Mostani beszélgetésünk előtt éppen az MR1 Kossuth Rádióban hallgattam önnel egy beszélgetést, reggel a Narancsban olvastam egy interjút, és még rengeteg más helyen. Élvezi a megnövekedett figyelmet?

Azért most hirtelen látványosan megnövekedett a média érdeklődése, nyilván ez a díjnak köszönhető, és különösebben nem élvezem, olyan szempontból nem élvezem, hogy rengeteg időmet veszi el attól a munkától, amit most éppen lázasan be kéne fejeznem. Van egy viszonylag szűk határidős zenedarab, amit meg kéne csinálnom, és gyakorlatilag az utolsó egy hétben munka helyett folyamatosan interjúkat adok.

De teljesen szorgalmasan csinálja, így ránézésre.

Igen, azt mondta egy kedves barátom, akivel én médiaügyekben szoktam konzultálni és hallgatok a véleményére, azt mondta, hogy András, ez a díj, ez a legnagyobb megtiszteltetés, minimum az, hogy aki érdeklődik a személyed, illetve az iránt, hogy miért kaptad ezt a díjat szerinted, annak válaszoljál.

Valamikor fiatal koromban nagyon vártam egy-egy interjút, azt gondoltam, hogy biztosan nagyon kíváncsiak a személyiségemre, én pedig szeretném magam megmutatni, hogy milyen rettenetesen izgalmas vagyok. Ma nem is gondolom magamról azt, hogy nagyon izgalmas személyiség lennék, másrészt pedig nyilván megtanultam azt, hogy sokszor a média más logikával működik, mint ahogy én szeretném, hogy működjön, és természetesen a médiának azt a részét, amit úgy hívnak általában, hogy bulvár, azt megpróbálom minél messzebbre elkerülni.

Akkor is, hogyha az a legnagyobb hatású? Egy kutyából, egy kisgyerekből a lehető legtöbbet ott lehet kaszálni.

Hát igen. Sajnos, az a helyzet, hogy amikor megjelent egy-egy lemezünk, akkor próbáltunk hírt adni erről. Fölhívott egy-egy újságíró, aki jóindulatúan állt hozzánk, és azt mondta, hogy figyelj, írnék én erről, csak be kell csomagolnom valamibe, ugye, mint a húst a panírba, hogy esetleg nem döglött meg a szomszéd kutyája, nem történt valami baleset, nem történt valami érdekes esemény körülöttetek? Hát, mondom, nem nagyon. Akkor találjatok ki valamit. És akkor általában ebben maradtunk.

És általában azt szeretné tudni a díjjal kapcsolatban a sajtó, amit szívesen elmesélne, vagy mindenki a rögeszméjét próbálja a válaszaiból kialakítani?

Az ijesztő volt, amikor a Parlamentben a díjátadás után egy interjúra kimentem a kupolaterem mellé, és akkor utánam rohant egy csomó újságíró, és mint a nagyok, akiket láttam eddig a tévében, egyszerre nyolc vagy tíz mikrofon különböző feliratokkal odanyomult elém. Akkor megijedtem, hogy úristen, most bármit mondok, az ilyen sok helyre kerül, és hogy most akkor nagyon kell figyelnem. Természetesen mondtam is valami hülyeséget.

Na de szándékosan? Mert ezt remekül ki lehet használni. Végül is, mint friss Kossuth-díjasnak, nem sok felelőssége van.

Igen, de szerintem egyrészt van, másrészt meg létezik egy stratégiám a médiával kapcsolatban, megpróbálom normálisan elmondani azt, ami hirtelen akkor eszembe jut, és megpróbálok valamilyen módon kompaktul fogalmazni. Ez vagy sikerül, vagy nem.

Ez az elmúlt néhány nap a díj óta inkább jó, vagy inkább rossz érzéseket okozott?

Azokat a rossz érzéseket, amiket okozhatnék magamnak azzal, hogy a neten olvasnék különböző kommenteket, azokat megspórolom magamnak, tehát azt kell mondjam, hogy inkább nagyon jó. Olyan emberektől is érkeztek gratulációk, elismerő sorok, e-mailek, akikről álmomban nem gondoltam, akiket én nagyra tartok és nem gondoltam volna, hogy hallgatnak bennünket, hallgatják a zenekaraimat, vagy bármilyen munkát, amit végeztem.

Biztos abban, hogy ez nemcsak a Kossuth-díjnak köszönhető? Miért nem mondták korábban, a honlap ott van.

Mert nem ismerem őket.

Most, hogy Kossuth-díjas, most ismeri őket?

Õk sem nekem címezték a leveleket, hanem nagyon sokszor a zenekaraim címlistájára, illetve honlapjára, levelezési oldalára küldték, és akkor onnan láttam, hogy írtak. Ez a dolog, hogy viszonylag fiatalon, egy olyan műfajban, amit amúgy sem kényeztettek el állami kitüntetésekkel, megkaptam ezt a díjat, nyilván ez relatíve nagy port kavart, és megosztotta az embereket. Sokaknak az jutott eszébe, hogyha ő kapott, akkor az én kedvencem miért nem kapott? És nagyon érdekes, hogy legtöbb reakció, az szinte már egy lejátszott meccsként érkezik hozzám. Nagyon sokan azt írták csak, hogy megérdemelted.

Azt mondta valahol, hogy ön szerint a generációja is kapta ezt a díjat. Ezt hogy érti pontosan? Mondott ott neveket, de ebből nekem nem áll össze a generáció.

A generációm zenészei, úgymond a popzenészek Magyarországon egy kicsit negatív megítélés alá esnek. Nem tudom, mi lenne a megfelelő elnevezés, talán a szórakoztató zene, vagy nem tudom pontosan, milyen műfajban vagyunk mi. Mindenesetre azért nem jó a könnyűzene, mert nem könnyű a könnyűzene, tehát nem a valódi különbséget takarja a mai zene és mondjuk a komolyzene között. Vedres Csaba nevű barátomnak, aki kortárs zeneszerző, illetve egy nagyszerű zongorista, van egy nagyon jó könyve, Könnyű-e a könnyűzene címmel, és abban száz oldalon keresztül taglalja ezt a kérdést, összehasonlítja a könnyűzene fejlődését a komolyzene, illetve a kortárs zenével, és nagyon érdekes párhuzamok vannak benne. A lényeg, hogy ez a fajta zene, ami elsősorban szórakoztató zene, illetve populáris zene, ennek a generációnak a zenéje, amelyik most valószínűleg döntéseket hoz. Valószínűleg egyszerűen ezek ugyanolyan zenei alapélményeim, mint amilyen zenei alapélmény volt az előző generációnak-

A Nagy Generáció zenei tevékenységét, bár kicsit késve, sőt, nagyon késve, de szintén díjakkal jutalmaztak. Ugye gondoljunk arra, hogy amikor talán az Illés volt az első zenekar, amelyik Kossuth-díjat kapott, az is annak idején azért elég komoly polémiákat kavart, hogy hát hogy kaphat egy könnyűzenei Kossuth-díjat, hát az a legmagasabb állami kitüntetés.

Van valami képe, elképzelése arról, hogy hogyan dől el egy ilyen díj? 

Fogalmam sincs, de azt gondolom, hogy pont nem nekem kell ezt kutatni.

De nem is piszkálta a kíváncsiság, hogy mégis kinek jutott az eszébe?

Dehogynem! Szerintem előbb-utóbb, valamilyen módon csak eljut hozzám, ha nem is az igazi történet, de mondjuk ezt a kvázi dicsőséget bizonyára néhányan majd vindikálják maguknak, és akkor majd esetleg ilyen szőrén-szálán több fülön keresztül majd meghallom, hogy ki mondta azt, hogy na, akkor a Lovasinak adjunk Kossuth-díjat. Nyilván megvan az a személy, aki ezért lobbizott. Fogalmam sincs, hogy ki. Azt sem tudom, hogy miként működik a Kossuth-díj mint, nem tudom, hogy hogy működik az a bizottság, amelyik eldönti, hogy legyen Kossuth-díj. De hát tudjuk, hogy a bizottságok arra valók, hogy a felelősséget elkenjék egy kicsit az emberek.

Gondolom, sejti, hogy mostantól kezdve bármit mond, alighanem a mondatok végén ott lesz, hogy mondta a Kossuth-díjas Lovasi András. Ez óriási felelősséggel jár énszerintem, de lehet, hogy ön szerint meg nem.

Amikor az ember a nyilvánosság előtt él, az valamilyen módon felelősséggel jár. Nyilván vannak olyan gesztusok, amit egy rockzenész megengedhet magának és lehet, hogy vannak olyan gesztusok, amit egy Kossuth-díjas rockzenész nem engedhet meg magának. Szerencsére, ahogy öregszik az ember, azokat a gesztusokat lassan-lassan elhagyja, amiket nem engedhet meg magának, és lehet, hogy ezzel, mondjuk így része lesz a mainstream popkultúrának, nem tudom. Majd ez kiderül. Én nagyjából eddig is megpróbáltam elkerülni a méltatlan helyzeteket.

Azon töprengett már, hogy mire lehet használni azt a pozíciót, amikor valaki Kossuth-díjas?

Amennyire látszik talán a nyilatkozataimból, én megpróbálom arra használni, amiért szerintem érdemes lobbizni, hogy az a műfaj, amiben dolgozom, amit szeretek, az egy kicsit nagyobb társadalmi elismertségnek örvendjen. Akkor lehetne igazán jó, ha például a mindenkori kulturális vezetésnek lenne valamiféle látomása arról, hogy egyrészt mit kezd a populáris kultúrákkal, másrészt pedig milyen kitörési pontok vannak arra, hogy ez az ország meg tudja mutatni a jelen idejű kultúráját Európának vagy a világnak.