Kaiser Ferenc az InfoRádió Aréna című műsorában arról beszélt, hogy Izrael nemzetközi tekintélyének fenntartása megkívánná, hogy visszacsapjon, bár a zsidó államban a mérsékeltebb politikusok ezt nem támogatják. A Nemzeti Közszolgálati Egyetem docense úgy véli, nagyon kockázatos lenne, ha az izraeliek szárazföldi indítású rakétákat lőnének ki Iránra, mivel így több ország légterét is megsértenék. Ez pedig nyilván komoly nemzetközi tiltakozást váltana ki.
Szóba jöhetne még a nagy hatótávolságú légicsapás is, amire az izraeli légierő képes, főleg, hogy már rendszerbe álltak a legmodernebb, amerikai F-35-ös vadászbombázók. Ezek a radarok által csak nehezen észlelhető gépek esetleg bombázhatnának iráni célpontokat, bár ehhez is legalább két ország felett kellene átrepülniük.
Ám az izraeli haderőnek van egy olyan fegyverneme, amely az eddigi konfliktusokban szinte csak háttérszerepet játszott: a haditengerészet. Bár kicsi, de olyan páratlan képességekkel rendelkezik, amely alkalmassá teszi, hogy akár Izraeltől több ezer kilométerre is lecsapjon az ellenségre. Erre a feladatra a Dolphin II osztályú tengeralattjárói tökéletesen megfelelnek.
Németország még az 1990-es évek elején egyezett bele abba, hogy korszerű tengeralattjárókat szállítson a közel-keleti országnak. A Dolphin osztály (ez volt az első, leszállított hajó neve) hagyományos, dízel-elektromos meghajtású búvarhajókból áll. Ezek a felszínen dízel, míg a víz alatt villanymotorral haladnak. Utóbbiak akkumulátorait a dízelhajtómű tölti fel a felszíni menet idején. A hajók – elméletben – nagyjából egy hétig tudnak egyhuzamban a víz alatt maradni, mert ennyi időt bírnak ki egy feltöltéssel az akkumulátorok.
Izrael három ilyen búvárnaszádot szerzett be, amelyek közül az első kettőt ajándékba kapta, míg a harmadikért is csak jelentősen csökkentett árat kellett fizetnie. A tengeralattjárók 1999-től álltak hadrendbe, és fegyverzetük többnyire csak hajók elleni műveletekre, valamint felderítésre tette őket alkalmassá. 2006-ben aztán Jeruzsálem rendelést adott le két újabb, de már az izraeli igények szerint alaposan továbbfejlesztett tengeralattjáróra. Az első, az INS Tanin (Krokodil) 2014-ben, míg a második, az INS Rahav (Ragyogás) két évvel később állt szolgálatba. A Dolphin osztály továbbfejlesztett búvárnaszádjai 11,3 méterrel nagyobbak az elődök 57,3 méteres hosszánál, amire az új, levegőtől független (angol rövidítéssel AIP), üzemanyagcellás meghajtás miatt volt szükség.
Az üzemanyagcella egy kémiai áramforrás, amelyben az áramtermelő folyamat valamilyen tüzelőanyag (például földgáz, gázolaj, szén, hidrogén, alkohol) oxidációja. Annyiban különbözik a galvánelemektől, hogy működés közben az áramtermelő reakcióban részt vevő anyagokat folyamatosan kell betáplálni. Így amíg van tüzelőanyag és oxidálószer, addig nem is merülnek le. A hagyományos hőerőgépeknél sokkal nagyobb hatásfokkal képesek a kémiai energiát elektromos energiává alakítani, és jelentősen kisebb a károsanyag-kibocsátásuk (sőt esetenként nincs is). De ami a legfontosabb, teljesen hangtalanul működnek, ami a víz alatt haladó tengeralattjárókat szinte észrevehetetlenné teszi.
Ráadásul az új meghajtás révén a korábbi egy hétről egy hónapra nőtt az az idő, amit a tengeralattjárók alámerülésben tölthetnek. A víz alatt is gyorsabbak, mint a régebbiek, sebességük elérheti a 25 csomót óránként (kb. 46 km/óra), hatótávolságuk pedig 4500 kilométer. Ilyen paraméterek mellett ezek a hajók úgy tudnák elérni Irán partjait, majd onnan visszatérni, hogy közben egyszer sem kellene a felszínre emelkedniük.
Az újabb tengeralattjárók nagyon komoly csapásmérő fegyverzetet is kaptak. Már nemcsak hajók elleni harcra vagy felderítésre, hanem szárazföldi célpontok pusztítására is alkalmasak. Tíz torpedóindító csővel rendelkeznek, amelyek közül négy 650 mm-es. Ezekből cirkálórakétákat, például a Popeye tengerészeti változatát lehet kilőni. Az izraeli haderő által széles körben használt manőverező robotrepülőgépnek a szárazföldi, illetve légi variánsától a sokkal nagyobb repülési távolságában különbözik.
A Popeye Turbo – hivatalos közlés szerint – nagyjából 320 kilométerre lévő célokat támadhat, de amerikai szakértők szerint ennél jóval messzebbre is képes csapást mérni. Ezt arra alapozzák, hogy 2002-ben megfigyelték amint az izraeli haditengerészet az Indiai-óceánon lőgyakorlatokat végzett a megnövelt képességű cirkálórakétákkal.
2012-ben aztán Izrael rendelt egy hatodik tengeralattjárót is, ezt tavaly szállította le a német gyártó. Az INS Drakon (Sárkány) a korábbiaknál is nagyobb hajó. Legfeltűnőbb különbség a korábbiakhoz képest a majdnem kétszer olyan hosszú torony. Erre azért volt szükség, mert az irányítórészleg mögött függőleges rakétaindítókat építettek a hajóra. Innen ballisztikus rakétákat lehet kilőni, amelyek akár nukleáris robbanófejjel is felszerelhetők. Izrael ezzel akarja biztosítani, hogy végzetes válaszcsapást mérhessen a zsidó állam elpusztítására törekvő ellenségre.
Ha az iráni drón- és rakétatámadás megtorlását a tengeralattjárókra bízza a jeruzsálemi katonai vezetés, akkor a három hajó még úgy is szörnyű pusztítást tudna véghez vinni, hogy rakétáik és robotrepülőgépeik csak hagyományos robbanóanyaggal töltött harci részt hordoznak. Rendkívül precíz fegyverek ezek, vagyis Izrael sebészeti pontosságú csapásokat mérhet velük iráni katonai bázisokra, kikötőkre, vagy hadiipari létesítményekre. Mindezt úgy, hogy a lehető legkevesebb legyen a civil áldozatok száma.
Kérdés, hogy ilyen csapásokra miként reagálna Irán, amely már jelezte, hogy az április 13-i támadással a maga részéről lezárta a konfliktust.