Jordán Tamás: "...muszáj repülni"

Infostart
2007. május 27. 12:06
Jordán Tamás jövő év szeptemberétől - a most létrejövő - szombathelyi színház igazgatója lesz. A Nemzeti Színház éléről - mandátuma lejártával - távozó művész hangsúlyozza: nem menekül el a problémák elől, egyszerűen szüksége van új kihívásokra. Jordán Tamást egyébként most választották be a Halhatatlanok Társulatába.
Miért dönt úgy egy sikeres színház vezetője, hogy elszerződik vidékre, és elkezd építeni egy színházat?

Először szeretném leszögezni: nem menekülök. Sokan ezt gondolják, mivel mindenféle hírek keringenek a Nemzeti Színház körül - hogy befogadószínház lesz, hogy átköltözik a Pesti Magyar Színházba, hogy én most fogom magam, és a gondok elől menekülve elmegyek Szombathelyre színházat csinálni. Szó sincs erről. A szombathelyi polgármesterrel már egy évvel ezelőtt megegyeztünk, hogy ha őt újra megválasztják, és megteremti a színházalapítás feltételeit, akkor én a mandátumom lejárta után nem pályázok újra a Nemzeti Színház igazgatói posztjára, és a szombathelyi színház alapításának szentelem a tehetségemet, életemet, jövőmet.

Mindig az Egyetemi Színpaddal kezdem a hasonló eszmefuttatásokat, mert a hatvanas évek Egyetemi Színpada legendás hely volt, az volt akkor a budapesti társadalmi élet egyik fellegvára, központja.

Akkor Ön még diákként vett részt ebben?


Igen, akkor én még egyetemista voltam. Hát ott fantasztikus dolgok voltak! Latinovits, Mensáros önálló estjei, ott alakult az Omega, ott alakult a Balázs Béla Stúdió. Akkor megtanultam valamit a színházról, amit egész életemben dédelgettem magamban: hogy a színház nemcsak az előadások játszóhelye, hanem fórum, találkozóhely. Ez olyan erősen él bennem, hogy most már kitörölhetetlenül végig fogja kísérni az életemet. Tulajdonképpen mindig egy ilyen helyet szerettem volna létrehozni, és mikor megalapítottuk a Merlin Színházat 1991-ben, akkor is ez volt a cél. Én nagyon szeretem azt, hogy van egy hely, ahol az emberek egymással eszmét cserélnek, találkoznak, tehát a színház hatással van a környezetre és a társadalomra is.

De azt gondolom, hogy erre a Nemzeti Színház pont nem a legmegfelelőbb terep volt 2003 elején, amikor ön odakerült.

A Nemzeti Színház arra törekedett, hogy hasonló szerepet töltsön be, csak például a kisebb, 160 fős "szabad" játszótér kialakítása pénzhiány miatt meghiúsult. De hozzáteszem: Szombathelyen különleges a helyzet, hiszen ott ötven éve nincs színház. Tehát én nem kívánkoznék a Nemzeti Színház igazgatói székéből egy vidéki színházigazgatói székbe, de az a kihívás rettenetesen foglalkoztat, hogy milyen színházat alapítani ott, ahol egyáltalán nincsen színház. Hogy milyen a színház és a város kapcsolata, hogy miként lehet megvalósítani azt az elképzelést, hogy a városban valamiféle szervezőerő legyen a színház, mint egy fellegvár, mint egy találkozóhely...

A hatvanas évek Egyetemi Színpada egy sajátos miliőben volt ilyen. Ön szerint ez ma, egy pártízezres városban ugyanúgy elképzelhető?

A miliő bizonyára nagyon más, de szerintem az emberekben erős a vágy, hogy találkozzanak, hogy eszmét cseréljenek, hogy ne csak "háborúsdi" legyen, hanem felnőtt, okos emberek dialógusából álljon a közélet. A művész zászlójára van tűzve, hogy meg akarja változtatni a világot, a környezetet, amelyikben él. Ha nem ezt teszi, akkor veheti a sátorfáját. Tehát olthatatlanul kell égnie a vágynak, hogy hatással legyünk a világra. Én azt hiszem, hogy egy ilyen fantasztikus városban, amilyen Szombathely, ilyen erős a hátszéllel ez megvalósítható.Mindvégig egy városi, erős társulati együttlétről, együttélésről beszél. Tehát költözik Szombathelyre?

Feltétlenül. Én a legendás Kaposvári Színházban töltöttem el tizenegy évet nagyszerű társulattal, rendezőkkel és kollégákkal. Akkor úgy éltünk, hogy kaposváriak voltunk. A kis társulattól - amit majd össze szeretnék hozni - elvárom, és szinte alapfeltétel lesz, hogy szombathelyiek legyenek arra az időre, amíg ott munkát vállalnak. Nem szeretném, ha Budapestről "pendliző" művészek töltenék meg a színházat. Tehát ott fogunk élni. Hadd mondjak most olyan szavakat, amik talán devalválódtak, vagy nagyon közhelyesek, hogy küldetés vagy misszió. Egy kicsit pirulok belül, mikor mondom, de úgy érzem, az emberben - amikor megteremti a nyugalmat - megszólal egy hang, ami nagyon bölcs tanácsokat tud adni. Én most ezt érzem, a belső hang diktálja nekem, hogy elmenjek Szombathelyre színházat építeni, egyszerűen ott van feladatom.

Építkezni szó szerint is kell.

Igen, egyelőre nincs színházépület. Ez évek kérdése lesz. Egyelőre a helyőrségi házban fogunk játszani, ami azért tetszik nekem nagyon, mert pontosan megfelel az általam elmondott kritériumoknak. Van étterme, kávézója, a legalkalmasabb hely egy "fórum" létrehozására. Az épületet pedig el kell kezdeni építeni.

Nincs Önben bizonytalanság, nem tart egy kicsit ettől?


Az egész életem ilyen volt. Mindig döntenem kellett. Egyetemi Színpad, 25. Színház, aztán le kellett menni Kaposvárra Lázár Katival, az is egy komoly döntés volt. Az élet végül minket igazolt. Utána alapítottunk egy új színházat '91-ben, amikor még nem volt szokás alapítványokat, egyesületeket működtetni. A sötétbe ugrás volt a Merlin, és sikerült. A Nemzeti igazgatói pozíciója is tele volt buktatóval, kihívással. Tehát nagyjából tízévenként mindig volt egy hasonló döntésem. Ilyenkor Solt Lajosnak, a kiváló karikaturistának egy rajza jut eszembe: egy kopár faágon üldögél az anyamadár, meg a fölborzolt tollú kismadár dideregve, rettegve, és a szöveg alatta az, hogy a mama mondja: "De értsd meg, egy madárnak muszáj repülni." Hasonlót érzek, hogy berzenkedhetek, meg lehetnek bizonytalanságaim, de valahogy a Jóisten is azt akarja, hogy most erre induljak.

De közben egyébként ezeken az állomásokon jól érezte magát?

Mindig úgy éreztem, hogy a lehető legjobb helyen vagyok, olyan helyen, amit soha nem fogok otthagyni, mert annál jobbat nem találok. Ezt mindig így éreztem. Úgyhogy a Jóisten fogja a kezemet, és szolgál nekem azzal a 90 százalékos szerencsével, ami a pályánkat igazgatja, és futószalagon jöttek a lehetőségek. Egyébként azt gondolom, hogy nagyon hűséges természetű ember vagyok a látszat ellenére, és száz százalékosan szeretnék részt venni annak a közösségnek a munkájában, ahol, épp' vagyok.

A látszat ellenére?


Hát igen, hiszen úgy tűnhet, hogy otthagyok csapot-papot. Például a harmadik feleségemmel élek, három anyától vannak gyerekeim, de nagyon hű voltam mindegyikhez, szóval ez valahogy egészen bizarr, nem is tudom, most miért mondok ilyen önvallomásokat...

Egyszerűen vannak szakaszok, amikhez tartoznak bizonyos feladatok. Egyébként egy picit benne van a pakliban az is, hogy - Isten bocsássa meg - én már nagyon nem szeretek Budapesten élni. Nem akarok másfél órát autózni, nekem Pesthez nincsen közöm, bár pesti vagyok, de én a lakáson, a munkahelyen meg a gyerek iskoláján kívül nem megyek sehova sem. Ritkán elmegyek színházba, de olyan nem fordul elő, hogy elmegyek a Margitszigetre sétálni, vagy fölkeresem a Vörösmarty teret.

Ez egyszerűen az időhiány miatt van?


Meg ilyen a fővárosi életritmus. Azt gondolom, hogy nekem most egy olyan ritmusú életem lesz, amelyik hasonlít a kaposvári boldog évtized napjaihoz.

Hogy ha el kellene számolni a Nemzetivel, tehát mondjuk: bement, ruhatár, kalap, kabát, leadta ezt, és most jön kifelé. Mit fog visszakapni?

Nagyon sokat gazdagodtam a Nemzeti Színházban. Mintha minden korábbi állomás erre a feladatra készített volna fel. Mikor fiatal gyerek voltam, akkor Garasra vagy Törőcsikre úgy néztem föl, mint a félistenekre, és akkor mit tesz Isten, egyszer csak én vagyok Törőcsik Marinak, Garas Dezsőnek és Bodrogi Gyulának az igazgatója. A többiek szinte kivétel nélkül mind szeretett kollégáim vagy barátaim voltak. A Nemzeti Színházban sikerült egy olyan légkört kialakítani, amelyikben nem szignifikáns az, hogy van egy igazgató, aki ezt a társulatot vezényli. Tehát nekem nem fontos az, hogy elmondhatom azt a mondatot minden reggel fogmosás után, hogy én vagyok a Nemzeti Színház igazgatója. Egyszerűen a társulattal ezt nem így éljük meg.

Szóval leadtam a ruhatárban azokat a tapasztalatokat, amiket szereztem addig, és - ha nem is adtam - mindig is magamban hordoztam azt a vágyat, hogy jól teljenek a hétköznapok. Olyan légkört szerettem volna kialakítani, ahol az ott dolgozóknak a munka egyben a hobbijuk is. Ha ennek a feltételét az ember megteremti, akkor kialakul egy olyan légkör, amiben nem olyan szürkék a hétköznapok. Annak örülök a legjobban, hogy az a vágy, hogy minden munkatárs barát legyen, vagy "majdnem barát", az tulajdonképpen létrejött a Nemzetiben.


KAPCSOLÓDÓ HANG:
Interjú Jordán Tamással - 1. rész
A böngészője nem támogatja a HTML5 lejátszást
Interjú Jordán Tamással - 2. rész
A böngészője nem támogatja a HTML5 lejátszást