Nem érdemes, nem szükséges korszerűsíteni, mert olyan üzenete van, ami minden kor embere számára nagyon fontos. Például az, hogy létezhetnek-e halálon túlmutató életcélok? Vagy például, hogyan látom azt, hogy a halál az életnek vége vagy csak része az életnek? Vagy hadd tegyek föl egy újabb kérdést, ami, azt gondolom, minden kor emberét foglalkoztatja: elég vagyok-e magamnak? Vagy pedig ahhoz, hogy a teljes emberségem ki tudjon bontakozni, a maga teljességében meg tudjam élni, hogy ki is vagyok én, ahhoz szükségem van-e másokra?
Ezekre a kérdésekre a vallásnak válaszokat kell adni, vagy segítenie kell elgondolkodni?
Mind a kettőt. Fontos, hogy legyenek válaszok, mert nem egyszer valamilyen szilárd kapaszkodóra van szükségünk. Igen ám, de akármennyire is vannak jó válaszaink, akkor is igazából a hitünk vagy a reménységünk, vagy a meggyőződésünk, vagy az életszeretetünk akkor tud elmélyülni, ha újból és újból rátalálunk olyan kérdésekre, amelyek itt és most bennünket igazán mélyen foglalkoztatnak és indítanak valamilyen kutatásra. Ezért nagyon jó, ha vannak válaszaink, de az is jó, ha bátorítjuk magunkat és másokat, hogy tegyék föl a maguk nagyon személyes kérdéseit, és ne válaszoljanak rá gyorsan.
A hívőket ma ugyanazok a kérdések foglalkoztatják, mint néhány ezer éve? Az alapvető kérdések ugyanazok?
Szerintem igen, az alapvető kérdések ugyanazok.
Mik ezek?
Főleg akkor, ha a szív mélyéből fölfakadó kérdéseket tesszük föl, mert a felszínen nyilván nagyon sok kulturális adottságra tudunk rákérdezni, nagyon sok gazdasági kérdésünk lesz, nagyon sok mai, 21. századi kérdésünk. De ha a kérdések mögé megyünk, akkor végül olyan kérdésekig jutunk el, hogy mi az életem értelme, illetve hol találom azt? Érdemes-e egymáshoz tartoznunk, lehetek-e boldog, érdemes-e valakiért szenvedni? Például itt van húsvétnak az üzenete. Virágvasárnap a gyerekeket arról kérdeztem, hogy jó dolog-e szenvedni, mit gondolnak a szenvedésről? Ez egy alapvető kérdés. A gyerekek azt mondták, szenvedni nem jó dolog. Kértem őket, tegye föl a kezét, aki azt mondja, hogy szenvedni nem jó dolog, és persze, hogy mindenki föltette a kezét. De kérdeztem egy másikat: tudnátok-e valakit vagy valamit mondani, akiért vagy amiért érdemes szenvedni? Annyi válasz született, hogy előbb abba kellett hagynom a válaszok meghallgatását, mert olyan hosszúra nyúlt volna a vasárnapi mise. Érdekes ez a kettősség: egyfelől azt mondjuk, nem akarunk szenvedni és a szenvedés nem jó dolog, és ezzel egyet lehet érteni. Másfelől szinte gondolkodás nélkül tudunk mondani olyanokat, akikért mégis érdemes szenvedni. Ez például egy alapvető életkérdés: meg tudjuk-e mondani, hogy kiért érdemes áldozatot is vállalni.
Ma mennyire látnak tisztán az emberek? Mennyire tudják megfogalmazni a számukra fontos kérdéseket egy négyszemközti beszélgetésen? Tudnak-e egyáltalán kérdezni ezekkel a fontos, alapvető érzésekkel kapcsolatban?
Tudnak, de ahhoz, hogy a legfontosabb kérdéseinket föltegyük, általában valamilyen bizalmi légkörre van szükségünk. Milyen érdekes ez is, hogy nem a válaszokhoz van szükségünk bizalmi légkörre, hanem már ahhoz is, hogy egyáltalán egy nagyon személyes kérdést föltegyek. Hogy biztonságban érezhessem magam, ne gondoljam azt, hogy te esetleg kinevetsz, ha én ezt kérdezem, vagy hogy esetleg lesajnálsz majd, hogy nekem milyen kérdésem született, vagy mi az, ami igazán foglalkoztat? Minél inkább vannak mély emberi kapcsolataink, olyanok, amelyekben kölcsönösen számíthatunk egymásra, annál inkább létre tudunk hozni egy olyan világot, amiben én melléd szegődhetek, vagy te mellém léphetsz, és azt mondhatod nekem: annyira foglalkoztat most engem az, hogy mit kezdjek az életemmel, ugye nem nevetsz ki? Mert ez a második rész, hogy "ugye nem nevetsz ki", ez általában nem hangzik el, de mégis bennünk van.
Hogy állunk bizalom és kapcsolatok dolgában?
Nem könnyű bíznunk. Nagy emberi teljesítmény bízni, mert a bizalomnak van egy párja: a megbízhatóság. A bizalom nem őrültség. Folyamatosan alakul és formálódik a reális bizalmunk, ami segíti az életet, a kapcsolatainkat, hogy bizalmat szavazok, és a másik ember, akivel kapcsolatban vagyok megbízhatónak bizonyul. Ez azt jelenti, hogy megtanulom az élettel, és lesz egy élettapasztalatom, hogy érdemes bízni. Ha azonban nagyon megbízhatatlanok vagyunk és nem tartjuk fontosnak már, hogy korrektek és szavahihetők legyünk, lehessen ránk számítani, akkor a bizalom finom világa könnyen megrendül. És akkor azért kerülünk nehéz helyzetbe, mert bizalom nélkül nem lehet élni. Tehát a bizalom kockázata kell az élethez és a kapcsolatokhoz. A hosszú távú kapcsolatokhoz egészen nyilvánvalóan kell, de a gazdasági élethez is. Igen ám, de ha megrendültünk a bizalmunkban, akkor nem adunk ott sem bizalmat, ahol kellene.
Nehezebb ma bízni, mint néhány száz évvel ezelőtt - egymásban, nagy rendszerekben, vezetőkben? Amikor a gazdasági válság 2008-ban kirobbant, azt mondták, hogy ez alapvetően bizalmi válság.
Valószínű, ha az erkölcsiségnek társadalmi méretekben van tisztelete, van tisztessége, akkor az bennünket többé-kevésbé mégiscsak korrektté, szavahihetővé, megbízhatóvá formál, legalábbis fogunk igyekezni, hogy ilyen emberré váljunk. A társadalom is azt közvetíti számunkra, hogy ez így helyes. Ma azonban kétségkívül nem föltétlenül élünk egy olyan világban, ahol teljesen egyértelmű, hogy a becsületesség, a szavahihetőség, a megbízhatóság vagy az előköteleződés valódi, mély érték volna. Ha ezeket nem tartjuk alapvetően fontos értéknek, akkor kétségkívül kialakul egy olyan kultúra, vagy egy olyan tapasztalat ebben a kultúrában, amiben azt mondjuk, hogy egyáltalán nem könnyű bízni, mert sokkal nagyobb az esélye a megsebződésünknek, annak, hogy bíztunk és rajtavesztettünk.
Hogyan lehet felépíteni a bizalmat? Mi kell ahhoz, hogy létrejöjjön egy olyan társadalom, ahol a bizalomra sokkal inkább lehet építeni?
Az ősbizalom az anya-magzat kapcsolatnál, nem pedig a születéssel kezdődik. Egészen világos kutatási eredményeink vannak erről. Kutatták például azt, hogy van-e különbség azoknak az élet minősége között, akiket vártak a szüleik, és azok között, akiket nem vártak, esetleg akár el is akartak vetetni, vagy sokat gondolkodtak azon, hogy megtartsák-e őket vagy sem. És kiderült az, hogy 30-40-50 évvel később valódi összefüggések vannak aközött, hogy ki mennyire tud harmonikusan élni, mennyire elégedett az életével, mennyire kiegyensúlyozottak a kapcsolatai. Van még egy kutatás, ami még súlyosabb következményeket tár föl. Olyan gyerekek, akikről az édesanyjuk nem vett tudomást, amikor áldott állapotban volt velük, kifejezetten nagy százalékban serdülőkorban pszichotikus beteggé váltak. Ha szeretnénk egy olyan világot, egy olyan társadalmat, kultúrát, hazánkban szeretnénk minél inkább a bizalom légkörét formálni, akkor ez az anya-magzat kapcsolattal kezdődik.
Sok vita van arról, miért felelős az iskola, miért a család, miért az állam. Kiknek az alapvető felelőssége, hogy kialakuljon ez a bizalmi légkör, miután megszületett a gyermek?
Óvatos lennék azzal a megközelítéssel, amelyben felelősöket igyekszünk megnevezni. Nem azért, mert nincsen felelősségünk. Nem tartom megfelelőnek azt a megközelítés, amelyben kimondatlanul is az a gondolatunk, hogy ha megtaláljuk a felelősöket és megbüntetjük őket, akkor minden jóra fordul. Létezik rendszerszintű felelősség. A rendszerek is működhetnek hatékonyan, megfelelően és nem megfelelően a bizalom szempontjából. Ha a rendszerek nem működnek jól, nagyon könnyen létrejönnek olyan helyzetek, amelyekben nagyon nehéz bízni vagy megbízhatónak lenni. A helyzetek kezelése is egy sajátos felelősséget igényel. A helyzeteken belül ott vagyunk mi, egyes emberek, és nekünk is megvan a magunk egészen konkrét személyes felelősségünk. Tehát a felelősség kérdése különböző dimenziókban is fölmerül, és attól, hogy egy rendszer nem működik jól, az én egyéni személyes felelősségem még megvan. Attól, hogy az én személyes felelősségem megvan, még a helyzetekre vonatkozó felelősség is egy realitás marad. Az egyiket a másikkal szemben nem érdemes kijátszani, és mind a három szinten fontos a felelősségnek a tudatosítása.
Amikor közösségépítésbe kezdett, akkor azt gondolta, hogy többet kell vállalnia ebből a felelősségből?
Arra éreztem ösztönzést, hogy vállaljak felelősséget, de közben pedig ez a felelősségvállalás úgy tűnik, mint valami terhes, nehéz dolog, valami feladat, amit kötelességszerűen teljesítünk. De természetesen a felelősségvállalásnak van egy érzelmi háttere, például az, hogy együttérzőek, szolidárisak vagyunk egymással, hogy belenézek a másik ember arcába, vagy látom egy kiszolgáltatott embernek a tekintetét, vagy ahogyan gubbaszt, és ez bennem hatást kelt. Amikor nem akarom kivonni magamat ez alól a hatás alól, és aztán ebből cselekvés fakad, kiterjesztem másokra, tulajdonképpen realizálódik a felelősségvállalásom.
A teljes Arénát meghallgathatja, ha ide kattint.Mi volt a motivációja, amikor a Pál Ferenc mint intézmény - mert talán ezt mondhatjuk ma már, hogy intézményként működik - elkezdett felépülni?
Személyes kapcsolatokból indult ki minden, abból, hogy például fontos volt nekem az a valaki, akivel beszélgettem, és akartam neki segíteni is. Volt bennem egy jó szándék. De azt tapasztaltam, hogy hiába van bennem jó szándék és együttérzés, bizonyos szakmai hiányosságaim vannak. Nem értek jól egy-egy témához. Akkor nekiálltam képződni, könyveket olvasni, hiteles embereket keresni, tanulni. Sok összetevője van ennek, és kevésbé a felelősség felől közelítettem meg a közösségszervezés vagy -építés munkáját, miközben nyilvánvalóan az is egy fontos realitás. Sokkal inkább a személyes kapcsolatok felől alakult mindez.
Emlékszik az első akadályokra, nehézségekre? Milyen természetűek voltak ezek?
Ki kellett munkálnunk közösen - nyilvánvalóan nemcsak nekem - a bizalomnak azt a légkörét, amiben merhettük megmutatni a saját gyöngeségeinket. Mert ezzel kezdődik: egyre inkább merek közel menni hozzád, meg tudom magamat mutatni, merek már nemcsak szerepekben (akár papi szerepben) lenni, hanem ahogy ülünk ott tízen, vagy akár ötvenen, meg merek jelenni emberként, esetleg gyönge emberként. Innen jött a második lépés. Ez nem egy-egy emberen múlik, ez együttes munka. Ha sikerült létrehoznunk a bizalomnak ezt a légkörét, akkor nagyon fontos, hogy megfogalmazzunk szabályokat és elköteleződjünk azok mellett. Ilyen szabály például az, hogy egymásnak a titkait nem adjuk ki. Ma nagyon vágyunk arra, hogy legyenek olyan emberek, akikkel az életünket meg tudjuk osztani, hogy hadd mondhassam el, mi fáj, hogy milyen jó, hogy van valaki, akit érdekel, hogy mi van velem. A kis csoportokban, közösségekben meg kell tartani azt az alapvető szabályt, hogy ami egy beszélgetésben lezajlik, abból nem adunk ki semmit, még akár a családtagjaink felé sem. Ez nem szeretetlenség feléjük, hanem egy elkötelezettség azok felé, akik megosztották az életet velünk. Ha nem tartjuk be ezt a szabályt, akkor meg fogunk sérülni, akkor az lesz a tapasztalat, hogy na, kiszolgáltattam magam, föltártam magam, elmondtam a gyöngeségem, és már az utcasarkon is erről beszélnek, kibeszélnek engem, már ítélkeznek fölöttem. Tehát a következő nagy lépés az alapszabályok lefektetése volt: nem ítélkezünk egymás fölött, nem bántjuk egymást, nem okoskodunk egymás fölött, hanem egy alapvetően elfogadó hozzáállással vagyunk egymás felé, ami nem jelenti azt, hogy mindenben egyet kell értenünk egymással.
A papi szerep segített a bizalom kialakításában? Érezte azt, hogy itt valamiféle plusz bizalmi tőke van pusztán a státusza miatt?
Igen, kétségkívül így van. A papi szerep egy nagyon erős szerep. Ha bemegyek a kórházba, és látok ott fehér köpenyben valakit, van egy megelőlegezett bizalmam, kivéve, ha esetleg nagyon sok rossz személyes tapasztalatom volt már. Akkor nyilván inkább szorongani fogok. Mi fiatalokkal kezdtünk el közösséget építeni, és nagyon sok megelőlegezett bizalom volt, amiért nem is kellett megküzdeni. Azt lehetne mondani, hogy azok a papok, akikkel ők találkoztak 16-18-28 éven keresztül, dolgoztak meg azért a bizalomért, amit én aztán ajándékba megkaptam.
Milyen modellekkel vagy elvárásokkal találkozott, amikor elkezdődött ez a közösségépítés? Mit vártak vagy mit várnak ma egy paptól?
Kétségkívül van egy nagyon határozott spirituális nyitottság, egy nagyon erőteljes érzékenység a transzcendensre, a természetfölöttire, a nálunk többre. Fiatalkorban ez életkori sajátosság is. Egy pap személye jelenthet tájékozódási lehetőséget a fiatal számára. A másik: nyilvánvalóan, hogy hatalmas információs rengetegben élünk. A kutatások azonban azt mutatják, hogy az információ teljességgel elvált az igazságtól. Hogy egy információban mennyi igazság van, nem lehet tudni magából az információból. Nem az információra vagyunk egyre érzékenyebbek, hanem arra a személyre, akitől az információ érkezik. Tehát ma már azt kérdezzük, ki mondta? És a szónak jó értelmében kérdezzük ezt. Egyre inkább fontossá válnak azok a személyek, akik megbízhatóak voltak az életünkben, akikben tudunk bízni, és ha ők mondják, nekik elfogadjuk. Ha más mondja, nem fogadjuk el.
Mi az, ami hitelesít egy idegent? Mit tud azért tenni, hogy hiteles legyen?
Van erre egy lélektani válaszom: ami kifelé hitelesség, az befelé, önmagam felé önazonosság. Vagyis azt mondom, amit gondolok. Arról beszélek, ami a meggyőződésem, nem mondok olyat, ami nem a meggyőződésem. Arról beszélek, amit fontosnak tartok. Az érzéseimet merem kifejezni. Ha nem örülök, nem mondom, hogy örülök, ha szomorú vagyok, nem mondom, hogy jól vagyok. Tehát, hogyha meg tudom tartani az önazonosságomat azzal együtt, hogy közben ez nem sérti a kapcsolatban a velem beszélgető felé való tiszteletemet. Az önazonosság nem egy kíméletlen bárdolatlanság, nem az érzelmi intelligenciának a hiánya, amivel én csapkodok magam körül, és ami a szívemen, az a számon, ahogy szokták mondani. Szó sincs róla, mert az kíméletlenség, az nagyon sokszor a másik ember megbántása. Az önazonosság befelé valamiféle egység saját magammal, és az kifelé általában hitelességnek tűnik.
Már utalt arra, hogy az információs társadalomban valóban mennyi információ ér el minket. Azt mondta, hogy igazából a közvetítőre vagyunk kíváncsiak, ez hitelesít. Amikor készültem a beszélgetésre, jó néhány internetes fórumon beleolvastam, hogy mit gondolnak önről azok, akik találkoztak önnel. Azt láttam, hogy elég megosztó sok tekintetben. Volt egy fórum, ahol folyamatosan sorjáztak a kérdések, és a legfontosabb talán ez volt: mi az, ami ilyen vonzó a mondanivalójában? Mi vonzza önhöz az embereket?
Eszembe jutott erre a kérdésre egyszer az a válasz, hogy lehet, én amolyan hiánycikk vagyok. Amiből kevés van, az valahogy fölértékelődik, miközben semmivel sem értékesebb, de ha kevés van belőle, akkor úgy tűnik, mintha valami nagy kincs lenne. És valószínű, hogy papként, ahogyan igyekszem és talán merem is a magam emberi voltát megjeleníteni, nem szégyellem a gyöngeségeimet sem, hanem bátran ki merem azt mondani, ha valamit nem tudok, nem értek, valamire nem tudok válaszolni, vagy hogyha a saját gyöngeségembe, a saját sebzettségembe ütközöm. Talán az, hogy papként emberi is vagyok, ez nem annyira gyakori.
Melyik a meglepőbb: hogy mint ember vagy mint pap vállalja ezt?
Talán mind a kettő benne van, hiszen nem szoktunk mindenki felé nyitottsággal lenni, vagy inkább úgy fogalmaznám meg: a nyitottságnak kockázata van. Például az, hogy nagyon sokféle minősítést kapok. Ez kockázat. Ha valaki megmutatja magát, akkor érzéseket, indulatokat fog kelteni, és mindenki úgy fogja majd olvasni, mindenki úgy fogja minősíteni, ahogy neki tetszik. Ha túlságosan is szeretném magamat biztonságban tudni, akkor nem tenném ezt így. De inkább a bizalom felé megyek, ezért nem akarom magamat állandóan biztonságba helyezni vagy tudni egy beszélgetésben, egy előadásban, sem pedig akkor, amikor nyilvánosan valamilyen fórumon megjelenek. Ennek a kockázata nem annyira természetes.
Tudatos volt az, hogy próbálja megosztani az ön körül lévő embereket?
Egyáltalán nem. Sőt, magamat nem tartom megosztó személyiségnek. Hallottam már ezt, de magamat nem így látom, hanem egyszerűen csak mondom, ahogy gondolom, és ahogy a hitem vagy a meggyőződésem van, és elfogadom, hogyha valakinek ez tetszik vagy nem. Ráadásul eszembe jutott Richard Roarnak, egy amerikai ferences szerzetesnek a gondolata, aki sokfelé ment, könyveit lefordították számtalan nyelvre, és az egyik könyvében olvastam a következőt, hogy ami miatt olyan sokan gyűlölnek, az nem én vagyok. Ami miatt olyan nagyon sokan dicsőítenek, az sem én vagyok. Nagyon találónak gondolom ezt.
A vallás, a hit mennyire van a helyén a XXI. században, és egyáltalán hol van a helye? Mi az, amit az emberek ma elsősorban várnak az egyházaktól, és nyilván a római katolikus egyháztól?
Jelenleg egy nagyon érdekes jelenség létezik. Ezt úgy fogalmaztam meg, hogy spirituális hedonizmus. Ez alatt azt értem, hogy a hitre vagy akár a vallásgyakorlatra vonatkozóan az kerül a középpontba, hogy azért szeretnék Istennel kapcsolatot tartani, azért imádkozom, böjtölök, vagy azért végzek bizonyos vallásos gyakorlatokat, hogy nekem ez jó legyen. Vagyis, hogy egészségesebb, gazdagabb, sikeresebb legyek, jól sikerüljön a társválasztásom, átmenjek a vizsgán, ne rúgjanak ki az állásomból és a többi. Ezek nagyon énközpontú célkitűzések. Ezért nevezem kicsit sarkosan spirituális hedonizmusnak. A hitéletünk vagy az istenkapcsolatunk minél inkább énközpontú marad, és ebből nem nő ki, egyre kevésbé tudja betölteni azt a hivatását, szerepét, amit betölthetne - ez éppen az, hogy segít bennünket saját magunk fölé nőni. Segít kinőni magunkat, mert az életben nagyon sok olyan probléma van, amit nem tudunk megoldani. És akkor az igazi lehetőségünk például az, hogy megtanulunk megoldhatatlan problémákkal együtt élni, kinőni magunkat. Olyan nehézségek jelentkezhetnek az életben például, hogy megbetegszünk. Előbb-utóbb mindenki megbetegszik. Meghalunk. Előbb-utóbb mindenki meghal. Ha ezeket olyan problémának vesszük, amelyek okán imádkozunk, próbáljuk a reményt fönntartani, és ezekben az imádságokban vagy ebben a reménykedésünkben semmi mást nem szeretnénk, csak meggyógyulni, csak egészségesnek lenni, csak még élni öt évet, akkor magunkat sajátos értelemben kudarcra ítéltük. És azt a hitvilágot is sajátosan kinövésre ítéltük azért, mert hiszen előbb-utóbb az emberi sorsnak a jó és a rossz oldalait is meg fogjuk élni. Tehát a hitünk is fejlődik.Amit említett, az az emberi természet sajátja. Nehéz valami egészen mást gondolni, remélni, mint azt, hogy meggyógyuljunk, hogy jobbra forduljon a sorsunk. Mi kell ahhoz, hogy valaki ezen túl tudjon lépni?
Igazán természetesnek tartom, hogy ez így van velem, veled, velünk, de ezt a természetes magatartásformát, indíttatást túlhaladhatjuk, az emberi természetünknek is része az, hogy ezt a hozzáállást túlhaladjuk. Mindenkit megsebez az élet, vagy ezzel, vagy azzal, lehet, hogy már gyerekkorunkban megsebződünk, lehet, hogy a társkapcsolatban sebződünk meg, lehet, hogy életünk első nagy sebződése, amikor a szüleink meghalnak. Kinek mi. De az élet nem kímél meg senkit. Most akkor a kérdés a következő, hogy ebből a sebzettségből adom-e a választ ezután az életre, és akkor például egy életen keresztül csalódott vagyok, egy életen keresztül másokat kritizálok, egy életen keresztül bizalmatlan vagyok, egy életen keresztül depresszióval küzdök, akkor ez azt jelenti, hogy a sebzettségemet, ezt az élettapasztalatomat nem növöm ki, hanem minden már ebből következik számomra. És Istentől is csak azt kérem, hogy ezt a rossz érzést esetleg enyhítse. De lehetséges valami más is. Azt mondom, hogy képes vagyok-e erre a sebzettségre valamilyen választ adni. És akkor lehetővé válik az például - hadd hozzak egy nagyon konkrét példát, mert mindig az a legjobb -, hogy házas ember vagyok, együtt élek már 15-20 éve a párommal, és egyre világosabbá válik, hogy a házastársam alapvető emberi szükségleteimre nem tud megfelelő választ adni. Először persze ezt nagyon rossz néven veszem, tiltakozom, dühös vagyok, egyre több lesz az elvárásom, a csalódásom, végül azonban valahova eljuthatok - mégpedig két dologra. Az egyik: fölismerhetem, hogy a társam esendő ember, vagyis reális, hogy az én mégoly természetes alapvető szükségleteimre sem tud mindig megfelelő választ adni. A másik pedig, akkor az élet rám kérdez, és a kérdés így szól: a feleséged fontosabb-e, vagy valamilyen szükségleted? Akkor ez azt jelenti, hogy dönthetek, hogy te fontosabb vagy nekem, minthogy ez vagy az a mégoly reális és fontos szükségletem is mindig kielégüljön. Akkor ez azt fogja jelenteni, hogy elkezdek erre a sebzettségre, erre a tulajdonképpen megoldhatatlan életproblémára egy nagyon termékeny választ adni, és azt mondani, hogy minden ilyen helyzetben tulajdonképpen lehetőségem van önmagamat felülmúlni és rád igent mondani, miközben te nem tudsz mindig úgy szeretni engem, ahogyan nekem erre szükségem lenne. És akkor már nem azért fogok imádkozni, hogy te mégiscsak szeress úgy, ahogy nekem ebben vagy abban a helyzetben szükségem lenne, hanem például elkezdek úgy imádkozni, hogy Istenem, adj nekem erőt, bölcsességet, nagyvonalúságot, áldozatkészséget ahhoz, hogy amikor valami nem történik meg, ami nekem jó lenne, én akkor is képes legyek szeretettel vagy megbecsüléssel vagy hálával fordulni feléd. Akkor kinőttem a spirituális hedonizmusból.
Amikor könyvet ír, vagy beszél egy közösség előtt, hogyan választ témát?
Két egyszerű megközelítésem van: olyan téma legyen, ami fontos azoknak, akikhez beszélek.
Ezt nem mindig lehet tudni, hiszen valamikor teljesen heterogén a közönség, nem? Van, amikor teljesen vegyes a közönség, ezért nehéz lehet.
Igen, kétségkívül. De azért vannak olyan témák, amelyek általában bejósolhatóan érdeklik a legtöbb embert. Például, hogy legyek boldog, hogyan tudok tartós kapcsolatokban élni, vagy hogyan tudok meggyógyulni a sérültségeimből, hogyan tudok Istenhez közelebb kerülni és a többi. Ezek általában azért olyan témák, amelyek mindenkit érdekelnek, de kétségkívül próbálom, miközben beszélek például egy előadáson vagy az alkalmainkon, figyelni, hogy ez a téma, ez az irány, ez a néhány történet, amit mondok, ez az, ami igazán foglalkoztatja azokat, akik ott vannak, vagy úgy látom, hogy nem. Akkor próbálok más irányokat venni. Tehát nem egy favágás egy előadást megtartani, hanem tulajdonképpen az egy nagyon érzékeny, oda-visszakapcsolódás akkor is, ha csak én beszélek. Ez az egyik. A másik, ami nekem nagyon fontos, hogy olyan téma legyen, legalábbis olyan megközelítésben, ami engem is érdekel. Mert ha nem érdekel, nem tudok róla úgy kiállni beszélni, hogy azt gondoljam, ennek igazi mély értelme van.
Többször emlegette már a boldogság szót. Majdnem minden vallásnak van erre egyfajta magyarázata vagy intelme, hogy hogyan lehet ezt elérni. Mit gondol, mi a boldogság?
Ezt nem tudom. De hadd hozzak egy gondolatot hozzá. Így szól: megkülönböztetem, hogy boldognak érzem-e magam ebben a pillanatban, ezen a délutánon, vagy pedig boldog ember is vagyok. Ez a megkülönbözetés, a tapasztalatom közelebb visz a boldogsághoz, mert lehetséges az, hogy ebben a pillanatban lehangolt vagyok, vagy beteg vagyok akár, vagy fáradt vagyok, vagy éppen valami fölbosszantott, de attól még lehetek boldog ember. És ha a boldogság felé indulunk, majd úgy tűnik, hogy hatékonyabban érjük el a boldogságot, ha nem mindig boldognak akarjuk érezni magunkat, hanem inkább azt kutatjuk, hogy hogyan lehetnénk boldogok.
Mennyire vevők arra az emberek, a közönsége, vagy aki akár csak először találkozik önnel, hogy egyáltalán mérlegeljék a talán nehezebb, fáradságosabb, esetleg szenvedéssel járó utat?
Azt látom, hogy nagyon is építhetünk az élettapasztalatra, hogy már egy fiatalembernek is nem egy olyan élettapasztalata lehet, ahol igyekezett megúszni valamit, próbált kikerülni valamit, és ő maga tapasztalta azt meg, hogy ez aztán egy mélyebb szomorúságot hozott. Egy nagyobb fájdalom lett a következménye, vagyis, hogy vannak szükséges és szükségtelen veszteségeink, szükséges és szükségtelen fájdalmaink. És hogyha a szükséges veszteséget vagy a szükséges szenvedést nem akarjuk magunkra venni, akkor sokkal több szükségtelen szenvedésünk, fájdalmunk és nyomorúságunk lesz. És ez az élettapasztalat, amit a ma embere nagyon fontosnak tart, hogy azt hiszem, amit tapasztalok, most nagyon leegyszerűsítve, erre a saját élettapasztalatra bőségesen lehet építeni.
Az egyházi intézmények, vagy akárcsak a papok mennyire tartanak lépést azzal, hogy a világ változik?
Mi is a világban vagyunk, tehát nemcsak arról van szó, hogy az egyház, mint a világtól különálló valami, vagy hogyha a világban is van, de mint valami zárvány létezik külön erős falakkal.
Sokaknak így tűnik egyébként.
Így tűnik. Érdekes, amit mondasz. Nem szívderítő, ha így tűnik. Nem szívderítő, mert akkor ez azt jelenti, minthogyha két világ lenne. Lenne egy szinte mesterségesen létrehozott vagy vallási világ, és létezne egy másik világ. És minthogyha a kettő nem egymásban lenne. Márpedig a kettő egymásban van, a kettő átjárja egymást. De hogy akkor próbálnék válaszolni is a kérdésedre, mert csak ihletet kaptam attól, amit mondtál. Minél inkább a saját személyes istenkapcsolatunkban merjük a korkérdéseket föltenni, merjük átélni a saját bőrünkön, a saját élettörténetünkön keresztül, hogy Isten nekünk hogy válaszol arra, hogy Isten mit szól ehhez vagy ahhoz, hogy mi lehet Istennek a terve, annál inkább élővé válunk, mert annál inkább nem kizárólag csak már meglévő válaszokat mondunk el, hanem élő és eleven kérdéseket teszünk föl, olyanokat, amelyek minket személy szerint foglalkoztatnak.
Maradva a fórumoknál, egy helyen találkoztam olyan hozzászólóval, aki azt mondta önről, hogy felhígítja a népszerűség kedvéért a hitet, kiárusítja, elárulja. Nyilván ez meglehetősen sarkos megfogalmazás. Számol-e azzal, hogy komoly szembenállást is kiválthat az a fajta megközelítés, amit képvisel?
Elfogadom a különbözőségeket, és azt is természetesnek tartom, hogyha kiáll valaki, bármelyikünk és valamit mond vagy vállal, akkor az érzéseket, indulatokat is kiválthat. Egyébként a kutatásokból azt is tudjuk, hogy az indulatainknak, véleményünknek, a másikra vonatkozó ítéletünknek a nagy része ránk vonatkozik. Minket jobban elárul vagy tükröz, mint azt a valakit, akiről az ítéletet hoztuk. Ezért nagyon fontos számomra, hogy kiben mi hogyan megy tovább abból, amit mondok vagy teszek, hiszen szeretnék nem ártani, hanem jót tenni. De azt is tudom, hogy mennyire sajátságos szűrőként élünk ebben a világban, és hogy a már meglévő élettapasztalatunk befolyásolja azt, hogy valamit milyennek látunk, milyennek hallunk, milyennek értékelünk.
Mi az, ami elégedettséggel tölti el? Mitől jó egy napja, hogyha, mondjuk a közösségben volt? Vagy meg is fordíthatnám, hogy van-e egyáltalán olyan, hogy azt mondja, hogy ez nem volt egy jó nap?
Valószínű, hogy ilyet nem mondok, hogy nem volt egy jó nap. Olyat szoktam mondani, hogy valamit nem csináltam jól. Na, olyat szoktam. Jó nap? Attól jó nap például, hogyha látom azt, esetleg konkrétan annak a gyümölcseit, eredményeit föl tudom fedezni, hogy valami jó történt általam, rajtam keresztül, akkor az számomra egy nagyon jó nap tud lenni. De a gyümölcsben vagy az eredményben egészen pici dolgokat is gondolok.
Például?
Ó, például jött hozzám két órával ezelőtt valaki, nagyon sokat sírt a velem való beszélgetésben, és amikor elment, akkor az elmenetele előtt nagyon világosan megfogalmazott két dolgot, hogy mi az, amit most jobban lát, mint a beszélgetés előtt, és hogy ennek kapcsán mi az, amit meg fog csinálni. Ez nagy elégedettséggel tölt el.
Tehát ez egy jó nap volt?
Ez egy jó nap.
Mi az, ami kihívásként a leginkább foglalkoztatja, mondjuk a következő néhány hétben?
Szeretnék a húsvéti napokban nagyon ott lenni, szívvel-lélekkel ott lenni. Szeretném, hogyha jól tudnánk együttműködni mindazokkal, akikkel szeretnék, a szent három napot és az ünnepeket valahogy olyan méllyé és istenhez igazodóvá tenni. Erre például nagyon vágyom, ezt nagyon szeretném. Nagyon szeretném erővel bírni, meg lélekkel bírni. Ezt is nagyon-nagyon szeretném.
Hanganyag: Hlavay Richárd