Az elmúlt fél évtizedben számos alkalommal volt téma az európai uniós migrációs politikának – de különösen bármilyen kötelező kvótarezsimnek – a magyar kormány részéről történt bírálata, sok esetben elutasítása. Mindezek hátterében csak viszonylag ritkábban kerül reflektorfénybe a magyar határt (netán országterületet) elérő menekülteknek és ügyeiknek a hatósági kezelése kapcsán folyamatban lévő eljárások témája.
Az Európai Bíróság csütörtöki döntése az utóbbi kategóriába tartozik, amennyiben a migrációs kérdésnek nem a tagországok közötti tehermegosztás mikéntjéről zajló ötéves politikai vita kapcsán foglal állást, hanem a menekülteket az érvényes nemzetközi jog értelmében megillető jogvédelem magyarországi mibenlétét minősítette, méghozzá elmarasztalóan.
Szakértők szerint persze a két aspektus elkerülhetetlenül összefügg: ha egy ország politikai vezetése prioritásként kezeli a menekültbetelepítések/-betelepülések kizárását, akkor ezt következetesen csak úgy tudja érvényesíteni, ha határát zárva tartja, a menedékkérelmet lehetőleg az ország földrajzi területén kívül veti alá vizsgálatnak, a menedékkérőknek pedig ügyük eldőltéig lehetőleg nem biztosít szabad mozgást.
A menekültügyek kezelésének a mikéntjét ugyanakkor számos nemzetközi és európai uniós szabály bizonyos keretek között tartja. Az uniós joganyag korlátozott mértékben már korábban is foglalkozott ezzel, majd az arab tavaszt követő első – mai mértékkel már csak „kisebbnek” minősülő – bevándorlási hulláma is válaszul az EU 2013-as irányelve számos vonatkozásban rögzítette a menekültek jogvédelmét (más kérdés, hogy ezek átültetése majd minden tagországban többnyire terjedelmes késedelmet szenvedett).
Az ilyen és hasonló előírások – mint a kiskorú menekültek jogvédelme, a tolmácshoz való jog, a kötelező tartózkodási hely alkalmazási feltételeinek a számbavétele és hasonlók – a tágabb közvéleményben csak kevésbé ismertek, és a politikai viták szintjére is főként a menekültbefogadás ügye jut el, ennek megfelelő médiavisszhanggal.
Jogvédők azonban és persze a védelmet kereső egyes károsultak is már jó ideje aktívak annak érdekében, hogy az említett szabályoknak és irányelveknek érvényt szerezzenek. Ez nemcsak azért nem könnyű, mert az ezért kezdett eljárások időben többnyire igen elhúzódóak, hanem mert
a szabályok megszületése óta a politikai környezet is sok tekintetben változott, mindenekelőtt a 2015-ös nagy migrációs hullám megjelenésével.
Az erre válaszul született magyarországi intézkedések egyik talpköve például 2016 márciusa óta a tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet deklarálása.
A csütörtöki ítéletre szintén sok éves eljárássorozat lezárásaként került sor. Az eredeti jogvédői panaszokra reagálva az Európai Bizottság már öt éve kötelezettségszegési eljárást indított Magyarország ellen, amit aztán követett más, ezekhez kapcsolódó ügyekben felmerült panaszok – így mindenekelőtt a magyar határ mellett létrehozott úgynevezett tranzitzónák jogosságának – a kivizsgálása.
Ami a tranzitzónákat illeti – a mostani ítélet több vonatkozása is még ennek létével függött össze –, ezeket a bíróság egy ez évi (május 14-i) ítélete nyomán a magyar hatóság már felszámolta. Az ország területén észlelt illegális tartózkodás azonban többnyire továbbra is szerb területre történő kényszerkitoloncolást von maga után.
Rövid távon a luxembourgi ítélet – amely egyebek között elvetette a válsághelyzetre hivatkozó magyar érvelést – alaphelyzetben azt eredményezheti, hogy a kormányzat több olyan, jelenleg érvényben lévő intézkedést, illetve ezt legitimáló jogszabályt meg kell, hogy változtasson – megtagadva például felülvizsgálati szakaszban a korlátozásmentes tartózkodást az ország területén –, amely alapján az Európai Bizottság által megkifogásolt ügyekben a magyar hatóságok eddig az adott módon eljártak.