Amikor 2009-ben Obamának ítélték oda a Nobel-békedíjat, maga is elismerte a lépés korai és vitatott mivoltát, és közölte: még munkája elején jár. Hat évvel később az amerikai elnök végre fajsúlyos diplomáciai győzelmet aratott azzal, hogy megakadályozta Irán atomfegyverhez jutását, s így megelőzött egy katonai konfliktust a világ egy instabil térségében - értékelte az AFP hírügynökség.
Ahhoz nem fér kétség, hogy a megállapodás Obama elnöki hagyatékának egyik legfőbb eleme lesz, ahogy külpolitikai stratégiájának lakmusz tesztje is. Habár az szakmai körökben is vitatott, hogy pontosan mit kell érteni Obama-doktrína alatt, illetve van-e egyáltalán ilyen - maga az elnök például nemrég úgy írta le az amerikai külpolitikát vezérlő elveket: "ne csináljunk hülyeségeket" -, az egyértelműnek tűnik, hogy a konfrontáció helyett a diplomáciai nyitást, az ideológiai elemekkel tarkított szembenállás helyett a párbeszédet részesíti előnyben. Obama a The New York Times napilapnak áprilisban adott interjújában úgy foglalta össze: "nyitunk ellenségeink felé, de megőrizzük képességeinket", utóbbival az amerikai katonai-gazdasági fölényre utalva.
E tekintetben az elnök első beiktatása óta konzekvens. 2009. januárjában - szemben elődjével, a Teheránt "a gonosz tengelye" tagjának nevező George W. Bush-sal - leszögezte: kezet nyújt Irán vezetői felé, ha ők hajlandóak ezt viszonozni. Miután azonban nem volt fogadókészség a közeledésre, Washington az iráni gazdaság alapjait megrengető szankciórendszert dolgozott ki, s ehhez a elnyerte a világ támogatását is. Iránt gyakorlatilag kizárták a világ olajpiacairól és a nemzetközi pénzügyi rendszerből. Washington kihasználta "képességeit", Teherán pedig kénytelen tárgyalóasztalhoz ülni.
Az elnök számára személyesen is kiemelkedően fontos volt az iráni megállapodás, és az Egyesült Államok utóbbi hat évének egyik külpolitikai lépése sem viseli magán ilyen mélyen Obama kézjegyét. A Reuters hírügynökségnek beosztottjai azt mondták, az elnök az Iránnal folytatott tárgyalások legkisebb részleteibe is beleásta magát, míg a szíriai és a kelet-ukrajnai konfliktussal jóval kevesebbet törődött.
A The New York Times keddi elemzése szerint Obama annak a reményében ölt bele ennyi energiát a megállapodásba, hogy a nukleáris fenyegetés - akár csak egy évtizedre való - elhárításával neki és utódainak lesz idejük helyreállítani az Egyesült Államok egyik legellenségesebb kétoldalú kapcsolatát. A lap szerint Obama az iráni megállapodással hasonló kockázatot vállal, mint amit annak idején Richard Nixon elnök a kínai nyitással - ám abban még a lépés támogatói sem biztosak, hogy siker fogja koronázni azt.
A lap figyelmeztet: az iráni helyzet jóval összetettebb, mint Obama két másik közeledési kísérlete, a mianmari és kubai rezsimekkel való részleges kiegyezés. Ezen országok nem jelentettek veszélyt az Egyesült Államokra, és a rájuk kivetett szankciók feloldása sem jár kockázattal.
Teherán azonban atomprogramja miatt veszélyes: az ország az 1979-es iszlám forradalom óta támogatja a síita fegyveres csoportokat a térségben a libanoni Hezbollahtól kezdve a jemeni húszi felkelőkig, ahogy a szíriai Bassár el-Aszad elnök rezsimje is csak Irán segítsége miatt áll még. Irán az Egyesült Államokkal szövetséges szunnita rezsimek - elsősorban Szaúd-Arábia - legfőbb térségbeli riválisa, egyúttal pedig Izrael esküdt ellensége.
Márpedig a szankciók feloldásával Irán jelentős többletbevételhez jut, amelyet - ha úgy akarja - a térség további destabilizálására és regionális hatalmi pozíciójának erősítésére használhat fel.
"A valóság az, hogy ez egy fájdalmas megállapodás, de egyben szükséges és bölcs is. Úgy is tekinthetünk rá, mint az Irán féken tartására irányuló hosszú küzdelem kezdetének a végére. Lesznek még további drámák is" - mondta a The New York Timesnak R. Nicholas Burns, a Harvard Egyetem tanára.
Az első dráma a megállapodás kongresszusi elfogadtatása lehet. A törvényhozásban többségben lévő republikánusok azt ígérték: minden megtesznek a megállapodás meghiúsítása érdekében. Azonban a kongresszusi felülvizsgálatról szóló törvény olyan szűkre szabja hatáskörüket, hogy ehhez Obama saját pártjának kéne fellázadnia.
A nagyobb kihívások vélhetően csak évek múlva jönnek. Ha az Egyesült Államok következő elnöke a Republikánus Pártból kerül ki, az egész biztosan az egyezség felrúgásával jár majd. Ahogy az amerikai szövetséges, de az Obama-kormánytól látványosan elhidegült Benjámin Netanjahu izraeli kormányfő is jelezte: mindent meg fog tenni, hogy elgáncsolja a megállapodást (korábban katonai beavatkozással is fenyegette Iránt az atomprogram miatt).
A legnagyobb kockázatot azonban az iráni vezetés jelenti. Arra még az egyezség támogatói sem számítanak, hogy Teherán rövid távon változtatni fog destabilizáló magatartásán, ezért az iráni kapcsolat a közeljövőben is az amerikai külpolitika legkomolyabb kihívásai között lesz.
Az is kérdéses, hogy mi lesz az atomprogram sorsa az egyezményben foglalt tízéves határidő lejárta után. Teherán nukleáris infrastruktúrája jelentős részét fenntarthatja, így továbbra is csak néhány lépésre lesz a nukleáris fegyverek előállításától. Ezért elképzelhető, hogy - ha addig nem javulnak drámaian az iráni-amerikai kapcsolatok - tíz év múlva az egész kezdődhet elölről.