- Radó Gyula rendező és Zalán Magda fordító összefogásának köszönhető a darab. Zalán Magda még 1998-ban talált rá erre a műre Washingtonban, és annyira tetszett neki, hogy elkezdte lefordítani. Majd megkereste hozzá a "szereplőket", a rendezőt, és ők ketten, Radó Gyulával találtak rám. Láttak engem a Luluban, és azt gondolták, hogy esetleg el tudom játszani Nyizsinszkijt.
- Radó Gyula többek között Latinovitsot, Cserhalmit rendezte monodrámában. Nem volt riasztó a nagy legendák után Radó Gyulával dolgozni?
- Fenékre estem a megtiszteltetéstől, de nem a nevek miatt, hanem egyszerűen, hogy rám mernek bízni egy ilyen feladatot. Ez rettentően jólesett.
- A washingtoni előadáshoz hasonlóan nem használnak díszleteket. Ez az eszköztelenség felszabadítja a játékot, vagy még nehezebbé teszi, hiszen Önnek egyedül kell betöltenie a teret?
- Nehéz feladat, nagyon nehéz egyedül lenni a színpadon 75 percen át. De senki sem mondta, hogy könnyű lesz. Viszont annál élvezetesebb. A darab nem engedi, hogy jelmezeket, díszleteket használjunk, és ez óriási szabadságot, lehetőségeket rejt, ebben az előadásban valóban szabadon engedheti az ember a fantáziáját.
- Nizsinszkijt és életének összes fontos szereplőjét is eljátsza a darabban. Hogyan lehet azt elkerülni, hogy ne váljon "ripaccsá" a színész egy ilyen előadásban, főként úgy, hogy nincsenek segédeszközei?
- Ez nagyon érdekes kérdés. Bevallom, küzdöttem ezzel, hiszen nem akartam, hogy felszínesek legyenek a megoldások. Ez egy kiváló darab, amelyben, ha az ember ráérez, működnek az átváltozások. Már csak azért is, mert Nyizsinszkij betegsége, a skrizofénia szinte tálcán kínálja egy többszereplős monodráma megoldásait.
- Mennyire kell a színésznek ismernie Nyizsinszkij munkáját, a balett történetét ahhoz, hogy el tudja játszani ezt a szerepet?
- Muszáj. Nagyon sokat kell egy ilyen dologra készülni. Az ember nem handabandázhat össze-vissza. Fél évig készültünk, beszélgettünk, olvastunk, kutattunk Nyizsinkszkij után.
- Balett nincs a darabban, mégis a színpadi jelenléte egy átrajzolt, kicsit táncos mozgás. Király Attila, a koreográfus. Mi volt a koncepció?
- Nyizsinszkij egyéniségét szerettük volna megmutatni a testtartáson, a mozgáson keresztül, de nem akartuk, hogy táncolni kelljen ehhez. Az összes finom mozdulat, a gesztikuláció, a tartás azt mutatja, mintha egy zsinóron lógna a figura. Ezzel jelezzük a személyiségjegyeit.
- Ön nemcsak itthon tanulta a színészmesterséget, mit adnak hozzá a mesterségbeli tudáshoz a külföldi tanulmányok?
- Az itthoni főiskolai évek nekem kimaradtak, így nincsen összehasonlítási alapom, hogy mihez képest, mit tanítanak külföldön. Én azokból a tanulmányok élek, abból a tréningből, amit kint, Londonban kaptam.
- Biztos nem először és nem utoljára találkozik a kérdéssel: meg kell küzdenie a nevével?
- Teljesen jogos a kérdés, de mindhárman külön egyéniségek vagyunk, Petra is, én is, apu is, és olyan nagyon sokat nem szoktunk erről gondolkodni. A mi családunkban a színészet az egyik nagy beszédtéma, de ez az esetünkben elkerülhetetlen. De "csak" az kerül szóba, hogy ki, mit látott, milyen színészekkel, ki volt jó, ki gyengébb.
- Megkereste már színház, hogy szerződtetné?
- Igen, volt róla szó, de különböző okok miatt elmaradtak a szerződések. Érthető is, meg nem is, de most nem ezzel foglalkozom, mert nagyon örülök ennek a darabnak.
- Tudja már, hogy mivel fog foglalkozni fél év múlva?
- Nem, azt még nem tudom. Naponta változnak a dolgok, lehet, hogy holnapután csöng a telefon, és azt mondják, hogy menjek ki Londonba egy castingra, és ha esetlegesen ki tudok menni, és van akkora szerencsém, hogy bekerülök valamibe, akkor az nagyon jó. Ha nem, akkor egy másik utat kell találni. Ez kiszámíthatatlan, de készenlétben kell állni, mert minden nap hozhat meglepetést.