Nyitókép: Forrás: Wikipédia

50 éves az amerikai Vipera, amelytől még mindig rettegnek az oroszok

Infostart
2024. január 31. 06:00
Fél évszázaddal ezelőtt emelkedett először a levegőbe a nyugati világ eddigi legsikeresebb, modern harci gépe.

A 24 ország légi erejében szolgáló és eddig már több mint 4300 példányban legyártott harci repülő karrierje elég baljóslatúan indult. 1974. február 2-án, az Egyesült Államok Edwards légitámaszpontján Phil Oestricher berepülő pilóta azzal a feladattal kapaszkodott a futurisztikus kinézetű gép kabinjába, hogy nagy sebességű guruló próbákat hajtson végre – emlékezett cikkében a BBC. Repülésről egyelőre még szó sem volt, de amikor a gép elért egy bizonyos sebességet, hirtelen furcsán kezdett viselkedni. Előbb a bal szárnyával súrolta a betont, majd a jobb oldali vízszintes vezérsík ért majdnem a földhöz.

Miközben a pilóta kétségbeesetten küzdött, hogy visszaszerezze az irányítást a megbokrosodott repülő felett, rájött a megoldásra: csak úgy kerülheti el a katasztrófát, ha gyorsan a levegőbe emeli a gépet. A műsoron kívüli felszállás tökéletesen sikerült, és Oestricher hatperces repülés után simán landolt.

Az akkor még az YF-16 jelzést viselő új gépet a General Dynamics mérnökei tervezték az amerikai légierő pályázati kiírása alapján, amelyben

egy teljesen új koncepciót vázoltak fel.

Addig a katonai repülésben messzebbre-magasabbra-gyorsabban hármas követelmény uralkodott, és a teoretikusok úgy gondolták, hogy a két világháborúra jellemző, fordulózó légi harc már teljesen elavult.

A hangsebesség több mint kétszeresével száguldó, radarral felszerelt jetek rakétáikkal nagy távolságból fogják megsemmisíteni az ellenséget. Ám kiderült, hogy a korabeli lokátorok nem képesek a látóhatáron túlról megkülönböztetni a barátot az ellenségtől, így a pilótáknak a rakétaindítás előtt előbb szemügyre kellett venniük az ellenséget. Ráadásul a rakéták találati pontossága is csapnivaló volt, nagyjából csak minden tizedik találta el a célját.

Az USAF pályázatának két döntőse: a General Dymamincs YF-16 és a Northrop YF-17. Utóbbi az őse a US Navy máig használt több feladatú harci gépének, az F/A-18 Hornetnek. Forrás: Wikipédia

Aztán jött a vietnámi háború, és a gyakorlatban is bebizonyosodott ennek az elméletnek a kudarca. Az ázsiai pilóták – a legalább két generációval régebbi, lassabb, de sokkal fordulékonyabb MiG-17-es gépeikkel – keményen megizzasztották az amerikai F-4 Phantomok személyzetét. A háború legsötétebb napjaiban az USA légi erejének győzelem-veszteség aránya a 2:1 alá süllyedt, amit a Pentagonban elfogadhatatlannak tartottak.

Gyorsan tenni kellett valamit. Az US Navy megalapította a Top Gun elnevezésű repülős iskoláját, ahol új harceljárásokat tanítottak a tengerészet pilótáinak. Ez azonban csak átmeneti megoldás volt, új, teljesen más koncepció alapján épülő repülőgépek kellettek.

Az YF-16-os ennek tökéletesen megfelelt, hiszen több tekintetben is forradalmi volt.

A legfontosabb – a korábbi gépekhez képest – fantasztikus manőverező képessége, amit úgy érték el, hogy a repülőt aerodinamikailag instabilra tervezték. Az addigi gépek aerodinamikailag stabil szerkezetek voltak: ha a pilóta elengedte a kormányt, akkor a gép magától egyenes vonalban repült tovább. Forduláshoz ebből az állapotából kellett kikényszeríteni, ami idő- és energiaigényes, főleg, hogy a gép folyamatosan a pilóta ellen dolgozik, mivel vissza akar térni eredeti, stabil állapotába.

Ellenben az instabil repülő olyan, mint ha egy képzeletbeli gömb tetején egyensúlyozna és onnan bármikor, bármelyik irányba le akarna billenni. Ahhoz, hogy ez ne történjen meg, állandóan apró kormánymozdulatokkal kell korrigálni a mozgását. Erre az ember már nem igazán képes, viszont a számítógép igen. Ezért egy komputert iktatnak a vezérlésbe, és a pilóta már nem közvetlenül a kormányokat mozgatja, hanem csak utasításokat ad a számítógépnek, ami gyorsan kikalkulálja, hogy miként kell kitéríteni a vezérsíkokat.

F-16 teljes fegyverzetben, póttartályokkal. Mintha egy dárda hegyén ülne a pilóta. Forrás: Wikipédia

Az F-16-os lett a világ első elektronikus kormányvezérlésű gépe. A fly-by-wire eljárás rengeteg előnnyel és persze kockázattal is járt. Előnye a gyors, hirtelen irányváltás, illetve az, hogy sokkal könnyebb az egész rendszer, mint a régebbi tolórudas-drótköteles kormányvezérlés. A súlycsökkenés pedig egy repülőgépnél mindig üdvözlendő.

Másik jelentős hozadéka ennek az, hogy a gép nem érzékeny az aszimmetrikus terhelésre.

Vagyis, ha a két szárnya alatt egy-egy 500 kilogrammos bombát cipel, és ebből az egyiket leoldják, akkor a maradék féltonnás súly megbillenti a repülő egyensúlyát. Ezt a pilóta ellenkormányzással, illetve trimmeléssel kivédheti, de ez idő meg fáradság. Viszont a komputer automatikusan, a bomba leoldásának pillanatában korrigál, amiből a repülőgép-vezető szinte semmit sem vesz észre.

Az elektronikus kormányvezérlés hátránya az, hogy ha valami műszaki hiba történik, akkor a gép irányíthatatlanná válik. Ez elő is fordult néha, de a számítástechnika fejlődésének, no meg a vezérlő rendszer megtöbbszörözésének köszönhetően, ma már annyira biztonságos, hogy még a korszerű utasszállító gépeken is ezt alkalmazzák.

A román légierő is az F-16-ost választotta, igaz használt, de felújított gépeket vettek. Forrás: Wikipédia

A Vipera másik különlegessége az egészen újszerű kialakítása volt. A pilóta ülését 30 fokban hátradöntötték, hogy könnyebben elviselje a fordulózás közben fellépő jelentős túlterhelést. Ez akár 9G is lehet, ami azt jelenti, hogy a földön 80 kilós pilóta teste a manőverezés közben az eredeti súlyának kilencszeresére, 720 kg-ra nő. A sikeres légi harchoz az is kell, hogy a gépből minden irányban jó legyen a kilátás, ezért a mérnökök keret nélküli, egyetlen darabból álló kabintetőt terveztek.

Az egyik F-16-ossal repülő pilóta azt mondta: olyan érzés a gépet vezetni, mintha egy dárda hegyén ülne.

Azért, hogy még a nagy túlterhelés közben is kézben tartható legyen a repülő, a botkormányt nem a pilóta két térde közé, hanem a kabin oldalára szerelték. Az úgynevezett HOTAS (Hands on Throttle and Stick) rendszernek köszönhetően a műszerek és a fegyverek kezelésére szolgáló kapcsolókat is a gázkarra, illetve a botkormányra szerelték. Anélkül lehet harcolni, hogy bármelyik fontos irányító kart elengedné a pilóta.

Izrael saját igényei szerint alaposan továbbfejlesztette a gépet. Az F-16I Sufa a típus talán legkomolyabb csapásmérő változata. Forrás: Wikipédia

Az F-16-os sikerét az újszerű vezérlésen és a hihetetlenül fürge manőverezésen kívül az is elősegítette, hogy a gép az idők folyamán remekül továbbfejleszthetőnek bizonyult. Bár eredetileg könnyű, nappali vadászgépnek tervezték, a mikroelektronika korszerűsödése folyamatosan lehetővé tette egyre fejlettebb fegyverek és berendezések integrációját. Így napjainkban szinte a nyugati világ minden fegyverfajtát bevetheti, napszaktól és időjárástól függetlenül. A légierők igazi svájci bicskája lett, bármilyen feladatra alkalmas.

A kapacitásáról pedig csak annyit, hogy nagyjából kétszer akkora bombateherrel képes felszállni, mint egy második világháborús B-17, a repülő erőd.

Ugyan már évek óta folyik az utódjának, az F-35-nek a gyártása, de az időközben a Lockheed-Martinhoz került F-16-os építését sem hagyták abba. A legújabb, F-16V változathoz egy sor olyan fejlesztést is integráltak, amit a váltótípushoz dolgoztak ki. Ebből a V sorozatból vásárolt Szlovákia is 14 darabot, de még az amerikai légierő és a Nemzeti Gárda sem akar jó ideig lemondani a több mint 800 Viperájáról, hanem inkább korszerűsíti azok egy részét.

Amúgy a gép hivatalosan a Fighting Falcon (Vadász Sólyom) nevet kapta, de pilóták és a műszakiak csak Viper-ként (Vipera) emlegetik. Állítólag nagyon hasonlít a Csillagközi romboló című nagy sikerű, sci-fi tévésorozatban szereplő Viper vadászűrhajóra. Akárhogy is, az F-16-os méregfogai még ma is halálos fenyegetést jelentenek az ellenfelek számára. Nem véletlen, hogy Ukrajna is ezzel a géppel szeretné korszerűsíteni a légi erejét.

Az egyik legelső szlovák felségjelű F-16 Block 70. Forrás: Lockheed-Martin

Bár a Kijevnek ígért holland, norvég és dán F-16 A/B-ket még az 1980-as években gyártották, a gépeket a múlt század utolsó évtizedében alaposan korszerűsítették. Az úgynevezett MLU (Mid-Life Update) program keretében többek között megújult a radar, a támadó elektronika, az idegen-barát felismerő rendszer és alaposan kiterjesztették a felhasználható fegyverzet körét is.

Ezek a repülőgépek komoly előrelépést jelenthetnek Ukrajna légvédelme szempontjából.

Egyrészt a korszerű lokátoraik és rakétafegyverzetük révén távol tarthatják az orosz támadógépeket, másrészt lelőhetik az ukrán célpontok ellen indított cirkálórakétákat. A frontvonal feletti légi fölény megszerzésével pedig a saját csapatok közvetlen támogatása is megoldható. Ugyanakkor bevethetik a legkorszerűbb, GPS- vagy lézervezérlésű siklóbombákat, amelyekkel precíziós csapásokat mérhetnek az oroszokra.

Bár a szlovák beszerzések kapcsán az interneten több becsmérlő megjegyzés is megjelent az "elavult, múlt századi" F-16-osokkal kapcsolatban, a Vipera még sokáig nagyon potens harci gép lesz, amelynek korszerűsítése ma is változatlanul folyik.