A műsornak mindig a közönség javát kell szolgálnia. Általában a jól ismert sztenderdeket, mint a Satin Doll, a Take the "A" Train, a Sophisticated Lady vagy a Don't mean a thing, mindig eljátsszuk. Ezen felül pedig egy kisebbfajta áttekintésre törekszünk az 1920-as évek végétől, amikor a zenekar alakult, a 30-as, 40-es éveken át. Néha válogatunk a későbbi, az 50-es 60-as évektől egészen a Duke Ellington haláláig terjedő időszakból is, csak hogy bemutassuk, élete során milyen sokféle zenét szerzett. A koncertek azonban sosem egyformák, mindig beválogatunk egy-egy elfeledett muzsikát is.

Talán azt, hogy bemutatjuk, milyen fontos alakja volt nemcsak a dzsessz-, hanem az egyetemes történelemnek. Az együttessel arra törekszünk, hogy felidézzük, nagyapám mennyit tett azért, hogy közelebb hozza egymáshoz az embereket. Nem csak feketéket és fehéreket, de más országok lakóit is. Úgy érzem, a mi koncertjeink is ezt teszik kicsiben, sokféle ember jár ugyanis a fellépéseinkre, akikben talán semmi más közös nincs, mint az a zene, amit kedvelnek. Mindig nagy élmény, hogy fiatalokat, időseket, ügyvédeket, építőmunkásokat ugyanúgy látni a koncertjeinken, akik egy este osztoznak ugyanabban az élményben. Ez az, amit Duke adott a közönségnek, és erre törekszik ez a zenekar ma is.

Nemcsak nagyapja, de édesapja, Mercer Ellington is elismert zeneszerző és trombitás volt. Az ő szerzeményeiből is előadnak néhányat?

Természetesen. Sok minden megváltozott az évek során, a repertoárunk is bővült. Ugyanakkor a közönségünk első sorban Duke Ellington miatt keres meg bennünket, úgyhogy mindenekelőtt az ő számait játsszuk, aztán előadunk Billy Strayhorn-számokat is, ő sokat dolgozott Duke-kal, de apám és az én szerzeményeim is bekerülnek néha az előadásba. De elsősorban mindenki a nagyapám miatt jön a koncertre. Apám, aki az árnyékában élt, nem kapta meg azt az elismerést, amit megérdemelt volna, pedig ő is remek dalszerző volt.

Harminckét évesen nem lehetnek emlékei nagyapjáról, hiszen ő még születése előtt meghalt, de milyen történetek élnek róla a családban, mit tudhatunk arról az emberről, akit a közönség a 20. század egyik kiemelkedő dzsesszzenészeként ismer?

Csak arról tudok beszélni, amit az apám mesélt róla, hogy páratlan zsenialitással rendelkezett zenei téren. Rengeteg nő volt az életében, akikkel többnyire csak egy-két éjszakát töltött együtt, mert nem volt képes megállapodni. Ez komoly problémát jelentett apámnak, aki könyvet is írt erről, ugyanakkor mindvégig csodálta őt, az összes különcségével együtt. Nagyapa mindig a desszerttel kezdte az étkezést, és a kólát is cukorral itta. Sok ilyen történet van, amiket most épp szeretnék egy filmforgatókönyvbe összeszedni.

Noha rendezőnek készült, családi hagyomány, hogy átvette a Duke Ellington Orchestra vezetését. Vannak-e mások is az együttesben, akik már több generáció óta a zenekar tagjai vagy volt alkalmuk még játszani Duke Ellingtonnal?

Sajnos épp nemrégiben vesztettük el nagyapám zenekarának utolsó élő tagját. Berry Lee Hallnak hívták, egy hónapja halt meg, és még a 70-es években került az együttesbe. Mindenki más vagy az előző generáció zenészeivel játszott, vagy más remek zenekarokból jött. Nem a telefonkönyvből válogatom a tagokat, ha valakit elveszítünk, a szekciójának a zenészeit kérdezem meg, hogy kit ajánlanak a helyére, ki képes betölteni a hiánya keltette űrt. Ez így volt apám és nagyapám idejében is. A zenekart mindenekelőtt családként kezeljük, faj, nem, bőrszín nálunk nem akadály. Én anyai ágon dán vagyok, apám afroamerikai, így ez a zenekar ebből a szempontból is egyedülálló.