Izrael a múlt szombat hajnalban egyfajta támadást intézett iráni katonai célpontokkal szemben. Néhány nap tükrében látszik-e, hogy mekkora volt a jelentősége és a kiterjedtsége ennek az akciónak?
Gyakorlatilag korlátozott célú csapás volt, ami viszont szó szerint sebészi pontossággal talált a megfelelő helyekre. Jól látható módon Izrael nyomásgyakorlásra használta ezt a csapást, elsősorban légvédelmi objektumokat, lokátorállomásokat, légvédelmi rakétaindító állványokat semmisített meg, közülük is nagy hangsúlyt helyezve az iráni légvédelem legkorszerűbb, orosz eredetű Sz-300-as rendszereinek a kiiktatására. Ezzel Izrael nagyjából jelezte, hogy képes átlőni Iránnak, mondjuk úgy, a rakétavédelmi pajzsán. Amíg Irán elsősorban ballisztikus rakétákat használt az októberi eleji támadásban Izrael ellen, Izrael most légi indítású eszközöket használt, az izraeli légierő mérte a csapást.
Mekkora a különbség?
A különbség talán az, hogy Irán nagyjából 180 ballisztikus rakétával támadott. Irán is előre jelezte, tehát lehetett tudni, mikor fog lőni, volt ideje felkészülni az izraeli légvédelemnek. Nem kis részben jordán légtérből lőttek az izraeli gépek, Jordánia, mondjuk úgy, behunyta a szemét, nem emelt akadályt. Berepültek egyébként az izraeli gépek, amennyire tudjuk, ellentmondásosak az információk, az iraki légtérbe is, de Irak egy de facto polgárháborúban álló ország, ami nem képes megvédeni a saját légterét. Nagyjából hivatalos iráni adatok szerint rengeteg eszközt lelőttek, izraeli adatok szerint egyet sem, valószínűleg néhányat el tudott fogni az iráni légvédelem, de az izraeli rakéták, robotrepülőgépek döntő többsége átütötte az iráni légvédelmet, és nagyjából Izrael azokat a célpontokat, amiket meg akart semmisíteni, megsemmisítette. Bár nagyon komoly félelem volt ebben az ügyben, amennyire tudjuk, olyan létesítményeket, amelyek összefüggésben állnak az iráni nukleáris programmal, és főleg ahol hasadóanyagokat tárolnak – ezeknek lehetett volna nagyon komoly környezetszennyező hatása – Izrael nem támadott meg, viszont az előkészítés részeként több nukleáris komplexumnak a légvédelmi rendszereit nagyon komolyan megrongálta és/vagy megsemmisítette. Vagyis egy következő csapással sokkal könnyebben el lehetne érni ezeket a létesítményeket. Más kérdés, hogy milyen kárral, mert a legtöbb iráni létesítményt mélyen, akár több száz méter mélyen levitték a hegyek alá. Amit a legkönnyebb lenne megtámadni, az a busehri atomerőmű, viszont ott egy Csernobil-típusú katasztrófát okozna az Irán elleni támadás, ráadásul a busehri atomerőművet a Perzsa-öbölből hűtik, ott van a Perzsa-öböl északi partján, attól délre pedig az összes öbölmenti arab ország ugyanabból a vízből sótalanít. Tehát egy Busehr elleni izraeli csapás nagyon komoly diplomáciai vihart váltana ki, hiszen nukleáris szennyezett vízből nem lenne képes sem Szaúd-Arábia, sem Katar, sem az Egyesült Arab Emírségek, sem Omán tengervizet sótalanítani. Egyébként Trump elnök a kampánya részeként javasolta Izraelnek, hogy mérjen csapást az iráni nukleáris programra, de szerencsére az izraeli vezetés bölcsebb volt ennél. Azt látjuk, hogy sem Irán, sem Izrael a maga részéről nem akar tovább eszkalálni, nem akarja, hogy a két fél közötti háborúvá emelkedjen ez a konfliktus. Most egyébként az van, ami volt október elején, csak fordítva, most Iránnál pattog a labda. Mindenki arra vár, hogy Irán mit fog reagálni. Egy ilyen ütésváltás már volt áprilisban. Az úgy kezdődött, hogy az Iráni Iszlám Köztársaság damaszkuszi konzulátusát érte izraeli támadás. Merő véletlenségből az Iráni Iszlám Forradalmi Gárda két olyan tábornoka is ott volt, aki részben a Hezbollah felfegyverzéséért, részben a Hamász irányába futó fegyverszállításokért volt felelős, tehát a Moszad megint jól dolgozott. Arra volt válaszként egy több mint 300 eszközzel végrehajtott támadás, azt napokkal előre bejelentette Irán, 90 százalék fölött elfogta az izraeli légvédelem azokat az eszközöket, amerikai, jordán, szaúdi és brit segítséggel. Erre volt egy korlátozott izraeli csapás, ami elsősorban Iszfahán térségét célozta, repülőtereket, légvédelmi állásokat. Iszfahán azért fontos, mert az iráni nukleáris program egyik központja. Most egyébként Teherán környékén lévő légvédelmi állásokat is csapás ért, tehát elvileg a következő izraeli csapás akár érhetné az iráni fővárost is. Ezzel nyilván nagyon komoly nyomást helyezett az izraeli vezetés az iránira. Azt a Hezbollah, meg a Hamasz alapján látjuk, hogy Izrael nem nagyon szokott habozni, hogyha a vele ellenséges erőknek a vezetését kell úgymond lefejezni. Nyilván egész más helyzet az, amikor nem állami szintű fegyveres csoportokat, nyugati terminológia szerint terrorista csoportokat, hiszen a legtöbb nyugati állam szerint, beleértve egyébként Magyarországot is, a Hamász meg a Hezbollah is terrorszervezet. Az iszlám világ nagy részében szabadságharcosoknak nevezik őket, nyilván más szempontokat mérlegelve. Nagyon komoly szintlépés lenne, hogyha az iráni vezetésre mérne direkt, célzott csapást Izrael, de sajnos semmit sem zárhatunk ki ebben a konfliktusban.
Azt látjuk, hogy azért nem reagálnak rögtön a felek. Ez a mostani állapot egyfajta vihar előtti csend, vagy elképzelhető, hogy megállnak ezen a szinten, és komolyabb iráni válasz nem lesz?
Nagyon jó kérdés, nem tudjuk a választ rá. Áprilisban ez egy ütésváltásban kimerült. Tehát Izrael vélhetőleg megtámadta a damaszkuszi konzulátust. Azért mondom, hogy vélhetően, mert Izrael ezeket a dolgokat nem szokta vállalni. Ugye a csipogós ügyet sem vállalta. Iszmáil Hanijének, a Hamász vezetőjének teheráni meggyilkolását sem vállalta a zsidó állam, de gyakorlatilag a nemzetközi közösség döntő többsége, beleértve a szakértőket is, kész tényként kezeli, hogy ezeket Izrael követte el.
Másnak nem nagyon állt érdekében.
Másnak nem nagyon áll az érdekében. Arra volt egy iráni csapás, erre volt egy korlátozott izraeli válasz, most megint egy ilyen ütésváltás zárult le. Ha Irán nem reagál, akkor valószínűleg Izrael befejezettnek tekinti a dolgot. Iránnak nem érdeke tovább eszkalálni, mert nincs olyan forgatókönyv, hogy kimaradna a két ország összecsapásából az Amerikai Egyesült Államok, és az Amerikai Egyesült Államok, ha belép Izrael oldalán, az Irán számára egy egyértelmű vereséggel ér fel, nem mintha egyébként Izrael ezt önerőből ne tudná megoldani.
Mekkora az iráni és az izraeli haderő közötti különbség, és elsősorban a két légierő közötti különbség?
Nagyon fontos leszögezni, hogy hiába van Iránnak óriási hadereje és több millió kiképzett tartalékosa. Hála a Jóistennek, a két ország szárazföldön nem szomszédos egymással. Több ország van köztük, akárhogy is nézzük, Irakon és Szírián vagy Irakon és Jordánián keresztül férnek csak egymáshoz, tehát a szárazföldi összecsapások lehetősége kizárt. Mennyiségét tekintve az izraeli légierőnél az iráni több géppel rendelkezik. Minőségi szempontból viszont hatalmas különbségek vannak. Izrael rendelkezik a legkorszerűbb amerikai F-35-ösökkel, az F-16-osok és F-15-ösök többszörösen korszerűsített változataival. Ezek az izraeli fejlesztések esetenként olyanok, hogy az amerikaiak megvásárolják az izraeliektől a saját gépeikre a szoftvercsomagokat, meg kiegészítőket, elektronikai zavaró berendezéseket, satöbbi. Az izraeli gépek esetenként korszerűbbek, mint az amerikai eredeti verzió. Nagyon korszerű légiharc-rakétákkal rendelkezik az izraeli légierő, nagyon komoly támadó potenciállal, nagyon fontos, hogy egy esetleges konfliktus esetén Izrael prioritást élvezne az amerikai légiindítású rendszerek esetében is. Izrael mögött nemcsak a saját hadiipara áll ott, hanem egyébként a mostani háborúban a Hamász és a Hezbollah ellen is látható, nagyon sok amerikai eredetű fegyverrendszert vetnek be, tehát a zsidó állam számíthat az Egyesült Államok támogatására. Csendben teszem hozzá, hogy valószínűleg Irán is számíthatna Oroszország támogatására, hiszen Moszkva az elmúlt két évben nem nagyon tudná támadni Ukrajnát, ha Irán nem szállítana ehhez folyamatosan úgynevezett cirkáló lőszereket, vagy civil nevükön öngyilkos drónokat, tüzérségi lőszereket. Irán és Oroszország között van egyfajta véd- és dacszövetség. Ez eddig leginkább úgy működött, hogy Irán fegyverezte Oroszországot az Ukrajna elleni agresszióban, de ha Irán megszorul, valószínűleg számíthatna Oroszország támogatására. Moszkva belengette az Sz-300-as mellett az S-400-as, sőt akár az S-500-as légvédelmi rakétarendszerei eladását is. Nagy kérdés egyébként, hogy mennyire lenne erre Oroszország képes, hiszen ezekre a rendszerekre égető szüksége van az Ukrajna elleni háborúban az ukrán drónok és az ukrán légi indítású fegyverrendszerek kivédésére, de valószínűleg valamennyit muszáj lenne átadnia Teheránnak. Reméljük, nem valósul meg ez a forgatókönyv, azt látni kell azért, hogy nemcsak Iránnak van egy erősen szektariánus vezetése, hanem a Netanjahu-féle erősen szélsőjobboldali izraeli kormány sem mindig a békés megoldások híve. Izrael jól láthatóan abban a helyzetben van, hogy most tudja a legtöbb célját elérni. Az Egyesült Államokat jelenleg leköti az elnökválasztás, utána még januárig mindenképpen egy új kormányzat fog felállni, hiszen Biden elnök úr nem fogja folytatni, erről a saját pártja döntött. Akár Harris lesz a megválasztott elnök, akár Trump, ez valószínűleg csak decemberre fog kiderülni, annyira szoros az előrejelzések alapján a választás, utána még le kell zavarni egy átadás-átvételi procedúrát. Izrael addig lényegében szabad kézzel tevékenykedik. Teljesen mindegy, hogy demokrata vagy republikánus lesz a következő amerikai elnök, az Egyesült Államok támogatása nagyjából garantálható Izrael számára.
Hangsúlybeli különbségek azért vannak?
Abszolút. Nyilván Trump sokkal markánsabban fog kiállni Izrael mellett. A demokraták részéről azért elhangzanak olyan kritikák, hogy Izrael nem mindig tesz meg mindent a polgári lakosság életének megóvása érdekében, akár Libanonról beszélünk, akár és különösen a Gázai övezetről. Republikánus oldalról ilyen kritikák nem nagyon szoktak elhangzani. Érdekes egyébként, hogy Izrael szempontjából egy republikánus Egyesült Államok sokkal kellemesebb. Egyes elemzők szerint például az, hogy Izrael megtámadta Libanont vagy csapást mért Iránra, vagy akár Hanijének a meggyilkolása is, egyfajta izraeli beavatkozás az amerikai kampányba. Netanjahuék igyekeznek megtolni egy kicsit Trumpnak a szekerét. Nyilván ezt elsősorban demokrata elemzők mondják, természetesen nem feltétlenül ez az igazság. Ellenben az Egyesült Államokon belül az amerikai zsidóság döntő többsége regisztrált demokrata szavazó. Tehát mások az amerikai zsidóság preferenciái az amerikai elnökválasztás kimenetelét tekintve, és mások Izrael állam preferenciái ugyanebből a szempontból.
Más nagy- vagy középhatalmaknak a véleménye egyébként számít-e bármennyit az izraeli vezetés szemében? Ami Gázában történik, vagy legalábbis amennyit lehet tudni róla, az nem javítja Izrael presztízsét.
Borzasztó helyzet van. Ott leginkább az látszik, hogy Izraelnek nagyon határozott elképzelése volt arról, hogy hogyan nyerheti meg katonailag a konfliktust, és ez megtörtént. A Hamász katonai szervezetének döntő többségét megsemmisítették. Azon három ember, akik a Hamászt vezették – Dejf, Hanije és Szinvár – mind halott, ezeket az embereket, akiket megnevezett Izrael, és valószínűleg valóban ők tekinthetők felelősnek a tavaly október 7-i támadásért, sikerült likvidálni. De rajtuk kívül is rengeteg alacsonyabb szintű Hamász-vezetőt elfogtak vagy megöltek.
Több tízezer civil halt meg.
És itt jön az a borzasztó rész, hogy részben amiatt, mert a Hamász élő pajzsként használja a civil lakosságot – teszem hozzá, nagyon nehéz Gázában úgy háborúzni, hogy nincsenek útban civilek, hiszen négyzetkilométerenként hatezer ember lakott a Gázai övezetben a konfliktust megelőzően, és ők semmilyen irányba nem tudnak távozni. Izrael nem fogja őket beengedni, Egyiptom még annyira sem. Egyiptom százmilliós lakosságára még rárakódik közel 9 millió menekült a szubszaharai térségből, tehát nekik még kétmillió palesztin menekült nem hiányzik. Plusz azt mindenki tudja, hogy Izrael ezeket az embereket nagyon szívesen kiterelné Gázából, de utána biztosan nem engedné őket vissza, erre az arab-izraeli konfliktusok történetében már nem egy példa volt. Az látszik, hogy Izraelnek arra nincs terve, hogy mit csináljon azzal a kétmillió civillel, aki ott van Gázában. Nincsen ennivalójuk, nincs innivalójuk, óriási a »collateral damage«, a másodlagos károkozás. Akármennyire igyekszik Izrael az ellenkezőjét kommunikálni, jó néhány belső katonai forrás, nagyon sok veterán nyilatkozott úgy, hogy nem is mindig kiemelt szempont az, hogy megóvják a civilek életét. Vagyis ezt nemcsak a palesztinok mondják, meg az arab világ, meg Irán, hanem izraeli katonák beszélnek ki, hogy nagyon gyakran Isten majd kiválogatja az övéit, nagyon gyakran úgy megy a csapásmérés, hogy teljesen mindegy, hány civil van ott. Öltek már meg ENSZ-munkatársakat, mértek légicsapást segélyszállító konvojra.
Nagyjából 43 ezer halottról, és nagyjából 100 ezer sebesültről van szó eddig.
Senki nem tudja, hogy hány tízezer ember maradványai lehetnek a romok alatt, hiszen nincs működő katasztrófavédelem. A képek a Gázai övezetről olyanok, mint Sztálingrád 1943-ban, a csata után, borzasztó állapotok vannak, és nyugati részről az a legkomolyabb kritika, hogy Izrael nem igazán hajlandó ezekkel az emberekkel foglalkozni, holott a nemzetközi hadijog szerint kellene – és ez egy faramuci helyzet, mert a terrorista mozgalmakat, a Hamászt, a Hezbollahot, a jemeni hútikat nem köti a nemzetközi hadijog, ők ezért terroristák. Izraelt viszont kötné. És a nemzetközi hadijog kimondja, hogy ha egy állam elfoglal egy területet, akkor az ott élő civilek életének védelme, az ő szükségleteik – ennivaló, innivaló, alapszintű egészségügy, alapszintű oktatás – biztosítása a megszálló hatalom feladata, ez feketén-fehéren ott szerepel. Izrael ezt kicsit elfelejti Gáza esetében, csak a nemzetközi közösség meg nem hagyhatja. Az Egyesült Államok nyilván sokkal megértőbb Izraellel szemben. Az európai államok számára viszont ez egyre feszítőbb kérdés, már csak azért is, mert Nyugat-Európa országainak döntő többségében milliós muszlim közösségek vannak. Ez ott nagyon komoly belpolitikai belső feszültséghez vezet. Csendben teszem hozzá, hogy az, amit Izrael Gázában csinál, az nagy szinten legitimálja azt, amit Oroszország Ukrajnában csinál, függetlenül attól, hogy a gázai háborút nem Izrael kezdte. Sosem szabad elfelejteni, ott volt tavaly október 7-én egy borzasztó terrortámadás a Hamász részéről, míg Oroszország az agresszor Ukrajna ellenében, ugye ő kezdte a háborút, és azóta is elsősorban Oroszország támad. De a nemzetközi közvélemény jelentős része szempontjából, ha Izraelnek szabad, akkor Oroszországnak miért nem szabad? Itt a Nyugat elég kellemetlen helyzetbe is került, mert Oroszország nem ölt meg valószínűleg annyi civilt Ukrajnában, mint amennyi civil meghalt az izraeli-hamász háborúban.
Hol tart Izrael konfliktusa a Hezbollahhal? A Hezbollahból mennyi maradt meg?
A Hezbollah vezérkarából alig valami. Volt olyan, hogy meghalt az egyik parancsnok, és 12 órán belül meghalt az utódja is. Tehát a Moszad nagyon-nagyon jól dolgozott, csak csendben teszi fel ilyenkor az ember azt a kérdést, hogy akkor október 7-én mi történt. Hogyha ennyire képben van az izraeli titkosszolgálat, akkor hogy a fenébe nem tudta, hogy mi várható október 7-én? Izrael ugyanakkor tanult a korábbiakból, 1982 óta, amióta az izraeliek bemennek Libanonba. Akkor még a PFSZ ellenében a palesztin terrorizmus miatt hatoltak be Libanonba, az is egy villámháborúnak készült, aztán gyakorlatilag 2000-ig ott ragadnak az izraeliek. Az egy nagyon-nagyon elhúzódó konfliktus volt. Jól látható módon ezt most igyekszik Izrael elkerülni. Tehát nem mentek be nagy erők Libanonba, kisebb rajszakaszok, tíz-, negyven-, ötvenfőnyi alakulatok mozognak, igyekeznek felderített Hezbollah-állásokra csapást mérni. Ám hiába fejezték le a mozgalmat, a Hezbollah egy tipikus terrorista szervezet. Önálló sejtekből áll, nagyon jól vannak doktrinálva, jelentős részük fanatikus, kiváló a kiképzettségük, Izrael ellenében Irán készítette fel őket, tehát iráni kiképzőik voltak, iráni fegyverzettel, nagyrészt iráni pénzből. Nem szabad azt sem elfelejteni, hogy a Hezbollah a világ egyik legkomolyabb szervezett bűnözői csoportja, aminek latin-amerikai kábítószer-kereskedelemtől kezdve Európában a prostitúción keresztül az embercsempészetig mindenben érdekelt. Egy hihetetlenül jól szervezett bűnözői csoport.
Nehezebb is megsemmisíteni, mint a Hamászt?
A Hamászt lehet lokalizálni. A fő bázisa a Gázai övezet, kisebb részben Ciszjordánia. A Hezbollah a libanoni emigrációnak köszönhetően szétszóródott, a libanoni ismerősöm mondta egyszer, hogy ötször annyi libanoni él szanaszéjjel a világban, mint amennyi megmaradt Libanonban. Borzasztó állapotok vannak, évtizedes polgárháború, holott lehetne, ahogy szokták mondani, a Közel-Kelet Svájca is, fejlett bankrendszerének, meg nagyon kellemes klímájának köszönhetően. De egész más. A Hamászt el lehet szigetelni. Izrael körbefalazta Gázát. Egyiptom ebben partner, nem szabad elfelejteni, hogy a Hamász a Muzulmán Testvérekből nőtt ki, azt a mozgalmat puccsolta meg egy államcsínnyel a jelenlegi egyiptomi vezetés. Teszem hozzá, ha a Muzulmán Testvérek céljainak megfelelően Egyiptom háborúba keveredik Izraellel, azt valószínűleg Egyiptom sokkal jobban megsínylette volna. Izraelnek sem feltétlenül tett jót. Szoktam mondani, van néhány eset a történelemben, amikor az államcsínnyel mindenki jobban jár, mint egy demokratikusan megválasztott, de egyébként iszlámista, vallási fanatikus vezetéssel. A Hamászt el lehet szigetelni. Jordánia felé is el van vágva. A Hamász fő bázisait Izrael minden irányból körbevette, vagy Izraellel szövetséges országok akadályozzák meg, hogy Irán hozzáférjen. Legalábbis arab viszonylatban Izraellel barátinak tekinthető viszony. Egyiptom 1978-ban elsőként ismerte el a Camp David megállapodással Izrael állam létét. A Hezbollahnak van egy nyílt kapcsolata, ez az úgynevezett síita félhold. Libanonból a szíriai síita milíciák uralta terület, az iraki síita milíciák uralta terület összeér Iránnal. Tehát Irán felől folyamatos az utánpótlás. Ezt ugye Izrael részben igyekszik azzal megakadályozni, hogy a közúti infrastruktúrára, hidakra, határátkelőkre mér csapást. Ezzel viszont azt is megakadályozza, hogy az a több millió iraki meg szíriai menekült, aki a biztonságosabbnak vélt Libanonba menekült, hiába indult el, nem jut vissza. És megint tessék belegondolni, milyen lehet a helyzet Libanonban, ha az ott lévő menekültek úgy érzik, hogy a polgárháborús Szíriában vagy a szintén polgárháborús Irakban most éppen jobb.
Nagyjából ezer nappal ezelőtt számíthattunk arra, hogy ki fog törni a háború Oroszország, illetve Ukrajna között, konkrétan Oroszország megtámadja Ukrajnát. Nem sokkal később ez be is következett, már a háborúban is közelítünk az ezer naphoz. Hol tartanak most a felek? Kinek mennyire sikerült eddig elérni a céljait?
Ha a háború alakulását nézzük, akkor számos szempontból az első világháború anyagcsatáit látjuk magunk előtt. Mind a két fél tízezer szám »égeti el« az embereket. Oroszország jóval többet, mert mindig a támadó fél veszít többet, csak Oroszországnak ez jobban belefér. A háború kezdetén nagyjából háromszor, három és félszer volt népesebb, 40-41 millióra becsülték Ukrajna népességét, nagyjából 142 millióra Oroszországét. Azóta Ukrajnából óvatos becslések szerint tíz, de lehet, hogy tizenötmillió ember menekült el. Nagyon sok fiatal férfi, rengeteg gyerek és nő. Oroszországból is volt menekülthullám, még 2022 szeptemberében, az első részleges mozgósításnál, megint csak becsült adatok vannak, valahol ötszázezer és egymillió közötti, zömmel etnikailag orosz férfi menekült el, mérnökök, tanárok, orvosok, kutatók, informatikusok, magasan képzett szakmunkások. Ez is az egyik oka annak, hogy az orosz elnök nem akar elrendelni általános mozgósítást, mert akkor valószínűleg megint tömegek menekülnének el, nagyon úgy néz ki, nincs is rá szükség. Egyelőre az látszik, hogy Oroszország a humán erőforrásaival, azzal, hogy sokkal nagyobb a merítési lehetősége, felmorzsolja az ukrán haderőt. Az elmúlt hetekben felgyorsult az orosz előrenyomulás a keleti frontvonalon, elsősorban Donyeck és Luhanszk megyékben, egyik-másik megye önmagában közel akkora, mint Magyarország, tehát itt jóval nagyobb területi egységekről beszélünk, mint a magyar megyék.
A lakosság szempontjából mennyire jelentősek ezek az előrenyomulások? Egy-egy település, egy-egy város elfoglalásáról érkezett híradás az elmúlt napokban is.
Kisebb falvakat vagy 8-10-12 ezres városkákat foglaltak el nagyjából az elmúlt pár hónapban az oroszok. Ezek döntő többségét Ukrajna már korábban kiürítette. Jelentős részük meg volt erődítve, iszonyatos vérveszteséggel foglalják el őket az oroszok. Ezért van annak különös jelentősége, hogy nagyon úgy néz ki, hogy Oroszország bérbe vett észak-koreai csapatokat. Hivatalosan ezt Észak-Korea cáfolja, nem is beszélve Oroszországról, de dél-koreai, ukrán, amerikai, és egyes NATO-s hírszerzési források kész tényként kezelik, valószínűleg igaz is. Legalább 10 ezer, de akár 15 ezer észak-koreai katona már lehet az Oroszországi Föderációban. Ezek egy része már egészen közel van az ukrán határhoz. Valószínűleg, amikor az első koreai hadifogoly, az első koreai dezertőr elkezd nyilatkozni, akkor lesz egyértelműen bizonyítható, hogy észak-koreai csapatok is megjelentek, ami azt jelzi, hogy Oroszországban sincs minden rendben a haderő utánpótlásával. Putyin elnök pár hónapja rendelte el, hogy az 1,2 millió főről – a háború előtt egyébként 900 ezer fős volt az orosz fegyveres erők összlétszáma – másfél millió főre kellene növelni a haderő összlétszámát. Amennyire tudjuk, nem teljesült. Egyre több a halott, rengeteg a nyomorék, borzasztóan magas a súlyosan sebesültek aránya, pláne az oroszoknál, akiknek hihetetlenül rossz a frontegészségügyi rendszerük. Ott sokkal több a súlyos sebesült és a megnyomorodott ember, köztük olyanok is, akiket az amerikai vagy az európai katonai egészségügy sokkal hamarabb el tudott volna vinni a frontvonalból, ergo csonkolás vagy súlyos megnyomorodás nélkül is kilábalhatott volna ugyanabból a sebesülésből. De az oroszoknak ez belefér. Úgy néz ki, hogy az az orosz stratégia, ami egy ideje már működik, igyekeznek elégetni az ukrán humán erőforrást, magyarán a hadra fogható ukrán katonaállományt. Akár azon az áron is, hogy ők kétszer-háromszor több katonát veszítenek. Olybá tűnik, hogy ez működik. Az is látszik, hogy a nyugati világban látható egyfajta háborús belefásulás, már nem annyira fontos Ukrajna támogatása, főleg az Egyesült Államokban, főleg a Republikánus Pártnál, bár én nem jelenteném ki kerek perec, hogyha Trump lesz az elnök, akkor leáll a támogatás, mert nem így működik az Egyesült Államok, nem egyszemélyi vezetésről beszélünk, plusz a republikánusoknak sem érdeke, hogy Oroszország elfoglalja Ukrajnát. A republikánusok sem tekintik Oroszországot barátnak. A Republikánus Párt is úgy van vele, hogy Moszkva meggyengítése nagyon fontos, csak éppen a republikánusok sokkal inkább Kínára készülnek. Maga Trump is sokkal inkább Kína-ellenes külpolitikát kíván majd folytatni. Ebbe beleférhet az, hogy az Egyesült Államok megegyezik Moszkvával, akár Ukrajna kárára is, Ukrajna feje fölött, de nem tudjuk, hogy mi lesz a választás után. Most a fronthelyzet az ukránok számára nem annyira biztató.
Az orosz elnök, Vlagyimir Putyin éppen egy gazdasági fórumon beszélt az amerikai elnökjelöltekről, érdekes stílusban. Olykor-olykor mosollyal az arcán, szarkasztikusan azt mondta, hogy neki Joe Biden volt a fő jelöltje, aztán most inkább Kamala Harrist támogatja, illetve, hogy Donald Trump rendkívül sok szankciót vetett ki annak idején Oroszországra. Putyin szempontjából milyen eredménynek mekkora előnye, hátránya lenne az amerikai elnökválasztás végkimenetelében?
Nehéz megmondani. Putyin és az orosz vezetés pontosan tudja, hogy ha ő valaki mellett kiáll, az olyan, mint a Piszkos Fred, a kapitányban a Piszkos Fred szeretete. Igazából az, hogy Putyin szóban kit támogat, úgy érthető, hogy valószínűleg a másik oldalt támogatja inkább. Peszkov szóvivő ennél sokkal, mondjuk úgy, praktikusabb volt, mondta, hogy lényegében mindegy. Tehát, hogy nem gondolja Oroszország, hogy bármelyik elnökjelölt győzelme esetén érdemi változás lenne az orosz-amerikai kapcsolatokban vagy az orosz-ukrán háború menetében. Medvegyev, aki ugye az orosz politika rossz rendőre, azt mondta, hogy a legjobb az lenne, hogyha a választások után polgárháború lenne az Egyesült Államokban, aminek azért némi valószínűsége van, gondoljunk bele, hogy 2020-21 fordulóján milyen hisztéria övezte az átadás-átvételt. Trump elnök nem volt hajlandó elismerni a vereségét.
A Capitolium ostroma. Az orosz és a kínai hírcsatornákon eléggé sokáig ott volt.
Az egész világot megdöbbentette. Gyakorlatilag az Egyesült Államok politikai stabilitásának az egyik alaptézise, alappillére az volt, hogy a vesztes elismeri a vereségét. Ez először 2020-21-ben nem fordult elő, gyakorlatilag már a teljes kormánya lemondott, amikor Trump nagy nehezen elismerte. A Capitolium ostrománál a trumpisták Pence alelnököt próbálták meglincselni, őt akarták elfogni, mert neki kellett, hivatalból, szentesíteni a választási eredményeket.
Visszatérve a frontra, a kurszki régió mennyit számíthat ebben a csatában? Vlagyimir Putyin korábban már beszélt arról, hogy az ukrán erők ott szinte körbe vannak kerítve. Meddig tarthat ki Ukrajna azon a fronton?
Ott az oroszok azt tették, amit kellett. Hiába foglalt el a kurszki betöréssel két hét alatt Ukrajna majdnem 1100 négyzetkilométert, más források szerint „csak” ezer négyzetkilométert, a 17 millió 100 ezer négyzetkilométerből ez az 1000 négyzetkilométer, ez semmi. Az ukránoknak az egyik deklarált célja az volt, hogy jelentős orosz erőket vonjanak el a kelet-ukrajnai frontról, ezzel tehermentesítve az ottani csapatokat. Abszolút nem teljesült ez a célkitűzés. Rövid távon valóban volt egy moráljavító hatása az ukrán haderőre, meg a nyugati világban, hogy tessék, az ukránok be tudtak törni Oroszország területére, ám érdemes ezeket a legfrissebb térképek alapján, többféle forrásból megnézni. Azt látjuk, hogy az eredeti ukrán térnyerésnek most már közel 60 százalékát az oroszok visszavették, és valóban van egy olyan része ennek a nagyjából háromszög alakú beékelődésnek, aminek a hegyét már majdnem teljesen levágták az orosz erők. Valóban van akár olyan kockázat is, hogy az ott lévő ukrán erőket elvágják Ukrajnától, és egy úgynevezett katlanba szorítják, tehát felmorzsolják őket. Az a legvalószínűbb forgatókönyv, hogy az ukránok vissza fognak vonulni, már most szorulnak vissza, jól kiépített védőállásokból igyekeztek nagyon komoly veszteséget okozni az orosz erőknek. Ez nagyrészt sikerült is, mert frissen mozgósított, nem olyan rég kiképzett egységeket vetnek be, elsősorban azért, mert az orosz hadvezetés pontosan tudja, hogy ez egy mellékhadszíntér. A legjobb erőiket, a legjobb eszközparkot Kelet-Ukrajnában vetik be, hiszen a háború egyik oka az volt, hogy Donyeck és Luhanszk oblasztot, más néven Novorossziját, Új-Oroszországot hivatalos orosz források szerint felszabadítsák az ukrán megszállástól. Nyugaton meg Ukrajnában ezt agressziónak és hódításnak nevezik. Moszkva áll nyerésre, de az is jól látszik, hogy itt sem várható az új amerikai elnök beiktatásáig érdemi változás. Egyelőre az sem látszik, hogy a két fél álláspontja közeledett volna egymáshoz. Egyáltalán ahhoz, hogy leüljenek tárgyalni, kell valami közös minimum. Mind orosz, mind ukrán oldalról ettől a közös minimumtól nagyon messze vannak az álláspontok. Ukrajna következetesen azt mondja, hogy leül az oroszokkal egyezkedni, ha az oroszok kivonulnak a megszállt területekről. Oroszország mostanában, mivel ő támad, és ő van nyerésben, nem is mondja, még tavaly mondta, hogy akkor ül le tárgyalni, ha az ukránok elismerik a területi realitásokat, tehát amit eddig az oroszok megszálltak, elfoglaltak, az már az övék. Nyilván nincs olyan ukrán politikus, aki az ország területének nagyjából az egyötödéről lemondana, amíg van arra bármilyen esély, hogy ezt vissza lehet szerezni. Na, most az a legnagyobb baj, hogy nem igazán látszik, hogy Ukrajnának ehhez hogyan lesz embere. Eszköze még lehet, hogy lesz, ha a Nyugat többet ad, bár az is erősen kérdőjeles, hogy ad-e, de előfordulhat, hogy ad annyi új, korszerű fegyverrendszert, meg annyi eszközt, hogy Ukrajna vissza tudja foglalni a területeket. Csak a nagy kérdés az, hogy kit tesznek rá az ukránok erre a haditechnikára. Embere nincs elég Ukrajnának. Egyre lejjebb viszik a mozgósítási korhatárt, nagyon sokan már inkább elmenekülnek az országból, egyre kevesebben hiszik azt az ukrán lakosságban, hogy a háború megnyerhető. Nehéz megmondani, hogy mi lesz innen.
Egymás infrastruktúráját is támadták a korábbi időben, főleg az oroszok az ukránokét. Ezekben a napokban katari kezdeményezésre próbálnak összehozni valamiféle tárgyalássorozatot, hogy egymás infrastruktúrája legalább kikerüljön a célpontok közül. Mekkora esélyt lát arra, hogy legalább ez sikerüljön?
– Őszintén mondom, szinte semennyit. Az ukrán támadások okoznak ugyan kárt, de messze nem olyan pusztító hatásúak, mint az orosz támadások. Ukrajna egy-két sikertől eltekintve inkább csak tűszúrásokat tud ejteni, nincsenek olyan pusztító képességei, mivel nem használhat egyelőre nyugati fegyverrendszereket. Az Attack Missile-t – ami egy hadműveleti harcászati ballisztikus rakéta, maximum 300 kilométerig lő el – az amerikaiak csak katonai célpontok ellen engedik bevetni. Olajfinomítók, energialétesítmények ellen Ukrajnának a saját fejlesztésű drónjait kell használni. Ezek hatótávolsága akár 1500 kilométer is lehet, viszont 40-50 kiló robbanófejet, robbanóanyagot hordozhatnak, egyik-másik inkább 10-20 kilót, míg mondjuk, ha megkapnák az amerikai technikát, a Hawkot, amit Zelenszkij nemrég kért, az 2500 kilométerig elvisz egy 450 kilós robbanófejet. Valószínűleg ezt Ukrajna sosem fogja megkapni, mert azzal az Urálig, sőt, azon túlra is képes lenne csapásokat mérni. Nyilván Ukrajnának az a dolga, meg Zelenszkijnek személyesen, hogy kérjen mindent, aztán kap, amit kap, de jól látható módon a Nyugat nem akarja tovább eszkalálni a konfliktust. Oroszországnak nincsenek ilyen megkötései. Az nagyon komoly eszkalációszint lesz, hogyha az észak-koreai csapatokat bevetik, mert szokták erre mondani, hogy rengeteg nyugati tanácsadó van Ukrajnában, de az észak-koreaiakat valószínűleg dandárméretben, több ezres katonai kötelékben fogják bevetni. Nyilván az oroszok azt fogják mondani, hogy ők mind burjátok, van Oroszországnak annyi ázsiai kisebbsége, főleg a távol-keleti térségben, mandzsuk Közép-Ázsiában, akik kinézetre akár észak-koreaiak is lehetnek, de az látszik, hogy ez egy új szintet fog jelenteni. Látszik, hogy mennyire más egy diktatúra és egy demokrácia működése. Iránban vagy Észak-Koreában nem kérdés, hogy támogassák-e Oroszországot, nincs vita.
Miért érdekük ez, azon túl, hogy mind a két ország valahol nehéz helyzetben van, Észak-Korea rendkívül elszigetelt, nagyon kevés a nemzetközi partnere, Oroszország az egyik, de mi mindent nyernek az észak-koreaiak ezzel a belépéssel?
Például gabonát. Észak-Korea népessége évtizedek óta éhezik. A rezsim erőn felül fegyverkezik, 26 milliós népességből 1,3 milliós haderőt tart fenn.
Ez 5 százalék.
Így van, döbbenetesen magas arány. Gondoljunk bele, hogy Magyarország a 9,5-9,6 milliós népességből 30 ezret. Nagyon fontos, hogy kaptak egy csomó korszerű nukleáris technológiát, rakétatechnológiát. A napokban teszteltek egy Hvaszong 18-ast, amivel egyes számítások szerint nemhogy az Egyesült Államok nyugati partját, ami közelebb van Koreához, tehát Los Angelest, San Franciscót, hanem egyes számítások szerint már New Yorkot is eléri Észak-Korea a saját területéről. Amikor először egyeztetett Putyin Kim Dzsongunnal, arra egy szimbolikus helyen, a Vosztocsnij űrkutatási központban került sor. Az űrkutatásban használt rakéta ugyanaz a ballisztikus rakéta, ami atomtöltetet lő át az óceánon. Már akkor nagyon sokan azt mondták, hogy Észak-Korea a lőszerért, meg az egyéb hadianyagokért – azt kell látni, hogy Észak-Korea szovjet-orosz eredetű technikát használ, ugyanazon kaliberű tüzérségi lőszerei, gyalogsági lőszerei vannak, egy csomó harcjárműnek közös az alkatrészbázisa – élelmiszert fog kapni, meg orosz rakétatechnológiát. Plusz az ENSZ BT egyik állandó tagja a lekötelezettjük. Amióta Észak-Korea elkezdte a tüzérségi lőszerek szállítását, azóta Oroszország minden Észak-Korea elleni ENSZ-határozatot megvétózik.
Kína helyzete, Kína állásfoglalása mennyit számít ezekben a konfliktusokban?
Kína egyelőre kivár. A kínaiak mindig is a stratégiai nyugalom és a stratégiai türelem hívei voltak. Jól látható, hogy Kína nagyon komoly gazdasági erőforrásokat mozgósított, hogy Oroszországot háborúban tartsa, a kínai gazdasági támogatás elengedhetetlen. A kivonuló nyugati cégek helyét kínaiak vették át úgy az autógyártásban, mint a nyersanyagkitermelésben. Kína nagyon jelentős összegű pénzt rakott bele Oroszország megmentésébe. Fegyvert hivatalosan nem szállít, valószínűleg egyébként tényleg nem, csak edzett acélt, amiből tüzérségi lőszer lesz, és minden olyasmit, amiből Oroszország fegyvert tud szállítani. Kevlárt, például, lövedékálló mellényekhez. Kínának ez azért jó, mert amíg az egész világ Oroszországra figyel, addig ő közben a Dél-kínai-tengeren tovább terjeszkedik, Afrikában építi az Övezet és Út kezdeményezés, másképpen az Új Selyemút projekt keretében a saját gazdasági befolyási térségét. Kínának nagyon jó, hogy a világ Oroszországra figyel, plusz amíg Oroszország háborúzik, addig Oroszország gyengül, mert Kínának meg Oroszországnak egymással is vannak azért problémái, például Közép-Ázsia jövője szempontjából. A Kazahsztán, Kirgizisztán, Türkmenisztán, Üzbegisztán országcsoport már sokkal inkább Kínával kereskedik, sokkal inkább Kínával barátkozik, mint az oroszokkal, és nyilván Moszkvának ez nagyon komolyan sérti az érdekeit, de egyelőre el kell ezt viselni.
Az európai országoknak, akár az európai vezető hatalmaknak, akár az Európai Uniónak mennyi beleszólása marad a konfliktusok kezelésébe, megoldásába? Vagy már inkább csak elszenvedi a különféle közvetett gazdasági hatásokat a kontinens?
Európa gazdaságilag még mindig jelentős tényező. Kína és egyre inkább India felemelkedésével kevésbé, de a népességéhez képest Európa még mindig gazdasági nagyhatalom. Politikai egység nincs. Az Európai Unió jelenleg úgy néz ki, hogy középen van egy szekér, és azt harmincegynéhány ló harmincegynéhány irányba akarja húzni, magyarán a szekér nem megy sehová, és a legkomolyabb probléma az, hogy közös, hiteles európai katonai képesség nincs. Gazdaságilag óriás az Európai Unió, politikailag törpe, katonailag pedig, pláne a brexit óta, mert a britek az EU egyik legütőképesebb, legrugalmasabb, legkorszerűbb haderejét vitték magukkal, katonailag meg egy féreg. Európának, mint Európai Unió, nincs kivetíthető katonai ereje, mint NATO van, de az úgymond európai NATO-képességek igen jelentős részét a britek meg a törökök teszik bele a történetbe, márpedig egyikük sem EU-tag. És ráadásul a NATO is, amikor meg kell valahova indulni, nagymértékben az amerikai műholdas képességtől, nagymértékben az amerikai precíziós csapásmérő képességtől és az amerikai logisztikai képességektől függ. Ezeket ki kéne építeni Európának, de ez irgalmatlan mennyiségű pénz, és erre nem igazán látszik a politikai szándék. Arról nem is beszélve, hogyha létrejönne egy közös európai haderő, rögtön elindulna a vita, hogy ki vezesse. Német tábornok, francia tábornok, lengyel tábornok. Nem látszik, hogy Európa képes lenne közösen cselekedni, márpedig az európai államok, beleértve egyébként Németországot, Nagy-Britanniát, Franciaországot, Olaszországot, hogy csak a legerősebbeket mondjam, önállóan már nem nagyhatalmak. Franciaország és Nagy-Britannia globális szinten inkább középhatalom, Olaszország vagy Németország még az sem. Ahhoz pedig, hogy a globális ügyekre komoly befolyás legyen, sokkal komolyabb katonai képességre lenne szükség. Az Egyesült Államok 900 milliárd dollárt költött tavaly védelmi kiadásokra, Nagy-Britannia 75-öt, a Franciaország 65-öt, Németország 60-at. Nincs pénz az európai haderő mögött, nincsenek kritikus képességek, és hihető, kivetíthető katonai képesség nélkül sajnos ebben az új világban, ami inkább hasonlít a második világháború utáni hidegháborús korszakra, nincs súlya egy országcsoportnak.