eur:
394.05
usd:
365.61
bux:
65384.6
2024. március 29. péntek Auguszta

Huszti Péter: Nem szégyellem, hogy a színházat illetően konzervatív vagyok

Fiatalkorának színészóriásait szeretné bemutatni, közelebb hozni a fiatal pályatársakhoz Huszti Péter a "Kik vagytok, hé?" című könyvével, amelyben műhelytitkokat is elárul arról, hogyan készült egy-egy szerepre. A soproni Petőfi Színház művészeti tanácsadója az InfoRádió Aréna című műsorában beszélt arról is, milyen volt egy hétig a Nemzeti Színház vezetőjének lenni, és arról, mennyire sajnálja fiatal pályatársait, akik már nem játszhatnak klasszikus drámákban, mert ma a vígjáték és a musical a divat világszerte.

A mostani beszélgetésünk apropója egy könyv, igaz, egy kicsit megkésve beszélgetünk róla, hiszen a kötet tavaly végén látott napvilágot, "Kik vagytok, hé?" címmel. Novellaszerű írásokat, feljegyzéseket tartalmaz utazásokról és természetesen színházról, pályatársakról, kollégákról. Többször említette, hogy a cím Szomory Dezső II. Lajos című drámájának egy mondata. De mire utal?

Nagyon érdekes, milyen mondatokat viszek magammal sok-sok év távlatából is. Ez a mondat a mohácsi csata előtti éjszakán hangzik el Tomori püspök házában, ahol II. Lajos király várja a "Szapolyai seregjeit". Jönnek is éjszaka a seregek, és Lajos király kiabálja bele az éjszakába, hogy "Kik vagytok, hé? A Szapolyai seregjei?" És mindig válaszolnak, hogy nem, ezé, azé, amazé. És végül is Szapolyai seregjei, mint tudjuk, nem érkeznek meg.

Rájöttem, hogy valami hasonlót kérdezgettem néha évek múlva a szerepeimtől is, amelyeket ugyan több éve játszottam már, egyik este mégis rájöttem előadás közben, hogy jé, ezt a mondatot most fedeztem fel. Miért mondja itt Hamlet, hogy készen kell lenni a feladatra? Miért beszél olyan sokat Cyrano a becsületéről? Miért keresi Peer Gynt a visszautat a mamához?

Miután egy-egy mondat így meglepett, játékosan föltettem magamban a kérdést, nem tudván elaludni előadás után, hogy ki is vagy te, II. Lajos király vagy Jágó vagy Hamlet? Innen jön a cím, hogy "Kik vagytok, hé?" A kérdés a szerepekre vonatkozik, játszótársakra, és azt hiszem, hogy énrám is.

Az előkészületekről, egy-egy szerepre való felkészülésről is lehet műhelytitkokat olvasni ebben a könyvben, arról, ahogy például egy nyaraláson elles egy-egy mozdulatot, gesztust egy halásztól vagy egy pincértől, és ezek a következő szezonban beépülnek egy figura megformálásába. Utána ezek a gesztusok és ezek a szerepek Huszti Péterrel élnek és Huszti Péterrel mennek éveken, évtizedeken keresztül?

Igen, valami ilyesmit érzek én is, azt, hogy nemcsak én bújok a szereplők bőrébe, hanem ők is belebújnak az enyémbe. Ezek a gesztusok, amelyekről szó van, nagyon fontosak. Egyik nyáron például, amikor éppen Shakespeare Othellójának Jágójára készültem, egyszer csak felfedeztem egy borzasztóan érdekes, izgalmas, kegyetlen szemű halászt Dubrovnik környékén. Aztán azon kaptam magam, hogy kora reggel is és este is lemegyek a kikötőbe, nézem a pasast, ahogy kiszáll a csónakból, ahogy odacsapja a sörösüvegeket, ahogy köszön, vagy nem köszön az embereknek, ahogy villan meg a szeme, ahogy ül magányosan. És egyszer csak rájöttem, hogy van valami titok ebben az emberben - ugyanolyan titok, mint amilyen számomra Jágóban is van a mai napig, pedig rengetegszer eljátszottam már.

Ha már az emberekről van szó, a könyvben sokat ír pályatársakról, elsősorban a természetesen a Madách Színházbeli "játszótársakról". Ez volt a cél, valamilyen módon megőrizni az alakjukat, az emléküket?


Igen, azt hiszem. Egészen fiatalon kerültem a Madách Színházba, amelynek óriási társulata volt, olyan színészóriásokkal, mint Tolnay Klári, Kiss Manyi, Pécsi Sándor, Domján Edit, Bessenyei Ferenc, Mensáros László, Márkus László, Ajtay Andor. Közöttük kezdtem játszani, méghozzá rögtön a második évtől főszerepeket.

Ez talán még egy kicsit kellemetlen érzés is volt? Frissen a főiskoláról kikerülve...


Az volt, bár tulajdonképpen elég későn vettem észre. Ahogy ma belegondolok, nagyon nehéz lehetett nekik is, hogy jött egy fiatal srác és elkezdett főszerepeket játszani. Nyilván így érezték, még akkor is, ha később kiderült, hogy talán jogosan játszom azokat a szerepeket. Nagyon meg is szerettek, sok barátság született a közös munkából, és ezeket megpróbálom megörökíteni. Nem csak azt, hogyan játszott Kiss Manyi, hogyan próbált Pécsi Sándor, hanem azt is, hogy milyen emberek voltak. Kikívánkozik belőlem, hogy megőrizzem a gesztusaikat. Talán a hosszú tanári pályafutásommal függ össze, hogy szeretném, ha a fiatalok valamit olvasnának olyan színészekről, akikről sajnos egyébként már nagyon keveset tudnak.

Õk egyébként személyes barátai voltak vagy mesterek is, akiktől el lehetett lesni a mesterségbeli fogásokat?


Az igazság az, hogy igazi mesteremnek Várkonyi Zoltánt, Ádám Ottót, Nádasdy Kálmánt, Vámos Lászlót tartom. Õk voltak a rendezőim és a tanáraim, akik nem olyan módon tanítottak, ahogy az egyetemen szokás, és ahogy én is teszem. A lényeg az volt, ahogyan próbáltak, ahogy megközelítettek egy figurát, megtaláltak egy mondatot. Ezekből rengeteget merítettem és tanultam, rengeteget vittem magammal és viszek magammal ma is.

Voltak akkor a Madách Színházban olyan színészlegendák, "mogulok", akik nagyon nehezen nyíltak meg és nagyon nehezen voltak megközelíthetőek? Mert visszatérve a könyvre, van egy nagyon érdekes történet Ajtay Andorról, akit nem lehetett például a buszmegállóban fölvenni az autóba, mert kényesen ügyelt arra, hogy ne fogadjon el szívességet.


Ajtayról tudtam, hogy szeret engem, ami csak abból derült ki egyébként, hogy szóba állt velem, sőt, meghívott vacsorára. Ez olyan nagy dolog volt, hogy a kollégák el sem hitték, pedig tudták, hogy nem hazudok. Egyébként borzasztó puritán, mondhatni kellemetlen vacsora volt, mert alig tudtunk beszélgetni. Én beszéltem egy kicsit, ő valamit morgott rá, az étel pedig nagyon egyszerű volt, amelyet ő maga tálalt föl. A Törtetők című darab tévéadására hívott meg, együtt néztük; ő szenzációs volt benne és talán én is jó voltam.

A vacsoráig eljutottunk tehát onnan, hogy a buszmegállóban nem szállt be a kocsimba, és ezt a távolságtartást éreztem nála végig. Bementem a színházba, köszöntem neki, ő köszönt, szervusz, fiam, és onnantól kezdve játszottunk, de még a színpadon is megtartotta - azt hiszem, mindenkivel, nemcsak velem - a három lépés távolságot, még akkor is, ha sokkal közelebb voltunk egymáshoz fizikailag. Lelkileg nem lehetett hozzá közel kerülni.

A Madách Színházhoz legalább négy évtized köti. Ez azt jelenti, hogy ez az Ön számára az ideális színház és az ideális társulat, vagy Önnél elv a hűség?

Ez a kérdés nagyon sokszor fölmerült ez alatt a hihetetlenül hosszú idő alatt. Érdekes módon egyébként a hajdan volt Madách Színház társulata nagyjából változatlan volt, azok a nagy nevek, akiket korábban említettünk, néha ugyan jöttek-mentek a Nemzeti és a Madách között, de általában maradtak ott, hova egyszer leszerződtek.

Fontos erény egy színész szempontjából, hogy hű-e egy társulathoz vagy színházhoz?


Nem feltétlenül. Engem többször hívtak máshová nagyon komoly, jól ismert emberek, főleg Várkonyi Zoltán a Vígszínházba, de akkor úgy éreztem, hogy még rengeteg mondanivalóm van a Madáchban, és tudtam, hogy elsősorban Ádám Ottó úgy építi fel a szezonokat, hogy bár nem rám gondol csak, mert olyan darabokat vesz elő, amelyek ők izgatják, de ezekben általában én játszom a férfifőszerepet.

Rengeteg mondanivalóm volt, rengeteg izgalmas, új és új feladat jött, amelyet meg kellett oldani. Rengeteg Shakespeare-t játszottam, ami óriási dolog volt. És még valami: az a társulat folyamatosan változott, nagyszerű játszótársak elhagytak minket, de jöttek fiatalok, sőt, a vége felé a saját tanítványaimmal játszottam és őket rendeztem. A Madáchnak mindig izgalmas, érdekes és értékes műsorterve volt.

Annak idején, amikor a Madách Színházat választotta, ez érzelmi alapú döntés volt? Hiszen Ön is Várkonyi Zoltán tanítványa volt, és ők rendre a Vígszínházba szerződtek. Miért döntött akkor a Madách mellett?

Ez azért nagyon fontos a kérdés, mert emlékszem, hogy akkoriban egy kicsit úgy néztek rám, mint aki megbolondult. Mert Várkonyi Zoltán, aki a mesterem volt, nemcsak hívott a Vígszínházba, hanem meg is mondta, mit fogok játszani: a Mélyek a gyökerek férfifőszerepét. Ádám Ottó viszont csak annyit mondott: nem tudom, mit fog játszani, de úgy érzem, hogy magának itt a helye. Ráadásul a Madáchban voltam gyakorlaton, úgyhogy azt válaszoltam Várkonyi Zoltánnak: tanár úr, én a Madách Színházhoz szerződöm.

Várkonyi nagyszerű ember volt, de sértődős és haragtartó, egy évig az utcán nem fogadta a köszönésemet, sőt, ami egész hihetetlen volt, előfordult, hogy átment a másik járdára, mikor meglátott. Ilyenkor összeszorult a gyomrom.

De rá jellemző a történet vége is. Nagyon sokat játszottam a Madách Színházban, mindjárt az első évektől, négy főszerepet évente. Egyszer eljött - nagyon ritkán járt "más színházába" -, megnézni a II. Lajos királyt. Mikor Ádám Ottó elárulta, hogy Várkonyi Zoltán este jön a bemutatóra, összeugrott a gyomrom; nem elég a premier, még Várkonyi is! Utána küldött egy táviratot, amit a legnagyobb kincseim között őrzök, és amelyben azt írta, hogy a fiatalságát hoztam vissza, az ő IV. Henrik királyára emlékeztette ez az előadás és az alakításom. Ettől kezdve hívott a filmjeibe, nagyon sokat forgattam vele.Emlékszem, egyszer mesélte, hogy a filmek kapcsán is volt egy konfliktusa Várkonyival, mégpedig a Kárpáthy Zoltán miatt.

A Egy magyar nábob és a Kárpáthy Zoltán két isteni történet, és amikor Várkonyi ezeket forgatta, én már "sztár" voltam. Kimentem a hívására a filmgyárba, mire azt mondja a gyártásvezető, hogy ezt és ezt a szerepet adja nekem a tanár úr - ami nem a Kárpáthy Zoltáné volt, hanem egy isteni szerep, amelyet egyébként később Tordy Géza szenzációsan játszott el.

Azt válaszoltam, hogy köszönöm szépen, de én ezt nem játszom el. Visszakérdezett: hogy mondta? Mondom úgy, hogy nem játszom el, mert szerintem én vagyok Kárpáthy Zoltán. Erre kivágódott az ajtó, és kiderült, hogy ott bent ült Várkonyi, aki mindent hallott, és ordítva rúgott ki a filmgyárból. Hát gondoltam, kész, vége, nemhogy a filmgyárba nem tehetem be többet a lábamat, hanem egyáltalán sehova.

Aztán a Fekete gyémántokban mégis megkapta a főszerepet.


Hadd fejezzem be! Akkor még játszottam egy vak fiút A pillangók szabadok című darabban, és egyik nap megint szóltak, hogy este jön Várkonyi. Jézus Úristen, előre rettegtem, mi lesz. Hát az lett, hogy bejött az öltözőmbe a bemutató után, és hozzám vágott egy forgatókönyvet, de úgy, hogy a homlokom egy picit fel is repedt, mert ott talált el a sarka. Ez volt az Ártatlan gyilkosok című film forgatókönyve. Egy nagyon csúnya szó kíséretében még odaszólt: "főszerep".

És aztán utána jött a Fekete gyémántok.

És akkor utána jött a Fekete gyémántok, amelynek a főszereplője az abszolút Jókai-hős, és jött a barátság. Aztán behívott a főiskolára is, így kezdtem el tanítani.

Várkonyi nagyon emlékezetes filmeket alkotott a hatvanas-hetvenes években, csak úgy, mint Keleti Márton, akinek szintén szentel egy fejezetet ebben a könyvben. Egyébként is, ha visszatekintünk, a hatvanas-hetvenes évek volt a magyar film nagy korszaka, bár a filmtörténet nem feltétlenül őket, kettejüket szokta a legtöbbet emlegetni. A nézők viszont igen, talán éppen azért, mert manapság nem nagyon készülnek ilyen filmek.

Igen, Várkonyi akkor nagyon sokat szenvedett, mert bár a közönség nagyon szerette őt is és Keletit is, a kritikusok lenézték és cikizték ezeket a filmeket. Most, ha tudná, hogy a televíziók ünnepi kínálata az ő filmjeiből áll, egy kicsit megnyugodna. Hiszen minden évben előveszik A kőszívű ember fiait, a Fekete gyémántokat.

Említette a Kárpáthy Zoltánt. Volt más olyan filmszerep is, amelyet visszautasított?


Nagyon sok, hiszen, mint említettem, négy főszerepet játszani egy színházi szezonban nagy feladat. Tehát, amikor jött a kérés, hogy forgatnának velem egy filmet, de én történetesen mondjuk a Csillag a máglyánra vagy a Peer Gyntre készültem, akkor Ádám Ottó azt mondta: szó sem lehet róla, most próbálunk!

Az szóba se kerülhetett, hogy egy más színházban vendégművészként fellépjen?

Nem, hiszen arra azt is mondhatta volna, hogy "olyan fantasztikus szerepeket játszol, miért kéne neked máshova menned"?

Amikor Ádám Ottó távozott a Madách Színház éléről húsz éve, mindenki biztosra vette, hogy Ön viszi tovább a színházat igazgatóként, de legalábbis ezt a szellemiséget és irányvonalat. Nem így történt.

Nem, pedig Ádám Ottó, a társulat és Budapest kulturális vezetése is ezt szerette volna, és nagyon sokat beszélgettünk erről, de rájöttem, hogy nagyon sok mindent szeretek a színházban: elsősorban játszani, de akkor már nagyon sokat rendeztem is, és tanítottam. Azt arra is rájöttem, mi az, amit nem szeretnék: ülni egy irodában, tárgyalni, szerződéseket kötni és pénzről beszélni.

A cégvezetés kifejezetten taszított, de hála Istennek megtaláltuk Ádám Ottó méltó utódját Kerényi Imre személyében, aki egyébként Ádám Ottó egyik kedvenc tanítványa és rendezője volt. Kerényi mindenféle döntésbe bevont engem, elsősorban a művészeti kérdéseket illetően, gyakran megkért például, hogy nézzek meg egy-egy főpróbát. Nagyon sokat rendeztem is, az egész tehát egészségesen és természetesen ment tovább.

Mégis, játsszunk el a gondolattal, hogy Huszti Péter akkor elvállalja a Madách Színház igazgatását. Milyen lenne akkor most a Madách, amely elsősorban kitűnő zenés színház?

Egész más lenne, mert én a régi hagyományt vittem volna tovább. Természetesen, gondolom, játszottunk volna mai magyar darabokat - drámákat, természetesen -, és külföldi darabokat is.

Akkor érez valamiféle csalódottságot vagy keserűséget?


Nagyon nehéz lesz elhinni, amit most mondok, de nincs bennem se gyűlölet, se keserűség. Keserűség legföljebb annyiban, hogy megszűnt egy nagyon komoly drámai színház. Sajnálom elsősorban a közönséget, másodsorban a társulatot, hogy nem játszhatják azokat a gyönyörű régi darabokat, és sajnálom a fiatalokat, hogy nem játszhatják a Madáchban azt, amire egyébként az egyetemen tanítjuk őket. De biztos fájdalmasabb lenne, ha egy borzasztóan izgalmas, érdekes drámai színház működne a Madáchban ma is. Így azonban úgy érzem, mintha ez egy másik színház lenne.

Milyen érzés, amikor elsétál a Madách Színház épülete előtt? Állítólag az egykori öltözőjén még mindig ott van a neve.

Ott van a nevem és a képem is. De nagyon ritkán járok arra.

Kerüli azt a helyet?


Lehet, hogy tudat alatt kerülöm. De szeretnék nagyon őszinte lenni: ha elmegyek az épület előtt autóval, akkor nem dobban meg a szívem. Látom, ha ki van téve megint valami vígjáték plakátja, és akkor azt mondom magamban, hogy rendben van. Nincs semmi harag bennem a színház vezetésével szemben, Szirtes Tamással, aki most az ügyvezető igazgató, rengeteget dolgoztam, mint rendezővel. Ilyen színházra kapott megbízást, ilyen színházat csinál. De ez már nem az én színházam, nem az én ízlésem. Ez így van.Miután a Madách Színház igazgatói posztját nem vállalta el, jó tíz évvel később igaz, csak néhány hétre - a Nemzeti Színházét igen. Amire nem sikerült Ádám Ottónak rávennie, sikerült Görgey Gábornak?

Nemcsak ő kért, hanem tulajdonképpen a szakma is, amely aztán természetesen a döntés ellen fordult. Azt kérték, próbáljam meg a Nemzeti Színháznál is alkalmazni az integráló képességemet, ami az egyetemen rektorként bevált. Össze tudom hozni azokat az embereket is, akik egyébként nem szeretik, vagy kimondottan gyűlölik egymást.

De aztán nagyon hamar kiderült, hogy tökéletesen egyedül maradtam. Senkit nem érdekelt, hogy ez milyen színház lesz, mit akarunk játszani, kiket akarok odahozni, hanem letudtak egy - azt hiszem -, politikai döntést. Egy hét alatt rá is jöttem, hogy innen nekem egyszerűen menekülnöm kell.

A Nemzeti Színház igazgatása egyébként egy kicsit megkerülhetetlenül politikai feladat is, nem?

Ma már én is így gondolom, de akkor még nem így láttam, pedig, ha visszagondolok, Major Tamás, aki a Nemzeti Színház legendás igazgatója volt, egyértelmű politikai figura volt az életünkben.

De ez csak az egyik része a dolognak. A másik része pedig egy nagyon fontos tanítás, amelyet akkor figyelmen kívül hagytam. Nádasdy Kálmán mondta nekem egyszer, amikor megkérdeztem tőle, elvállaljak-e egy szerepet: azt gondold meg, hogy akarod-e azt, amit akarsz? Ez egy borzasztóan dodonai mondat volt, akkor nem értettem pontosan. Ma már tudom, hogy azt jelenti: gondold meg, hiszel-e benne, hogy meg tudod csinálni, van-e kedved hozzá, van-e hozzá energiád, van-e hozzá benned elég erő, hogy elkezdjél harcolni, hogy elkezdjél küzdeni?

Ezeket én akkor és ott nem mértem föl, hanem úgy éreztem, mintha kötelességem lenne elvállalni a Nemzeti vezetését - pedig ez abszolút rossz gondolkodásmód. Kötelességemnek hittem az integráló szerepet fölvállalni, megpróbálni elsimítani az ellentéteket és odahozni különböző területről nagyszerű rendezőket és színészeket.

Megváltozott a kapcsolata Görgey Gáborral? Ezt azért kérdezem, mert úgy tűnik, ő az egyik kedvenc szerzője.


Volt egy-két kellemetlen évünk, azt hiszem, hibáztatott, amiért ezt a Nemzeti ügyet nem harcoltam végig, de azt elfelejtette, hogy teljesen egyedül hagytak, nem volt az egész dolog előkészítve és megbeszélve. Én ugyanis kértem előtte, hogy ne kapkodjuk ezt el, akármilyen sürgősen kell dönteni, mert politikai váltás van. Mondtam, hogy ebben nem tudok részt venni, egyrészt, mert nem értek hozzá, utálom és unom magát a politikát, másrészt meg egy ilyen hatalmas feladatra föl kell készülni, össze kell szedni egy csapatot. De nem, ők elkapkodtak mindent.

Úgy érzem, most már túltettük magunkat ezen. Ez az ügy mindenképpen nagyon fontos nekem, alakította az életemet: bizonyos kérdésekben keményebb lettem, bizonyos kérdésekben puhább. De az most már egészen biztos, hogy nem vállalnék el színházigazgatói megbízást.

A merészebb, kísérletező színház idegen Öntől?

Nem, nagyon szeretem nézni, ha valami izgalmas és jó. Emlékszem, egészen odavoltam, amikor a Royal Shakespeare Company itt vendégszerepelt azzal a bizonyos Szentivánéji álommal, amely cirkuszi elemekre épült. De az öncélú modernkedés tőlem nagyon idegen. Vállalom, hogy ebből a szempontból konzervatív vagyok.

A színház ma nagyon más, mint három-négy évtizeddel ezelőtt. Kisebb játszóhelyekre, kevesebb előadásszámban szorultak vissza a drámák, a kortárs magyar színművek, igazi nagy szériát vígjátékokkal, főképpen zenés darabokkal lehet elérni. Baj ez?

Nem baj, pontosabban csak abban az értelemben az, hogy egyre kevesebben látják a klasszikus darabokat. Ez egyébként mindenhol így van; öt évig vezettem kurzusokat az Egyesült Államokban, a Tennessee-i Egyetemen, ahova mindig New Yorkon keresztül utaztam, és alig-alig találtam abban a hatalmas metropoliszban olyan színházat, ahol egy drámát meg tudtam nézni.

Ugyanakkor mi a soproni Petőfi Színházban játsszunk most egy nagyon nehéz darabot, Arthur Miller: Édes fiaim című darabját, ami telt házakkal megy. És ugyanez volt a helyzet A kőszívű ember fiaival. Vagyis az emberekben van igény az ilyen drámákra.

A legeklatánsabb példa a Magyar Televízió: régen minden évben forgattak egy magyar tévéjátékot, én magam játszottam négy vagy öt Németh László-dráma televíziós változatában.

Ha visszatekintünk ezekre az "átkos" időkre, a hetvenes években miért lehetett minőségi drámákkal színházi sikersorozatot csinálni? Ez volt a kádári korszak kultúrpolitikájának a napsütötte oldala, vagy egész egyszerűen nem voltak más "ínyencségek"?

Azt hiszem, ez mind a három igaz. Abban a korszakban engedték, hogy olyan emberek vezessék a színházakat, akikről tudták, hogy a Vígszínházat, a Madáchot is és a Nemzetit versenyeztetni fogják egymással abban, hogy melyik játssza jobban Shakespeare-t, Arthur Millert, Csehovot, Gorkijt. És ezeket a darabok százas szériában játszották, telt házak előtt.

És nyilván volt olyan néző, aki azért ment el a színházba, mert látta Huszti Pétert az Õrjárat az égen című sikeres televíziós sorozatban, és gondolta, akkor megnézi Hamletként is a Madáchban.

Valószínűleg igen. Nem akarok megbántani senkit, de elképzelhetetlen lett volna, hogy engem lássanak egy reggeli műsorban műsorvezetőnek vagy valamilyen zenés butaságban. Nem véletlenül tiltakozik egy-két színházigazgató az ellen, hogy a színészei ilyen dolgokat csinálnak a kereskedelmi tévékben. Biztos vagyok abban, hogy Várkonyi Zoltán vagy Ádám Ottó sosem engedte volna meg ezt.

Akkoriban még a média is inkább a színház felé terelgette az embereket, már a bemutatók előtt cikkek, beszélgetések jelentek meg, így a nézők már fölkészülten jöttek el az előadásra. Egyébként valami ilyesmit érzek most Sopronban is; felkészültebben jönnek az emberek a színházba, mint Budapesten.

Zárszóként visszatérve a könyvre, rosszmájú kritikusok azt szokták mondani, hogy egy színész akkor adja a fejét írásra, ha a színházban már nemigen kap feladatot, mert ez egy színész számára ez mégiscsak pótcselekvésnek tűnik. Tudjuk, hogy ez Huszti Péter esetében nincs így, hiszen ez már a negyedik kötete, tehát akkor is írt, amikor minden este színpadon volt, de tény, hogy mostanában sokkal kevesebb a színészi, színházi feladata. Ez tudatos döntés eredménye?

Részben tudatos, részben természetes, azt hiszem. Most is elég sokat dolgozom, de nem a munka a lényeg, hanem az, hogy elvégezzem, amit szeretnék. Két darabot rendezek és játszom egy szerepet, ez bőven elég, emellett még tanítok is.

Nem akarom, hogy szomorú dologgal fejezzük be a beszélgetést, de azt kérem Jóistentől, hogy akkor zárhassam le majd ezt a szép pályát, amikor nincs bennem keserűség, amikor még úgy tudok eljátszani egy szerepet, ahogy most az Édes fiaimat, ennyi kedvvel, ennyi hittel. Mert nagyon fájó szívvel láttam már egy-két jó barátomat, akik valahogy összemaszatolták az életük végét azzal, hogy tovább játszottak, mint ameddig kellett volna.

Úgy érzem, tartozom magamnak, a családomnak, a környezetemnek és a nézőknek azzal, hogy ne lássanak téblábolni a színpadon, elfelejteni a szöveget. Addig maradok, amíg el tudom játszani azokat az alakokat, akik annyi évesek, mint amennyi én vagyok, nem kell befestenem a hajamat, nem kell fekete bajuszt ragasztanom. Csak olyan szerepeket vállalok, amik illenek hozzám, és amiket úgy tudok eljátszani, hogy a közönségnek örömet szerezzek esténként.

Hanganyag: Kocsonya Zoltán

Címlapról ajánljuk

Teljes a patthelyzet a bécsi repülőtéren

Hiába a 36 órás sztrájk, megszakadtak a tárgyalások a szakszervezetek és az Austrian Airlines osztrák légitársaság között. A dolgozók a Lufthansa leányvállalatánál ugyanolyan béreket követelnek, mint az anyacégnél, ahol egyébként a közelmúltban zárult egy sikeres munkabeszüntetés.
VIDEÓ
inforadio
ARÉNA
2024.04.02. kedd, 18:00
Káel Csaba
a MÜPA vezérigazgatója, filmügyi kormánybiztos
A kormány veszélyhelyzeti intézkedései vannak Brüsszel asztalán

A kormány veszélyhelyzeti intézkedései vannak Brüsszel asztalán

Az Európai Bizottság két ügyben is kötelezettségszegési eljárást indított Magyarország ellen a közbeszerzésre vonatkozó uniós jogszabályok megsértésére hivatkozva még tavaly év végén, amelyek heteken belül új szintre léphetnek. A Portfolio uniós döntéshozóktól úgy értesült, hogy több esetben látnak még kételyeket a magyar közbeszerzési rendszert illetően, így valószínűleg további egyeztetésekre lesz szükség, ezek után májusban felszólítást küldhetnek, hogy ne citálják Magyarországot az Európai Unió Bírósága elé.

EZT OLVASTA MÁR?
×
×
×
×
×