Pedig az ügy még diplomáciai síkon sem lefutott. John Kerry külügyminiszter nem kívánt belemenni annak latolgatásába, hogy hány százaléknyi lehet az esélye a végleges megállapodásnak és mennyi a tárgyalások összeomlásának. Mindazonáltal nemcsak annak a lehetősége van benne a levegőben, hogy Irán végül kihátrál az egyezségből; az is kétséges, hogy az alkut nem fogja-e megtorpedózni a tavaszi szünetéről a jövő héten visszatérő kongresszus.
A veszély Obama elnök szerint is reális, mert rögtön a lausanne-i köztes egyezség nyélbe ütése után arra figyelmeztetett, hogy ha a törvényhozás megpróbálja zátonyra futtatni a megállapodást, akkor az Egyesült Államokat fogják okolni a diplomácia kudarca miatt.
A republikánus nyomás erős: a párt potenciális elnökjelölt-aspiránsai közül hárman is - Marco Rubio, Ted Cruz és Rand Paul - csatlakoztak ahhoz a 47 szenátorhoz, akik hetekkel a köztes megállapodás előtt levélben figyelmeztették Teheránt, hogy az Obamával megkötött megállapodás csak addig lesz érvényes, ameddig a mostani elnök áll az ország élén. Ellenérzését fejezte ki Jeb Bush volt floridai és Scott Walker jelenlegi wisconsini kormányzó is.
A megelőző támadáshoz tartozott az is, hogy a képviselőház republikánus elnöke, John Boehner Obama háta mögött hívta meg március elejére Benjámin Netanjahu izraeli kormányfőt az amerikai kongresszusba, hogy az izraeli politikus ott a saját újraválasztása mellett és az atompaktum ellen kampányoljon. Az otthoni újrázás sikerült Netanjahunak, a közbülső megállapodást kisiklatnia eddig nem. Ezért most újult erővel, olyan súlyos állításokkal támadja a tervezett végleges megállapodást, melyek szerint az hazája "létét" fenyegeti, és megnyitja az utat az iráni atomfegyver létrehozása előtt.
Netanjahu álláspontja mind a mostani céljaik, mind a jövő évi amerikai elnökválasztás szempontjából rímel a republikánusokéval, akik igyekeznek ébren tartani az érzést, hogy Obama - aki azt állítja, hogy "Izrael elismerése nem feltétele az Iránnal megkötendő megállapodásnak" - nem viseli eléggé a szívén a zsidó állam biztonsági érdekeit. Ezzel a kongresszus elhódítása után a Fehér Ház bevételére törekvő konzervatívok megpróbálják maguk mellé állítani a hagyományosan inkább a demokratákhoz húzó amerikai zsidó szavazótábort.
Hiába nincs még végső paktum, kongresszusi republikánus vezetők értésre adták, hogy nem óhajtják tétlenül kivárni az Iránnal folytatott tárgyalások utolsó negyedévét. Elemzők szerint két útja lehet annak, hogy megpróbálják kisiklatni az atomalkut. Az egyik új szankciók bevezetése Teheránnal szemben, a másik pedig a végső megállapodás végrehajtásához vagy elvetéséhez való jogosultság kiharcolása. Obama elnök mindkét lehetőséggel szemben vétót helyezett kilátásba.
A szenátus külügyi bizottsága már április 14-én szavazni fog egy olyan törvénytervezetről, amely előírná, hogy a végső megállapodást 60 napig mérlegelhesse a kongresszus, az Iránnal bevezetett szankciók felfüggesztése előtt. Ezt első körben mind a testület, mind a teljes szenátus képes elfogadni. A kérdés az, vajon meglesz-e az elnöki vétó leküzdéséhez szükséges kétharmad is, amelyhez demokrata átszavazásra lenne szükség. Nem mellékes, hogy a republikánusok mellett az elnök pártjának sok honatyája is úgy érzi, hogy az iráni nukleáris program olyan fajsúlyú dolog, amely megköveteli a kongresszus beleszólását a döntésbe.
Arról, hogy mely nemzetközi megállapodásokat kell a szenátusnak is szentesítenie, és melyeket elég csak az elnöknek aláírnia, évtizedek óta alkotmányjogi vita zajlik Washingtonban a hatalom törvényhozó és végrehajtó ága között, hasonlóan ahhoz, hogy az amerikai hatalmi struktúrában kinek van joga elrendelni a fegyveres erők bevetését.
A Fehér Ház alapvetően nem kötelező erejű, ám kényszerítő eszközök alkalmazását mégis megengedő kormányközi megállapodásként próbálja meg beállítani a leendő nukleáris alkut, nem pedig olyan nemzetközi szerződésként, amely az alkotmány értelmében megkövetelné a szenátus véleményezését és beleegyezését. Az iráni vezetésnek írt levelet küldő szenátorok ennek az ellenkezőjében hisznek.
A statisztika szerint az Egyesült Államok nemzetközi kötelezettségvállalásainak döntő többségét nem hagyta jóvá a szenátus. A csak elnöki szignóval szentesített, fontosabb nemzetközi megállapodás volt például a Kínai Népköztársaság elismerése, valamint a vietnami háború és az 1979-81-es iráni túszválság lezárása.
A jogászok többnyire elismerik, hogy az egyes megállapodások kidolgozásakor a kormányzat maga döntheti el, hogy szerződést - ilyeneket döntően a fegyverzetcsökkentésről írtak alá -, avagy más típusú egyezményt kíván megkötni. Ennek alapján elvileg ki lehetne zárni a kongresszust az iráni alku jóváhagyásából.
Ám döntő akadálya lehet a kormány egyoldalú cselekvésének, hogy a lausanne-i megállapodás valóra váltásának egyik kulcseleme az Irán elleni szankciók feloldása lesz - márpedig a legkeményebbek közül többet éppen a kongresszus fogadott el. Obamának nincs jogköre az összes amerikai büntetőintézkedés megszüntetéséhez, az elnöknek ezért odahaza is keresnie kell a ritka lehetőséget a kiegyezésre.
Ennek az erőfeszítésnek a kimenetele pedig, a diplomáciai tárgyalásokéhoz hasonlóan, kétesélyes.