Ahogy fogyott az ukrán hadsereg tüzérségi lőszerkészlete, úgy kaptak egyre nagyobb hangsúlyt a drónok. A távolról irányított vagy az önálló célra vezetéssel rendelkezők robotok gyenge pontja azonban a kapcsolat egyrészt a kezelőkkel, másrészt a navigációs műholdakkal. Ha ezt az összeköttetést sikerül zavarni, vagy akár teljesen meg is szakítani, akkor a drón irányt tévesztve lezuhan.
Ezért az oroszok az elektronikai zavaróberendezések széles skáláját alkalmazzák a frontok közelében. Vannak hatalmas energiájú elektromágneses sugárzóik, amelyek jókora területen képesek minden rádiókapcsolatot elnyomni, és létezik olyan zavarókészülékük is, amit egy nagy kaliberű tüzérségi gránáttal vagy sorozatvetőből indított rakétával lehet az ellenség közelébe juttatni. Ott aztán addig működik, amíg az akkumulátorai bírják.
Mivel ezek a berendezések a GPS-jelek összezavarására is képesek, így hatástalanná teszik a műholdas navigációt használó drónokat, rakétákat vagy siklóbombákat. A helyzet az ukránok számára annyira égetővé vált, hogy valamit tenniük kellett ellene. Így született az Eagle Eyes (Sasszemek), amely az úgynevezett optikai navigációra alapoz – írja legújabb számában a The Economist. A brit lap megemlíti, hogy ehhez hasonló módszert először az 1991-es öbölháborúban alkalmaztak az amerikaiak a Tomahawk cirkálórakéták célba juttatásánál. A lényege az, hogy a rakéta vagy drón vezérlő számítógépe időről időre összehasonlítja a gép alatt elterülő táj képét a memóriájában tárolttal. Ha eltérést tapasztal, korrigálja a repülési irányt.
A Tomahawknak ehhez egy kis méretű radart építettek az orrába, és ezzel tapogatta le a földfelszínt, a kapott képet pedig összevetette az előre beprogramozott digitális térképpel. Ez elég hatékonyan működött, ám viszonylag nagy méretű volt és sokba is került. Ahhoz mindenképpen túl nagy és túl drága, hogy egy pár száz vagy ezer dolláros öngyilkos drónba is beszereljék. Az ukrán fejlesztők ezt a problémát úgy oldották meg, hogy radar helyett egy olcsó kis kamerát raktak a robotba, és a táj fényképét vetik össze a memóriában tárolt fotóval.
Többféle rendszert is terveztek a mérnökök. A Mindcraft.ai cég egyszerűbb készüléke percenként végez összehasonlítást és ez alapján módosítja a repülés irányát. Így nagyjából 50 méteres eltéréssel tudja a drón követni az előre megadott útirányt, ami felderítéshez elegendő, precíziós csapáshoz viszont kicsit sok. Ellenben mindössze 200-500 euróba kerül. A NOGPS elnevezésű rendszer pontosságát, illetve éjszakai bevethetőségét hőkamera alkalmazásával érték el. A cég egyik alapítója azt is elmesélte a brit újságnak, hogy kidolgoztak még egy másik módszert is.
Andi Boszij közölte, hogy ennél az eljárásnál a drón folyamatosan közvetíti az irányítójának az alatta elterülő táj videóképét. A kezelő pedig ezen bármikor rögzíthet egy célpontot. Ha ezt követően megszakadna a kapcsolat a drónnal, a robot a kijelölt célra zuhan vagy arra dobja a bombáját. Ez azért hatásos módszer, mert az elektronikai zavarás többnyire a célpontok közelében erősödik.
Létezik drágább vezérlő rendszer is, amelyben az optikai navigációt a mobiltelefonokban használatos giroszkóppal és gyorsulásmérőkkel egészítik ki. Az ugyancsak ukrán Midgard cég berendezése elég, ha nagyjából húszpercenként végez kép-összehasonlításokat, még így is közelít a találati pontosság a műholdas vezérlésű fegyverekéhez. Az ára viszont nagyjából 1500 euró.
A Mindcraft.ai társtulajdonosa azt is elmondta, hogy a legmegfelelőbb az, ha a drón 500 méter magasságban repül. Innen még jól kivehetők a táj részletei és a rálátás is elég nagy, viszont már kívül van a kézifegyverek hatásos lőtávolságán. A pontosságot azzal is lehet növelni, ha az útvonal mentén jellegzetes tereptárgyakat jelölnek meg a robot számára. Ezek a tájékozódási pontok lehetnek útkereszteződések, elektromos távvezetékek, magányosan álló fák, épületek vagy vízpartok.
Újabban már olyan digitális térképeket alkalmaznak, amelyeket LiDAR-ral, vagyis lézerradarral készítettek. Ebben az esetben nem rádióhullám, hanem egy vékony fénysugár végzi a letapogatást. Ezekből rengeteget adott át az ukrán katonai vezetés egy lettországi dróngyártónak, az Atlas Aerospace-nek. Ők aztán továbbfejlesztették a módszert, mivel a földet pásztázó fénynyaláb könnyen észrevehető. Ezért a rigai cég egy úgynevezett virtuális LiDAR-t tervezett, amely nem a domborzat változásait követi, hanem azt, hogy egy-egy jellegzetes tereptárgy képének egy pixelje mennyi idő alatt fut el a drón kamerája előtt.
Az ilyen optikai navigációs berendezések többsége rendelkezik egy különleges képességgel is. Mesterséges intelligencia segítségével fel tudja ismerni a katonai szempontól fontos célokat: harckocsikat, páncélozott csapatszállítókat, tüzérségi állásokat, harci helikoptereket. Ha cirkálólőszert irányít a rendszer, a felderítést követően rögtön rá is csap a drón. A legfontosabb célpontok pillanatnyilag az orosz elektronikai zavaró berendezések, valamint az Sz-400-as légvédelmi rakétarendszerek. Ezek elpusztítása mindennél előbbre való.
Persze nemcsak az ukránok kaptak rá zavarhatatlan irányítórendszerek fejlesztésére. Az izraeli Asio vállalat például számos ilyen berendezést adott már el a saját és az amerikai hadsereg fegyverbeszállítóinak. Az izraeli berendezés egészen aprócska, mindössze 90 gramm súlyú és működéséhez csupán ötwattnyi áramot igényel, találati pontossága pedig egy méteren belüli. Bár a 2021 óta gyártott vezérlőegység ára 20 ezer dollár, mégis a cég vezetője, David Harel arra számít, hogy az idén megduplázhatják a tavalyi eladásaikat, és ezek értéke meghaladja majd a 10 millió dollárt.
De nemcsak a közel-keleti gyártó terméke iránt lett hirtelen óriási a kereslet. Míg tavaly ősszel Ukrajnának csupán néhány száz optikai navigációval irányított drónja volt, addig mára a tízezret is meghaladja ezek száma. A "Fehér sasok" különleges alakulat parancsnoka, Valerij Borovjik szerint a húsz kilométer vagy ennél nagyobb hatótávolságú robotoknál jóformán kötelező lett ez az irányító rendszer.
Még az sem kizárt, hogy mindez megváltoztathatja a háború menetét. Legalábbis így vélekedett a The Economistnak Kurt Volker, az USA korábbi NATO-nagykövete, aki 2019-ig Donald Trump elnök ukrajnai különleges tárgyalómegbízottja is volt. Szerinte ez lehet az a technológiai lépésváltás, amire az ukrán hadvezetés annyira vár.
Anders Fogh Rasmussen, a NATO előző főtitkára éppen ezért nagyon is érthetőnek nevezte, hogy Kijevben csak igen szűkszavúan hajlandók beszélni a fejlesztések technikai részleteiről és a harctéren elért eredményeikről.