Amikor fiatal koromban végiggondoltam a saját életemet és azon töprengtem, hogy miről is készítsek filmet, elkezdtem álmodozni a Tízezer nap című filmről, amely naptári évben számolva annyi nap, ahány napos voltam én, amikor a filmet készítettem.
Tízezer napos volt akkoriban?
Igen, ez 26-27 év. Utána lehet számolni.
Ez adta a cím ötletét? Hogyan kapcsolódik ehhez a történelem?
A történelem ehhez úgy kapcsolódik, hogy amikor én végiggondoltam a saját addigi tízezer napomat, akkor rájöttem, hogy a saját életemben sem én vagyok a legfontosabb. Sokkal fontosabb annak a közösségnek a sorsa, élete, amelyből én vétettem. És az a dolgom, hogy mindazt, amit én ebből a közös sorsból merítettem, megéreztem, felismertem, ezeket megfogalmazzam. Egy művésznek ez a dolga.
Mi alapján választotta ki a korszakokat és a figurákat? Említhetnénk Dózsa Györgyöt, Verbőczyt vagy a II. világháború utáni korszakot.
A második filmem Dózsáról szólt, a harmadik, a Nincs idő, az is egy történelmi film volt. Egy nagyon különös történetelemzés. De történelemmel foglalkozó volt minden filmem. A mérkőzés például 1956-ban játszódott, A másik ember első része a világháborúról szólt, a második 1956-ról. Az életem és a személyes vonzalmam is valahogy a történelmem felé sodort engem. Én nem vagyok egy alanyi költő, aki csak a saját búját-baját zengedezi. Én cselekedni szeretnék azért az országért, azért a közösségért, amelyben élek. Ehhez az szükséges, hogy vállaljam is a közös történelmünket, és próbáljam is azt felmutatni.
Legendás a Kósa Ferenc - Sára Sándor - Csoóri Sándor hármas alkotóközösség. Hogyan alakult ez ki?
Három felől jöttünk, Csoóri Sanyi a Dunántúlról, Sára Sanyi Turáról, Pest megyéből, én pedig Szabolcsból. És aztán összetalálkoztunk, mert hasonló korúak voltunk, mert úgy gondoltuk, hogy hárman többek vagyunk, mint három gondolkodni képes ember. Ha hárman összeadjuk például a kritikai érzékünket, akkor egymást kontrollálva talán létrehozhatunk egy olyan művészetet a magyar filmben, amelynek teremtésértéke van.
Olyan nagy szeretetről beszél az alkotásról, a művészetről, mégis húsz éve nem készített játékfilmet. Miért?
Hát ez érdekes kérdés. Tudja, én 1986-ban forgattam az utolsó játékfilmeket, A másik embert, amelyben az 56-os eseményeket forradalomnak és szabadságharcnak neveztem. Én elmondtam, ami tőlem tellett. Akkor ezt még nem köszönték meg. Négy év is eltel, mire Pozsgay Imre kimondta, hogy népfelkelés volt. Sokan nem merték, de én rátettem az életem az igazmondásra. Három dokumentumfilmet csináltam a baloldali szocialistákról, a baloldali demokratikus szocialistákról '89-ben. Én magam hagyományosan a szívem szerint mindig a baloldalhoz álltam a legközelebb, de egyáltalán nem idegen tőlem, sőt azonos értékkel van jelen a nemzeti kötődés és a szabad gondolkodáshoz való kötődés is. És úgy alakult, hogy a békés rendszerváltás érdekében kellett akkor néhány értelmiségi, aki a három legjelentősebb politikai erő között közvetít, otthonosan mozog, akit meghallgatnak, befogadnak, és aki egészen biztosan nem akar hatalmat. Én ezt a mélyebb szolgálatot próbáltam elvállalni 1989-ben, és aztán így lettem országgyűlési képviselő. Így már elég kevés időm maradt arra, hogy filmeket készítsek, de azért mégis valamit készítettem. Japánban forgattam két filmet, és még nagyon szeretném, ha hátralévő életemben itthon is és Japánban is tudnék filmeket készíteni.