A felvételi vizsgán, amikor sorba állva vártunk az eredményhirdetésre, kijött a zsűri, élen az elnökkel, Várkonyi Zoltánnal, aki rám kacsintott, ahogy elsétált mellettem. Még egy jó órát kellett várakoznunk, a szívem pedig majd' megszakadt az izgalomtól, de Várkonyinak ez a pillantása feloldott. Éreztem, hogy nem kacsintott volna rám a zsűrielnök, ha nem vettek volna fel.
Több mint négy évtizedet töltött el a Vígszínházban számos emlékezetes szerepben. Hogyan emlékszik vissza a Szent István körúti társulatra?
Szerencsém volt: olyan színészekkel játszhattam együtt, akik ma már a magyar színháztörténet legnagyobbjai közé tartoznak. Nagyon sokat kaptam, tanultam tőlük; azt a hivatásszeretetet és -tudatot is, amit képviseltek. Remélem, hogy nekünk is sikerül továbbadni ebből az utánunk jövőknek.
Generációk nőttek fel a gyermekeknek szóló verses lemezein. Miért készültek ezek?
Az első lemezt nem gyerekeknek készítettem. Később aztán, amikor mint nézőtéren ülő közönséggel találkoztam velük, azt éreztem, hogy szeretet árad felőlük; nem lehetett nem visszaadni. A gyerekek nagyon érzékenyek és fogékonyak: ha az ember előadó, és azt szeretné, hogy ne a szemetet kapják, hanem valami értéket, akkor azt adja, amit saját maga is értékként tisztel.
Az évtizedek során változtak a közönség soraiban ülő gyerekek? Más a hozzáállásuk?
A gyerekek lényege sosem változik: szeretnek nevetni, ám nem szeretik, ha másodrendű állampolgárként kezelik őket. Ha nem érzik jól magukat, annak hangot adnak, hiszen még nem tudják, hogyan kell a színházban viselkedni. Ezzel nekem nagyon sokat tanítottak, észre kellett vennem, mikor unatkoznak, mikor figyelnek, és mindig azt a vonalat kellett erősítenem, ami a figyelem felé vitte a nézőket.
Segítette ez akár a felnőtteknek szóló előadásokon is?
Azokban az éneklés segített. Kezdő koromban hadarós színész voltam, akire mindig rászóltak, hogy hová siet. A dal, az ének megtanított arra, hogy lassítsak a beszédben is, merjek megállni, szünetet tartani.
Hanganyag: Oláh András