Básti Juli soha nem kért szerepet

– Neves tagokból álló színészcsapat gyűlt össze a Nemzeti Színházban. Színésznőként szereti, ha ennyi jó színész veszi körül, vagy ez konkurenciát jelent?

– Ha jó színészek vannak együtt, jó produkciók születhetnek, s ez a legfontosabb. A Nemzeti Színházban ma sok olyan színész dolgozik együtt, akik korábbi munkákból, darabokról majdnem mind ismerték egymást. Kevesen vannak olyanok, akik soha nem dolgoztak együtt. De mivel itt is évek óta folyik már a munka, az ismerkedési szakaszon azért túl vagyunk.

– Volt olyan kollégája, akivel újdonság volt a színpadon lenni, mert előtte alig találkoztak munka közben?

– Kulka János volt ilyen, akivel utoljára a főiskolán játszottunk együtt, de aztán valahogy elkerültük egymást.

– A Nemzeti Színház eleinte „nagyágyúkat” igazolt, számtalan neves színészt sikerült meggyőzni arról, érdemes ide szerződni. Hogyan sikerül csapattá formálni a társulatot?

– Sokat segít ebben, hogy régi ismerősök vagyunk, például a Katonából, ahonnan én is szerződtem. De nem hívnám „vásárlásnak” a társulatépítést, lassan kialakult a csapat, s az természetes, hogy az igazgató azokat hívta, hívja, akikkel szeretett, tudott együtt dolgozni korábban is.

– Jordán Tamás, a Nemzeti Színház igazgatója igazi „showman”, szinte keresi az alkalmat, hogy egy bált, vagy összejövetelt szervezzen. De milyen igazgató?

– Tamás nagyon jó humorú ember, annak ismertem meg Kaposvárott is, abból az időszakból senki sem felejti el a karácsonyi, szilveszteri bulikat. Lukáts Andor és Koltai Robi mindig produkálta magát, utánoztak mindenkit, akit csak lehetett. Csodálatos esték voltak. Tamás jókedve és azon törekvése, hogy a színészek jól érezzék magukat, a mai napig lankadatlan. Nem ahhoz a színiigazgató-iskolához tartozik, amelyik megfélemlített színészekkel szeret dolgozni, olyanokkal, akik szorongva, suttogva beszélnek a büfében.

– Volt valami kérése, amikor a Nemzetibe szerződött?

– Nem, nem volt semmilyen. Csupán annyit mondtam, szívesen dolgoznék a stúdió színpadon. De szerepet nem kértem, és soha nem is fogok. Közvetlenül a Nemzetibe szerződés előtt volt egy szörnyű élményem. Soha nem vágytam szerepre, de több mint tíz éve kiejtettem a számon, hogy Hedda Gablert szívesen eljátszanám. Rá tíz évre kaptam meg a szerepet és életem egyik legnagyobb kudarca volt.

– Azért élte meg rosszul, mert az volt a Katonában az utolsó szerepe?

– Nem. Azért esett rosszul, mert pont tíz évvel később kaptam meg, mint amikor el kellett volna játszanom. Hedda Gabler alakja inkább a harminchoz, mint a negyvenhez áll közelebb. De nemcsak ez volt a baj, az előadás több sebből vérzett.

– Szokta érezni, ha nincs valami rendben egy előadással? Ha valaki benne vagy egy munkában, sokszor nem érzi, hogy a teljesítményével baj lenne.

– Az, hogy az ember jó teljesítményt nyújt, és a lehető legtöbbet próbálja kihozni magából, az nem ugyanaz, mint amikor a rendezés, a szereposztás, a hangulat, a díszlet, a jelmez és minden stimmel, és ettől lesz jó egy produkció. A környezetemben – szerencsére – többnyire mindenki úgy dolgozik, hogy mindent belead, de ettől még sajnos lehet rossz is egy előadás. Nagyon sokszor bízunk benne, hogy az iszonyatos erőfeszítés és a munka majd meglátszik. És az látszik is, de még sem elég. Ha valami nem sikerül, egy színésznek az fáj a legjobban, hogy azt feltételezik, nem dolgozott eleget.

– Ismerős az érzés, amikor egy film első kockájáról, egy előadás első jelenetéről megérezzük, ez jó lesz vagy nem. Megérzi Ön is, amikor az olvasópróbán először szólal meg?

– Általában igen. Volt, hogy megcsalt a szimatom, de az esetek többségében érzem. A Hedda Gabler esetében például kicsit későn éreztem meg.

– Legutóbbi nagy szakmai elismerése a Kaukázusi krétakör főszerepe volt. Pedig kevés nagyobb ellentmondás van, mint a Vígszínházban Brecht-et rendezni, de Zsótér Sándornak ez már másodszor sikerült. Ráadásul a Kaukázusi női főszerepe a legjobb női alakítás díját hozta Önnek a Pécsi Országos Színházi Találkozón, ahol nagy siker volt az előadás is. Milyen emlékei vannak erről a munkáról?

– Úgy éreztem, hogy a Kaukázusi igazán Pécsett volt nagy siker, nem Budapesten, ahol rendre többen elmentek az előadásról. Pécsett az a rengeteg ember úgy nézte az előadást, ahogy ezt a darabot nézni kell. Minden pisszenésre figyeltek, ott igazán értő és figyelő közönség volt. A Vígszínház közönségének véleménye ellentmondásosabb volt. De nagy élmény volt az életemben, imádtam azt a szerepet, kedves emlék marad mindig. Zsótérral nagyon régen ismerjük egymást, de eddig valahogy soha nem alakult úgy, hogy együtt dolgozhattunk volna.

– Megint próbál, Az öngyilkos című darab bemutatójára készül. A főszereplő, a munkanélküli Szemjon Szemjonovics Podszekalnyikov öngyilkosságra készül. Szándéka kitudódik, és sorban jelennek meg nála a társadalom különböző képviselői. Az értelmiségi, a népi költő, a hentes, a pap, a ledér hölgyek és valamennyien azt akarják, értük legyen öngyilkos. Az 1920-as években írt, félévszázadon át betiltott darab cselekménye ellenére fergeteges komédia, melyben Önnek is nevettetnie kell. Várja már?

– Nagyon sokat nevettünk az olvasópróbán, de nagy kérdés, a humort át tudjuk-e menteni az előadásra is, mert a szöveg önmagában hihetetlenül szellemes. Olyan verbális humora van, ami kevés darab sajátja és nagyon izgulok, hogy ezt meg tudjuk valósítani.

Képgaléria