírt menni zenét hallgatni, társaságba. Nálam ez rosszabbul van, eltekintve az egyéb különbözőségektől, mert vissza kell térnem, tehát többnyire nem elég az első nekiülés, akkor még visszaülök úgy hatig, és akkor maradnak még házi feladatok is.
És akkor délután 6-ig megvan, és akkor ugyanazzal foglalkozott, amivel aznap foglalkozott, vagy vissza lehet menni régebbi, a bal oldalra jegyzetelt ügyeket elintézni is?
Nem. Egyszer végig kell menni. Tehát akkor megyek majd vissza, tehát egyszer végigérni, még egyszer végigérni, még egyszer végigérni.
És amit a harmadik vonalas füzetben látok, az majdnem a könyv?
Az majdnem a könyv.
Utána mi következik még?
Következik még a munka a lektorral.
A lektor mondja meg, hogy milyen lesz a kinézete a végén a szövegnek?
Nem, nem.
Abba van beleszólása?
Többféle lektor van. Van olyan, ismerek olyat, egyébként főleg külföldön, hogy a lektor már hamarabb bevonódik a munkába. Például az Ingo Schultze, akit lehet Magyarországon is ismerni, az ha a felével kész van, akkor azt megbeszéli a lektorával. Ez részint alkat kérdése, részint szokás kérdése. Én azáltal, hogy nem voltam bölcsészhallgató, hanem matematikushallgató, nem alakult ki bennem ez a beszélgessünk a szövegről, tehát hogy fiatalemberek bandáznak, vannak, akik verset írnak, novellát írnak, és akkor beszélnek egymásnak erről. Szidják, dicsérik. Ez nekem nem volt. Hanem én amikor már valakinek megmutattam, akkor azon már annyit kalapáltam, hogy az többé-kevésbé rendben volt, és ezt a szokásomat megtartottam. Tehát most is, amikor a Péczely Dórának megmutatom, akkor az én fogalmaim szerint nagyon rendben lévő szöveg. Akkor ő még talál mindent, nyelvtani hibákat is, ez egészen érdekes dolog, mindig újra és újra meglep, hogy rendes nyelvtani hibák is maradnak benne, meg vannak megjegyzései. Tehát a jó lektor, az nagyon fontos. Egyébként kihaló állatfajta, mert ugye minden pénzbe kerül. Például nagyon nagy kultúrájú országokban alig van, Olaszországban, Franciaországban. Pedig ez egy barátságos tekintet, tehát a mi oldalunkon áll. Nem egy jó regényt akar csinálni, hanem a regénynek a legjobb formáját akarja megtalálni. Tehát nem átíratni akarja, nem újat akar, hanem hogy ennek, amit ez a szerencsétlen idehozott, mi volna az optimális.
Tehát akkor nem a történetet kereste ezúttal sem. Mert az első kritikákat olvasva, már megint nincs meg a történet, vagy nem egy történet van.
Másfelől - mielőtt az egyfelőlt mondanám, vagy gondolnám - én ezt a címet komolyan gondoltam. Komolyan is, meg nem is. Tehát a komolyságnak és a komolyságnak a paródiája is egyszersmind. Nekem elvi kifogásom értelemszerűen nincsen a történetek ellen, csak hát másképp alakulnak a dolgok, de nem adtam fel. Most úgy gondolom, hogy ezzel a könyvvel csináltam magamnak egy teret, amelyben egy ideig mozogni tudok, például abban a reményben, hogy az egyik változat, az valóban egyszerű lesz.
Egyszerű történet? Vagy egyszerű mondatokból összeállt egyszerű történet. Mert az egyszerű mondatokra utal.
Nem is az egyszerű mondat foglalkoztat, hanem a rövid mondat. Tehát hogy mit jelent a rövid mondat. Ezek az olvasó vagy a hallgató számára nem nagyon érdekes dolgok, de én ilyesmikkel foglalkozom, hogy mi az, hogy rövid mondat, tehát mit jelent. Mi annak a természetes lélegzése? Én is olvastam Hemingwayt, tehát tudom, de az nem olyan egyszerű, hogy az a sajátom legyen. Hogy lehetséges-e ez? Én eléggé asszociatívan megyek, tehát mindig vannak mellékmondatok, zárójelek, pontosvesszők, akkor mit jelent, hogyha ennek az abroncsába teszem a dolgot. Tehát jó ez nekem, vagy nem jó. Ez általában - érdekes kérdés -, hogyha van az embernek egy jó ötlete - a rossz ötlet az nem olyan érdekes, mert azt könnyű eldobni -, de a jó ötletet mikor kell eldobni és mikor nem szabad eldobni. Tehát meddig kell kitartani mellette, és mikor kell azt mondani, hogy mégsem. Mert ha túl hamar dobom el, akkor valamit föladtam, míg ott ki lehetne valamit próbálni. Lényegében minden visszavezethető, hogy az ember a saját képességeivel dolgozik, bizonyos értelemben a képességei ellen.
Tehát akkor egy történetről ne kérdezzem? Van, aki azt mondja, és lelkemre kötötte, hogy ezt kérdezzem is meg, hogy minden könyve a család, haza, Isten, vagy Isten, haza, család fogalmairól szól. Eltalálta? Erről szólnak a könyvei?
Zárkózottan azt szoktam ilyenkor mondani, hogy tessék a könyveket kérdezni. Ugye a könyvek arról szólnak, amit mondanak. És az kinek ezt mondja, kinek amazt. De ezek olyan fogalmak, amik az én életemhez közel állnak.
De akkor nem mondhatjuk azt, hogy erről szólnak? Ezt keressük benne? Erre fűzzük föl, amikor Esterházyt kezdünk olvasni, az értelmezés menetét?
Ezt én szoktam kekeckedve is említeni, amikor ebből valamit kifogásolni szoktak, főleg a hazához való viszonyt szeretik mostanában, akkor - talán az Estiben szerepel is ez a fölsorolás, hogy mit akarnak. Hát Isten, haza, család, erről szól. De ez egy mellékág, vagy nem olyan fontos dolog. Azt nem mondanám meg előre, vagy nem szívesen nyomnám az olvasót, hogy de ha ezt akarja, ha ezt keresi, azt gondolom, ezt megtalálja. Tehát egyáltalán nem magától értetődő, hogy ez a hármas olyan fontos szerepet játszik egy regényben. És nálam valóságosan játszik. Tehát a család mindig, mert nagy élményeim vannak ez ügyben, tehát a saját kisebb családomról is, meg arról a nagyobbról is, amit, nem tudom, történelminek lehet nevezni, tehát mind a kettőhöz nagyon sokféle szenvedélyes viszony fűz. A hazához, úgy mondanám, értelemszerűen, tehát az nekem egy nagyon magától értődő, nem függetlenül egyébként a családomnak a haza sorsában játszott szerepétől. Tehát bizonyos értelemben magától értődővé teszi ezt a dolgot, hogy ez egy valami, hogy ezzel folyamatosan kapcsolatban van az ember vagy olyan, ami nem választás kérdése. Nem függetlenül egyébként a nyelvtől. Minthogy a haza, ugye, van ez a szép definíció, hogy a haza legjobb definíciója a könyvtár. Tehát ugye a nyelv. Tehát nekem a legdrámaibb, amikor egyszer fél évre, 1980-ban Magyarországon kívül voltam, az ez volt, hogy folyamatosan német szavakat hallottam, és azt olyan agresszívnek éreztem, ami alig volt elviselhető. Tehát ha tőlem megkérdezték volna, hogy el akarok-e innen menni valamiért, akkor ezért nem. Mert közben ez a foglalkozásom is, tehát nekem munkaköri kötelességem, hogy állandóan magyar szavakat halljak. Ezt én szívesen hallgatom ezeket, és ez kicsit változott is az idők folyamán, mert most inkább azt a képet mondom magamról, hogy viszem magammal a dolgozószobámat, és az én dolgozószobám meg magyar szavakkal van tele.
És ezek a fogalmak, a haza, Isten, család, ezek a mai magyar társadalomban mennyire fontosak?
Nem magától értődő a válasz. Nagyon sok alibi van, nagyon sok giccs, a giccset mint valami nem valóságost értem. Tehát nagyon sok öncsalás van ez ügyben. Nem magyar specialitás, tehát ezek súlyos fogalmak, olyan fogalmak, amelyeknek nehéz a sorsuk.A családé is? Az olyan magától értetődő, nem? Kézzelfogható.
Hát igen, de akkor látjuk, hogy mit is értünk családon, tehát ugye, én a családon nem valami jót értek. Ugye a gonoszságoknak nagy része családon belül történik. De számomra ez egy olyan forma, amelyikben én mindig éltem, egy. Kettő: szeretem ezt a formát, mert engem semmiben nem korlátoz, csak gazdagít. Tehát az, hogy tudok beszélgetni a testvéreimmel, nem azért tudok velük beszélgetni, mert egyféle a műveltségünk vagy ugyanolyan dolgokat olvasunk, vagy ugyanolyan dolgok érdekelnek, hanem azért tudunk jól beszélni, mert ugyanaz a mamánk. És ezért úgy tudok beszélni bármelyik testvéremmel, ahogy senki mással a világon nem. És ezt a fajta közelséget, ezt másképp nem tudnám megszerezni. Tehát van valami, ami az enyém, aminek azonban nem én vagyok az okozója, nem az én személyes teljesítményem, hanem ajándék, ennek a - megint ezt a kicsit elidegenítő szót mondom, ennek a szerkezetnek az ajándéka, a családnak mint olyannak. És ezt hosszan tudnám, Beethoven Örömóda-szerűen, mondani, megjegyezve avval az első mondattal, hogy nem jóról beszélek, csak a nekem való jóról, ahogy erről a történelmi családról is, hogy mi mindent kapok én azáltal. Hát éppen egy nagyon is természetes viszonyt a hazámhoz, egy olyat, amit nem kell, amitől, amitől... amin nem kell gondolkodnom - mondom most hosszas gondolkodás után.
Nekünk vagy nekem azért van esélyem beszélgetni önnel, jobban, mint egy külföldi íróval, mert azonos a hazánk? Ez segít valamit?
Igen, van egy olyan közösség közöttünk, ami abból származik, hogy maga is magyar meg én is magyar vagyok. Nagyon sok nem magyarral sokkal jobban tudok beszélni, mint nagyon sok magyarral, tehát ez nem old meg dolgokat.
Nem minőségi kérdés, hanem valami más?
Én szoktam mondani, hogy a hazaszeretet minőség kérdése, de magyar nagyon sok van. Van az úgynevezett hülye magyar, van az ostoba magyar, van az okos magyar, van az intelligens magyar, van a bunkó magyar, van a vallásos magyar, van az antiszemita magyar, mindenféle magyar, van a zsidó magyar, cigány magyar, mindenfélék vannak, mindenfélék vagyunk.
Összeköti az, hogy egy a hazánk?
Ez egy kötés, egy olyan kötés, azt gondolom, ami inkább lehetőség, mint tény. Tehát valami, amit tudunk használni.
Mire?
De minden, tehát az, hogy ha azt mondom itt, hogy Duna, ha most azt mondom, hogy Duna, akkor ugyanazok a képek vannak előttünk, az áradás, a Balaton. Szoktam mondani, hogy egy murmanszkival nem lehet a hidegről beszélgetni, mert ő a hideget, azt mínusz húsznál kezdi mondani. Vagy hogy esik az eső. Egy hollanddal nehézkes dolog az esőről beszélni, mert állandóan esik ott időnként, és azt például nem is nevezik esőnek, és így tovább. Tehát egyszerűen csak a tájból adódó tapasztalataink, hogy azok például hasonlóak. Akkor van aztán a nyelv, tehát ezer ilyen dolog. Valami csak abból származik, hogy egy környéken lakunk.
Van ötlete, hogy miről lehetne a magyaroknak, a hülye magyarokat is, meg az okosokat is beleértve, leginkább beszélgetni? Miről kellene? Ha nem az esőről?
Hát ez így túl gyors, de a kérdés jogos. Én sokszor szoktam ezt mondani, eredendően, azt hiszem, a Terézia Morától származik a mondat, hogy akkor tud, bír egy társadalom működni, hogyha vannak dolgok, durván egy értékrend, amiről azt gondoljuk, hogyha az nem volna, azt mindannyiunknak közös baja volna. Most ilyet nehezen tudunk mondani.
De attól, hogy nehezen tudunk mondani, azt jelenti, hogy nincs is? Nem mentünk egymás torkának még?
Igen, ez egy jogos ellenvetés, hogy anélkül, hogy megállapodnánk benne, ez van. Hát persze, valamelyest van, de azért fontos is volna erről eszmét cserélni tudni, tehát hogy ez világos is legyen. Nyilván akkor semmi nem működne, tehát akkor az a káosz volna maga akkor. Rögtön mindenkit kirabolnánk, és lekardoznánk.
Érez-e még szeretetet, megbocsátást ahhoz, hogy le tudjunk ülni egy asztalhoz?
Nem.
Az országban nem?
Ez idő szerint nagyon acsargók vagyunk. Õrizzük a sebeinket, természetesen a saját sebeink, azok nagyobbak, mélyebbek, valóságosabbak, mint a másikaké. Én most nem látok erre, majdnem hogy igényt sem.
Az elmúlt húsz évünk sebei? Vagy az elmúlt száz évünk sebei? Milyen régiek?
Igen, azt is végig lehetne gondolni, hogy az hogy van, a százzal, de, mondjuk a Kádár-korból. Az nagyon látszik, hogy arról nem akarunk rendesen beszélni. És hogyha senki nem akar, akkor érdemes föltenni azért a kérdést, hogy ez miért van, mert akkor az nem egyéni gyávaságot jelent, hanem valamit, ami ennél több, valami strukturálisat. Olyasmit például, hogy ez valóságosan nehéz dolog, és ez furcsa módon éppen a Kádár-rendszernek a lágyságából, a szoft, szoftpornó, ugye szoktam én mondani, abból adódik. Tehát éppen abból, ami akkor az előnyünknek látszott. Tehát amennyivel jobb volt itt, kellemesebb és barátságosabb volt az élet ebben a diktatúrában, mint a környező diktatúrákban, ez nehezebbé tette az örökséget.
De mit? Be kellene valamit vallani? Egymás ellen akkor elkövetett bűnöket?
Nem... Bevallani? Egy villamoskalauz mit valljon be? Nem a nyilvános vallomásoknak a terepe kéne legyen, hanem már az elég volna, hogyha saját magunknak a szobában őszintén beszélnénk, hogy mik voltak azok a kompromisszumok, amik között lehetett létezni a Kádár-korban. És akkor nem lettek volna ezek az önfényezések, amik lettek. Most csak egy szálat vettünk ki a dologból, de nagyon sok történet régebbről kezdődött, és már nem lehet tudni pontosan, hogy is van, csak mindenki viszi magával.
Nincs rá esély, meg nem is nagyon lát rá szándékot, akkor meddig tudjuk, mit gondol, magunkkal vinni ezt az acsarkodást?
Nem tudom, én azt gondoltam, mondjuk a 90-es évek közepén, hogy ennek van egy magától értődő útja majd, hogy jönnek a fiatal emberek, akik nincsenek így megterhelve. De a fiatal emberek megterhelték saját magukat és viszik tovább ugyanezeket a történeteket, kellemetlen módon.
Nemcsak technokraták és fölveszik ezt a manírt?
De, az lehet, az lehet. De egy idő után azt nem lehet már széjjelszálazni.
Van valami dolga ezzel az irodalomnak?
Nézni, írni, vagy nézni, leírni, tehát megpróbálni. Az dolga volna, megérteni, hogy mi hogy van. Az irodalom, az lassú állat, tehát azt nem lehet várni tőle, vagy nem nagyon érdemes, hogy az aktuális társadalmi problémáinkban segítsen, arra más médiumok jobbak volnának, egy független, jó újságírás, például.
Van színház, társadalmi esemény, némely egy színház eseményei mostanában. Kortárs költők verseit küldözgetik az emberek egymásnak a Facebookon.
Ugye a színház egy kicsit más dolog, a színház közvetlenebbül szól a társadalomhoz és közvetlenebbül jelenít mg társadalmi problémákat. Többek között azért is, mert közösségi műfaj. Tehát hogy együtt vagyunk, nem otthon egyedül olvasunk, hanem együtt, közösségben nézünk valamit, és brutálisabban is konfrontáltat a dolgainkkal.
De ott van a közösségi média. Mindenki bármit beleírhat, megmondhatja a véleményét. Nincs titok ebben az országban. Oda akarok csak kilyukadni, hogy nincs szinte semmi, amiről ne lehetne beszélni. Miért nem beszélünk róla.
Ez igaz, de nem elég beszélni róla, hanem ezt bizonyos értelemben meg is kell érteni. Hirtelen megint a Gombrowicz jutott eszembe, hogy ugye akkor lesz meg, hogyha formát tudunk adni. Hogyha formát tudunk adni a fájdalmunknak. Tehát hogy önmagában, mondja ő, az, hogy fenéken billentetek minket, az még nem jár erkölcsi felsőbbséggel, ugye ezt a Kelet-Európára mondja, mint olyanra, hanem ezt még meg is kell értenünk. Na most azt nem tudom, én nem veszek részt nagyon ebben az internetes, mondjuk így, beszélgetésben, de az nem biztos, hogy a megértés terepe. Vagy lehet, hogy ez egy új lehetőség. Azt látom, hogy például, akik a Facebook-on vannak, tehát hogy van egy világ, amiből kimaradtam vagy kimaradok. Tehát az információkból. Ha a gyerekeimmel beszélgetek, akkor ők egymás között olyan dolgokra utalnak, amiket egyszerűen nem értek. Hogy ez régebben, nem tudom, a televízió volt ilyen, hogy a sorozatok, vagy nem tudom, tehát amit ugye mindenki tudott, hogy miről van szó.
Aki nem tudta folytatni, az nem volt benne a kánonban, és nem beszéltek vele egy idő után.
Igen, tehát valami. Itt is látom, hogy az egy külön világ. Hogy ennek aztán mik lesznek a következményei, azt nem tudom.
Nem zavarja, hogy nincs benne?
Hát öregurasan azt mondanám, hogy nincs rá időm, tehát nem, én újságolvasó vagyok, a régi médiumokat használom.
Tévét néz?
Tévét is nézek, illetve többet nézek, mint kellene. Ez egy ilyen esti veszély, hogyha elfáradt már az ember, akkor...
Beszippantják a sorozatok, a természetfilmek érdekes hidakról?
Úgy mondom, hogy a sorozatok nem, de ezt csak azért merem mondani, mert nincs itt családból, aki ezt azonnal cáfolná. Volt egy, most magunk között vagyunk, volt egy, valami koreai sorozat, és azt mondták nekem az elején a sorozatosok, hogy az egy szakácsnőről fog szólni. És tényleg egy szakácsnőről szólt ott a császári udvarban, azonban volt vagy ötven részes, vagy hatvan, nem tudom, mennyi, de már a hatodik résznél kirúgták a konyhából, és arról szólt a dolog, hogy hogyan keveredik majd vissza a konyhába. De csak a legvégén keveredett vissza, de akkor már leültem melléje. És ez nagyon érdekes, azt hiszem, koreai volt, koreai színjátszás, mert nagy pofavágások vannak, meg tehát a rémálom maga. Tehát én csak néztem magamat, hogy mi az, ami odaköt, de ez volt az alibim, hogy egy nagyon tehetséges szakácsnő sorsát reméltem megismerhetni. De amúgy nem vagyok egy sorozatfüggő.Hol lát most valami lehetőséget arra, ha nem a sorozatokban, hogy az országot valami katarzis érje. Mert sokan azt mondják, hogy az árvízi védekezés, a zsákolás, az ilyen volt. Római parti lakos, kellett látnia.
Igen. Ugye ez egy veszélyes gondolat, mert mi történik, hogy baj van, és a baj valóban összehozza az embereket. Nem akarnék bajt, hogy hozzon minket össze.
De ez nem biztató is egyben? Hogy amikor tényleg baj van, akkor oda tudunk állni, mindenféle emberek egymás mellé, és lekopik a tenyerünk, de megvédjük a partot.
Én azért azt gondolom, hogy ez triviális. Az nagyon nagy baj volna, hogyha ott jön a víz, és azért nem megyünk oda, mert ez erre szavaz, amaz meg arra. Tehát én ebben nem láttam - hogy szokták ezt mondani? - új nóvumot.
Zsákolt?
Nem, de a család képviseltette magát. Fáj a derekam.
Nézte a teraszról?
Nem, nem, odáig nem jön a víz, ez arrébb volt. Kis katasztrófaturizmus volt, igen.
Sokat van külföldön. Máshol hogy látja, a saját olvasói mások? Találkozik velük?
Az nagy élmény, sokáig azt nem érzékeli az ember, hogy külföldön is vannak valóságos olvasói, tehát az nagyon érdekes dolog. És persze azok kicsit mást olvasnak a könyveinkből, mert a tudás, nem is a tudásnak és a nem tudásnak az aránya, hanem a cinkosságnak más az aránya. Tehát ugye azt a cinkosságfokot soha nem lehet külföldön elérni, amit itthon, tehát hogy tudjuk, hogy miről van szó. Tehát legegyszerűbb a Mátyás király. Hiába fogják tudni, hiába lábjegyzetelem be, hogy Mátyás király élt ettől eddig, nem fogja hallani a saját mamájának a hangját, aki mamája régebben mindig elalvás előtt Mátyás királyos történeteket mesélt. Tehát ezek nem rekonstruálható közelségek. Cserében viszont éppen a más távolság miatt időnként olyan részeire lát rá a regénynek, amelyikre az itthoni már nem látna rá. De azt a nagyon poétikus képet mondtam, hogy egy könyvnek az igazi arcát az adná meg, hogyha minden nyelvre lefordítanák, mert minden nyelven kicsit más az arca a könyvnek, mást lát meg belőle, más lesz érdekes, már ha szerencséje van, mert ha nincs szerencséje, akkor kis fekete lyukak vannak a könyvbe, amelyekbe aztán beleesik a külföldi olvasó, és soha többet ki nem jön belőle. De hogyha az összes nyelvre lefordítanák, akkor az együtt adna ki egy arcot, és akkor ez azért is jó hasonlat, mert nem volna egyetlen ember sem, aki ezt az arcot látná.
És ezt hogy tapasztalja? Kik látnak leginkább hozzánk hasonlóan Esterházy Péter világába bele? A csehek, szlovákok, németek?
Ugye, én azt szoktam mondani, hogy azokban az országokban, ahol tudják, hogy mi az a Duna, ott jobbak az esélyei. Ugye az én könyveim - azt mondanám kicsit provokatívabban és nevetséges, hogy ezt provokációnak lehet értelmezni -, hogy nagyon magyarok a könyveim, amin azt érteném, hogy nagyon kihasználja a magyar nyelvnek a magyar nyelvségét meg a történelmet is. Na most ugye egyik sem segíti a dolgot, mert a fordítást nehezíti, mert olyan, tehát ki kell találni hasonló dolgokat, ha egyáltalán az kitalálható, tehát amik ugyanolyan effektusok, vagy akkor hasonlók, vagy helyette mást, és hát a történelemmel meg nem lehet mit kezdeni, az mindig marad akkor, abból lesz valami átfordítás. A németek, ugye, azt szokták mondani, hogy Németország az ugródeszka más helyre. Ez főleg azért van, mert a német kultúra nyitottabb, mint a többi, tehát éppen gonoszkodva azt lehet mondani, hogy félve a saját provincializmusuktól, a legkevésbé provinciálisak. Tehát a francia vagy az angol, az provinciálisabb. Ugye egy nagy provinciának a provincializmusa ez. Azt jelenti, hogy éppen mert nagy a provincia, ezért többé-kevésbé azt gondolják, hogy nincs szükségük másra. Mi nagyon jól tudjuk, hogy nagyon is szükségünk van másra, ugye ezért is van a nagy fordításkultúránk. Tehát tudjuk jól, hogyha akarjuk tudni, ha bármit akarunk tudni, akkor jó érdekünkben áll lefordítani ezt, azt, amazt. Azt gondolom, egy francia nem nagyon gondolja ezt.
Azt meg tudja ítélni, hogy melyik nyelvre fordítják legjobban a könyveit?
Nem. Azt tudom, hogy melyik könyv melyik országban hogy működik. Tehát mondjuk legjobban mindenütt a Harmonia Caelestis működött, azon belül is Németországban működött a legjobban, úgy, mintha egy bestseller volna, mert amúgy ezek azért nem olyan könyvek, amelyekért sorban állnának a szervezett vasmunkások, hogyha már ilyen tízezret elér, az már nagyon jó. De a Harmonia az kivétel volt ez ügyben.
Látja, hogy mitől?
Azért, mert meg tudta teremteni ezt a közelséget. Tehát azt gondolom, van köze a családregényhez, mint műfajhoz. Ugye a családregény, az egy nagyon jó műfaj. Nem veszélytelen műfaj, mert tele van a nosztalgia veszélyével, a giccsnek a veszélyeivel, de egy nagyon erős műfaj, mert egy olyan térbe hozza az olvasót, ahol jól eligazodik, mert mindenkinek van apja, anyja, nagynénje, tehát egy ismert tér. És akkor ezt ugye rá tudják tolni a Harmonia esetében valamilyen arisztokrata ügyre, és minthogy ez nem is egészen oktalanság, ebből az is következik, hogy van valami határon túlisága is a dologról. Tehát hogy ez egyszerre nagyon szól egy magyar környezetről, de úgy szól Magyarországról, mint Európa egy részéről.
És most milyennek látnak bennünket Európában? Sok tapasztalata van, mert sokat utazik külföldön, ezért merem kérdezni.
Hát most nem állunk nagyon jól. Most nagyon rosszul állunk, tehát nagyon rossz a hírünk.
Nem lehet, hogy félreértenek bennünket?
Valamit félreértenek, meg valami pontatlan, de azért pártunk és kormányunk elég jól dolgozik ez ügyben.
De akkor úgy kérdezem, hogy mi az, ami nem tetszik nekik?
Azt gondolom, hogy egyfajta gondolkodásmód, tehát amit belülről is meg lehet ítélni, hogy ez nem a párbeszédnek a helyzete, márpedig az európai konszenzus, az a párbeszéd mellett döntött. Én úgy látom, hogy a kormány nem beszél senkivel. A társadalommal sem beszél, az ellenzékkel sem beszél, és ami a legnagyobb baj, vagy én annak gondolom, hogy saját magával nem beszél. Tehát nem vitákban születnek meg a dolgok, hanem valami indokolatlan hajszában. Tehát ezek az egyéni képviselői indítványok, ezeknek az egyetlen haszna az, hogy nem kell róla vitát rendezni. Hogyha feltételezzük, és miért ne feltételeznénk, hogy tisztességes emberek a képviselők, meg amúgy is különböző értékek vagy érdekek mozgatják őket, akkor ezek az érdekek egy ilyen vitában megjelennének, és így tovább. De nem ez a helyzet. Most, minthogy általánosan is így van, tehát hogy ezt a történetet azért nehéz úgy leírni, mint a nyugati baloldal és az itteni baloldal közös ármányát. Ez a leírás az, ami a hivatalos leírás, és még azt sem mondom, hogy nem működik. De leginkább hazugnak nevezném.
Plusz a kettős mérce.
És a kettős mérce, igen.
És a művészet pezsgését nem érzékelik külföldön? Nálunk színházi előadásokra tömegek járnak, politikusok halott írók életművét olvassák.
De, de, és hogy a házam táján maradjak, azért arra már nagyon régóta vágyott az irodalom, a magyar irodalom, hogy jelentsen valamit az, hogy magyar irodalom, és egy 15 vagy talán 20 éve is más egyre inkább jelent valamit. Tehát az én első könyvem '85-ben jelent meg, akkor minden történet újrakezdődött. Tehát alaptörténetem, hogy volt olasz, kicsi kiadó, annak volt lengyel sorozata, volt cseh sorozata. Magyar sorozata nem volt, akkor sem volt, amikor egy évben megjelent ott Mészöly Miklós, talán Nádas meg én is, de nem csináltak magyar sorozatot, mert az nem jelentett számukra semmit. És akkor ez szép lassan megváltozott a Márai révén, a Kertész Nobel-díja révén, a Nádas, a Konrádnak nemcsak irodalmi, hanem a német szellemi életben való presztízse révén, a Szabó Magda révén, tehát mindenféle dolgok történtek, és ebből adódott egy kép. Ha most valaki belép ebbe a történetbe, akkor annak van rögtön pozíciója. Amikor a Dragománnak megjelent egy kötete, akkor azt rögtön oda tudták hasonlítani. Tehát ez egy nagyon nagy dolog, vagy nagyon sikeres dolog. Abszolút alkalmas volna országimázs manipulációkra is, mégis azonban az a helyzet, hogy nagyon sokan, főleg a regnáló politikusok valami olyasmit gondolhatnak, hogy hát jó, jó, de nem az igaziaknak van. Tehát nem az igaziak kapták a Nobel-díjat vagy valami ilyesmi.
Ez érdekel egyébként valakit? Mit gondol, külföldön és belföldön, hogy az éppen regnáló politikusok egy íróról mit gondolnak?
Az kevésbé, de azért mégiscsak azt jelenti, hogy ezt a tényt, ennek a ténynek nem tudunk általánosan, ország szinten igazán örülni. Tehát hogy tudniillik nem látjuk, vagy nem akarjuk látni. Tehát hogy hány és hány magyar könyv jelenik meg. És akkor most hirtelen ugye érdekesek lesznek a két világháború közti, mit tudom én, a Bánfi Miklós, aki nem nagy író, de nagyon jó író és nagyon rokonszenves író. Vagy ugye a Szerb Antal, hirtelen a Kosztolányi, ugye nekem most az Esti című kötetemet fordították le, és folyamatosan a Kosztolányiról beszéltem, és ugye van már két Kosztolányi, tehát Esti Kornél-kötet is németül, és akkor az ugye lesz egy, akkor hirtelen az elkezd működni. Vissza lesz csatolva ide. Ugye Márainak kevésbé a nagyon-nagyon fontos naplóival, inkább a regényeivel van ott. A Gyertyák csonkig égnek, az egy igazi nagy sztár és siker. Tehát hogy ezek összeadnak aztán egy képet, ami egy hízelgő kép az országról, és ez persze működik, ez egy valóságos dolog. Csak ettől függetlenül is van ez az elmúlt néhány évnek ez a zsizsegő ellenképe.
Elválasztja valahogy? Már ha kell, a szépírói meg a közéleti írói tevékenységét?
Nem csinálok vele semmit, amúgy is a nem szépírói az egyre kevésbé következetes, vagy szóval nem egy ilyen folyamatos, hanem van egy-egy dolog, amikor arra valamit írok. Tehát annyira választódik el, amennyire elválasztódik, tehát én nem csinálok vele semmit.
Akkor reagál vagy akkor ír, amikor fölháborodik valamin, vagy amikor a szerkesztő kéri, hogy erre írjon? Ez hogy működik?
Nem, a szerkesztő nem kér, vagy állandóan kér, vagy mindig örül. Ez az Élet és Irodalmat jelenti, mert oda szoktam írni. Ugye ez úgy is van, hogyha az ember dolgozik a regényén, akkor nem marad sok ereje másra. És minthogy kipörögtem abból a szenvedélyből, vagy nem is szenvedélyből, de abból a jóból, amiben ott az elején benne voltam, hogy rendszeresen, nem tudom, kéthetenként írni, kezdetben ugye mulatságos módon, vagy most mulatságosnak látszik, hogy a Hitelben, aztán meg amúgy is. Tehát hogy ez tulajdonképpen akkori időben átálltam, hogy a könyvekről írjak. Akkor volt az Egy könyv sorozatom. Erre mindig gondolok, hogy vissza kellene térni, mert bennem megvan ez a kékharisnyás lelkesültség, hogy rosszul esik, ha valami jóról nem veszünk tudomást.
Hanganyag: Exterde Tibor