Még mindig filmre dolgozom, analóg géppel. Amikor megkapom a laborból a negatívot, azok a legborzasztóbb pillanatok. Borzasztó, ha az ember tudja, hogy valami jót csinált, amikor úgy tettem le a gépet, hogy ha csak el nem rontottam, akkor ez jó lehet.
Az új generáció és az új technika nem ugyanaz, mint a régi?
Az új generációt meg kell érteni, és ez a feladat engem nagyon izgat. Utánamászom, hogy mi lesz a kép sorsa, hogyan hat a képi világ a gondolkodásra, szemléletre.
Világ életemben fotóriporter voltam. Ha az ember ma a sajtóban dolgozik, a képet valós időben el kell küldeni, a szerkesztőnél meg kel jelennie. Ezt analóg technikával nem lehetne elérni. De megfontolandó, hogy komoly gondok lehetnek a digitális technológia termékeinek megőrizésével, katalogizálásával, visszakeresésével. Például születik egy családban egy gyerek, a nagymamának elküldünk róla egy képet. Eddig a nagymama betűzte az imakönyvébe, a tükör mellé, tehát a szeme előtt volt. Ha már jött több unoka, akkor keresett valami más lehetőséget.
Most mi történik? A nagymamának elküldenek egy digitális fájlt, lementi a családi szerverre, szerver betelik, akkor le kell menteni cd-re, azt meg kell jelölni, kódolni. A cd tíz év múlva tönkremegy, át kell írni, közben megváltozik a digitális nyelv, konvertálni kell, és a nagymama ott áll kép nélkül.
A folyamatosságot, amit a fénykép jelentett, hogy minden családnak megvolt a maga családfája - azt nem látom tisztán, hogy ez miként működik majd.
Mi jut eszébe most, egy konkrét feladat, vagy az a rengeteg munka, ami az elmúlt évtizedekben elvégzett?
Az jut eszembe, hogy mi lehet az a rengeteg dolog, amit csináltam? És a kétségeim. Sok mindent megengedhettem magamnak az elmúlt 50-60 évben a fotógráfiában. Talán a fényképezés nem volt annyira fontos, hogy odafigyeljenek, és retorziók érjenek miatta. Tudom, hogy nem vettek komolyan.
Aztán tanítottam egy csomó embert. De nem szeretem azt mondani, hogy tanítottam. Mert hogy jövök én ahhoz? Próbáltam néhány emberrel beszélgetni, hogy mi a sajtó, az újság, a fénykép. Próbáltam embereket megőrizni az utókornak, a képmásaikat. Ezek mind kísérletek voltak. Nincs bennem az az érzés, hogy én vagyok a világ teteje. A Kossuth-díjról csak a kérdéseim vannak. Hogy tényleg, valóban? De nagyon örülök neki. Én vagyok a harmadik Kossuth-díjas a fotógráfusok közül, Kornis Péter és Balla Demeter után, és ez nagyon megtisztelő.
Hanganyag: Szépvölgyi István