Bohumil Hrabalról nem állíthatjuk, hogy az a fajta nagy entellektüel volt, aki az életben egyfajta alapálláspontot foglalt el. Szerette a kisembereket, róluk írt. Látta a hibáikat, a jó tulajdonságaikat, és mindezt higgadtan, józanul és humorral írta meg. Mindig is ez vitt Hrabal felé. Sosem érezte magát felülemelkedettnek, nem úgy, ahogyan az írók általában. Õ tulajdonképpen egy azok közül, akikről ír, és ezt az alázatot értékelem benne.
Van olyan hrabali hős, akivel azonosulni tudna?
Úgy gondolom, hogy az új filmem főhőse, Jan Dítì, a pincér nagyban tükrözi sok cseh ember alaptermészetét. Én is cseh vagyok, természetesen. Nem akarom azt hazudni, hogy én olyan sok mindenben különböznék tőle, vagy a honfitársaim többségétől, úgyhogy bizonyos tekintetben hasonlítunk.
Tizenkét éve nem rendezett filmet, és tíz évig tartott, amíg az Õfelsége pincére voltam megfilmesítési jogait megszerezte egy cseh tévétársaságtól. Ennyire szerette volna megrendezni a filmet?
Nem biztos, hogy erre az anyagra vártam tizenkét évet, hanem az igényeimnek megfelelő munkára, és erre az Õfelsége pincére voltam felelt meg. A jobb ajánlatokat az elmúlt tizenkét esztendőben színházaktól kaptam, többek között Budapestről is. Az a típusú rendező vagyok, aki nem akar mindenáron rendezni, megvárom, amíg ajánlatot tesznek, és ha ez évekbe telik, akkor maradok a fenekemen. Tulajdonképpen én választok, de nekem tesznek ajánlatokat, és abból jön ki a végeredmény. Nem vagyok annyira öntudatos rendező, hogy minden egyes film az én választásom. Bérelhető rendező vagyok, de ennek az a feltétele, hogy az anyag abszolút az ínyemre legyen. A régi idők nagy művészei is mind felkérésre dolgoztak, elég, ha csak Bachra, Michelangelóra vagy Shakespeare-re gondolunk. Ha megengedik nekem ezt a szerénytelenséget, ilyen tekintetben hozzájuk hasonlítom magam, és nem azokhoz, akik azt állítják magukról: "igen, én nagy művész vagyok, azt csinálok, amit akarok."