A sztálinizmus korszakának művészetpolitikája az íróktól elvárta, sőt megkövetelte az ideológiai elkötelezettséget, a hatalom eszmei alátámasztását, cserébe nagy példányszámban kiadott műveket, elismertséget és anyagi biztonságot kínált. Az írók jelentős része - eleinte valódi hittel és bizalommal - fel is adta alkotói szabadságát, és a szocialista realizmus pontosan soha meg nem határozott elveinek megfelelve "ontotta" sematikus verseit, regényeit és drámáit.
Amikor Sztálin halála után, 1953-ban Nagy Imre került kormányra, és meghirdette a szocializmus építésének "új szakaszát", megkezdődött az írók lassú eszmélése is, szembesültek a párt ideológiája és a sivár valóság ellentéteivel. 1956 nyarán a párt gyámkodásától megszabadult Írószövetség valódi szakmai, politikai viták színterévé vált, az 1956-os forradalom és szabadságharc szovjet leverése után pedig az ellenállás egyik szellemi központja maradt. Utolsó akciója a december 28-i közgyűlésen 250 szavazattal és csak nyolc ellenszavazattal elfogadott, Tamási Áron által megszövegezett Gond és hitvallás című memorandum volt, amelyben kiálltak a forradalom eszméi mellett.
A Kádár-kormány gyorsan világossá tette, hogy semmilyen tárgyalásra nem hajlandó, célja a korábbi rendszer némileg módosított változatának kiépítése, de ugyanakkor el is határolta magát a Rákosi-korszaktól. A forradalmat kegyetlen megtorlás követte, hogy csírájában fojtson el minden lehetséges ellenállást, ugyanakkor engedményeket is tett a politikailag nem aktív társadalmi csoportoknak.
Az új vezetés gondot fordított az irodalmi élet "megtisztítására" is: az állampárt, a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) Ideiglenes Intéző Bizottsága már 1957. január 12-én felfüggesztette az Írószövetség, majd az Újságíró Szövetség működését is. Egy héttel később, január 19-éről 20-ára virradóan több írót és újságírót letartóztattak, mert az "ellenforradalom" előkészítőinek vagy szervezőinek tekintettek őket: köztük volt Háy Gyula, Lengyel Balázs, Novobáczky Sándor, Varga Domokos és Zelk Zoltán, Fekete Gyula, Gimes Miklós és Molnár Zoltán már korábban vizsgálati fogságba került. A rendkívül nagy tekintélyű Kossuth-díjas, de a pártból 1956 nyarán kizárt Déry Tibor letartóztatására április 20-ára virradó éjszaka került sor. A letartóztatások jelentős nemzetközi visszhangot váltottak ki: Párizsban Déry Tibor Bizottság alakult, Fejtő Ferenc és Gara László közbenjárására a Nobel-díjas Albert Camus, Francois Mauriac és Roger Martin du Gard levélben tiltakoztak, az emigráns Magyar Írók Szövetsége mentőakciókat szervezett.
A Kádár-kormány ezekkel a lépésekkel az értelmiséget akarta megfélemlíteni, a félelem és bizonytalanság légkörében neves írókat is sikerült rávenniük, hogy 1957 őszén aláírják azt a párt által fogalmazott nyilatkozatot, amelyben az ellen tiltakoztak, hogy az ENSZ az úgynevezett "magyar kérdést" tárgyalja (Illyés Gyulát és Németh Lászlót például azzal zsarolták, hogy közreműködésüktől függ letartóztatott társaik sorsa).
A Déryék elleni eljárás főpróbájaként került sor az úgynevezett "kis íróperre", amelyben a népi írókhoz közelebb álló Varga Domokos és három társa állt bíróság elé, az ő ügyükben enyhébb ítéletek születtek. Az igazi, "nagy íróper" 1957. október 25-én kezdődött a Legfelsőbb Bíróság újonnan létrehozott Népbírósági Tanácsa előtt. A tanácsvezető bíró az a Vida Ferenc volt, aki később a Nagy Imre-pert is vezette. Kádárék szemében mind a négy vádlott - Déry Tibor, Háy Gyula, Tardos Tibor és Zelk Zoltán - megbízhatatlan, polgári származású és mentalitású kommunista volt, ezért a perirat és az ítélet is részletesen kitért osztályszármazásukra, megemlítette, hogy mikor kapcsolódtak be a munkásmozgalomba, továbbá azt is, hogy milyen kitüntetéseket kaptak; e szándékosan kiemelt tényekkel azt sejtették, hogy valamennyien ingatagok és hálátlanok.
A perben november 13-án hoztak ítéletet, s mind a négyüket bűnösnek találták "a népi demokratikus államrend megdöntésének kísérletében", ezért Déry Tibor kilenc, Háy Gyula hat, Zelk Zoltán három, Tardos Tibor másfél év börtönbüntetést kapott. Büntetésüket nem kellett teljesen letölteniük: a nemzetközi nyomás és tiltakozás hatására Tardos és Zelk 1958-ban, Déry és Háy 1960-ban amnesztiával szabadult.
Különböző perekben még majdnem kéttucatnyi irodalmár került bíróság elé, a perekben rendkívül súlyos ítéletek születtek. Gáli Józsefet és Obersovszky Gyulát halálra ítélték, később Obersovszky büntetését életfogytiglanra, Gáliét 15 évre enyhítették, Eörsi István nyolc, Fekete Sándor kilenc év börtönbüntetést kapott. Közülük a legkésőbb, 1963 márciusában Obersovszky szabadult.
Irodalom- és filmtörténeti érdekesség: Déry Tibor nem akarta, hogy kilencvenhárom éves édesanyját sokkolja fiának meghurcolása, ezért a rács mögül küldött leveleit "külföldi filmforgatásokról" címezte, felesége pedig eljátszotta az idős asszony előtt kegyes hazugságokból szőtt szerepét. Az író erről szóló Két asszony című novellája, valamint az 1956-ban született, az ötvenes évek koncepciós pereit idéző novelláinak összefűzéséből született 1970-ben Makk Károly nagysikerű Szerelem című filmje.