Magának az USL-nek a létrehozása is az államfői tisztséggel állt összefüggésben. 2011-ben Victor Ponta, az akkor még ellenzéki Szociáldemokrata Párt (PSD) és Crin Antonescu, az akkor szintén ellenzékben lévő Nemzeti Liberális Párt (PNL) elnöke egy pillanatig sem titkolta, hogy a jobboldali Traian Basescu államfő és a hozzá közel álló akkori kormánypárt, a Demokrata Liberális Párt (PDL) ellen fogott össze. A két pártelnök megegyezett abban, hogy az USL miniszterelnökét a szociáldemokraták, államfőjét a liberálisok adják.
Úgy tűnik azonban, hogy a közös ellenség volt az egyedüli, ami összetartotta őket. Az USL nagyon jól teljesítő politikai projektnek bizonyult, amíg a népszerűtlen intézkedéseket hozó PDL-kormányt, vagy azt védő Basescut kellett leváltani. A kormányváltás sikerült is, de az államfő túlélte a felfüggesztést.
Az USL ellenzéki összefogásként olyan jól működött, hogy kétharmados többséghez jutott a parlamentben a 2012-es választásokon, de kormányzati szövetségként elvesztette kohézióját. Miután nyilvánvalóvá vált, hogy Basescut nem lehet leváltani - az USL még népszerűsége csúcsán, az államfő menesztéséről rendezett 2012-es népszavazáson sem tudta az ötven százalékos érvényességi küszöböt meghaladni - a koalíciót alkotó két nagy pártban egyre többször merült fel az a kérdés, hogy akkor meg mire jó a hatalmon való osztozkodás?
A nagyobb választói háttérrel rendelkező PSD számára egyre kevésbé tűnt vonzónak, hogy támogassa Antonescut a neki beígért államfői tisztség megszerzésében. Basescu ugyanis idén decemberben mindenképpen távozik a hatalomból, mert második elnöki mandátuma is lejár. A PSD annak fényében tartotta elfogadhatónak Antonescu államfői jelöltségét, hogy az USL a tisztség súlytalanítására készült. A tervezett alkotmánymódosítás - amelynek szövegezését éppen Antonescu vezényelte le - az elnöki hatalom csökkentését, a parlament és főleg a kormány súlyának növelését eredményezte volna.
Csakhogy az alkotmányt az USL-nek nem sikerült módosítani, legfontosabb előírásait az alkotmánybíróság megvétózta. Ilyen körülmények között a szociáldemokratáknak már nem tetszett annyira az ötlet, hogy Antonescu legyen az államfő. Egyre hangosabban utalgattak arra: a legnagyobb román párt mégsem engedheti meg magának, hogy ne legyen saját államfőjelöltje.
A PSD - nagyobbik testvérként - a tisztségeken való egyenlő osztozkodást is kezdte méltánytalannak tartani, és Victor Ponta egy sor olyan intézkedést hozott, amellyel saját pártja javára kurtította meg a liberális miniszterek hatáskörét és a rendelkezésükre álló forrásokat. Ez a liberálisoknál váltott ki elégedetlenséget. A hatalomból való fokozatos kiszorulásukat el is fogadták volna addig, amíg még bízni lehetett abban, hogy Antonescu lesz az USL államelnök-jelöltje és megválasztását a PSD is támogatja. De a liberális pártelnök - állítása szerint - már tavaly rájött, hogy csak hitegetik.
Az USL vezetői először az ügyészségi kinevezéseken, majd a verespataki bányaprojekten, aztán pedig az amnesztia-törvényen vesztek össze. Ponta és Antonescu decemberben kölcsönösen lehazugozta egymást, de az USL nem bomlott fel, mert mindkét fél arra várt, hogy a másik veszítse el a türelmét, egyikük sem akarta ugyanis magára vállalni a koalíció felrúgásának felelősségét.
A szakítást formailag az váltotta ki, hogy az USL pártjai nem tudtak megegyezni a kormány szerkezetének átalakításáról. Antonescu a PNL kormányzati súlyának növelésére akarta felhasználni azt, hogy új tisztségviselőket kellett jelölnie néhány lemondott liberális miniszter helyére. A párt legtekintélyesebb politikusát, Klaus Johannist javasolta a belügyminisztérium élére és neki követelte a PNL-nek járó miniszterelnök-helyettesi tisztséget is, amely érzékeny veszteség lett volna a PSD-nek.
Ezt Ponta nem akarta elfogadni. Már csak azért sem, mert időközben annyi képviselő igazolt át hozzájuk a parlamentben, hogy a PSD-nek - két kisebb párttal és a kisebbségi frakcióval - a liberálisok nélkül is van már egy törékeny (három fős) többsége, amely a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) 26 fős frakciójának támogatásával már megnyugtató mértékűre növekedne az 575 tagú parlamentben.
Romániában a szociáldemokrata, liberális és konzervatív ideológiát megtestesítő három nagy párt - PSD, PNL és PDL - mindhárom lehetséges kombinációban megpróbált már nagykoalíciót alkotni, de egyik sem működött két évnél hosszabb ideig. A parlamentben mindig adódott annyi kis párt, kisebbségi képviselő és helyezkedő politikus, hogy a feljövőben lévő nagy pártok ezeket maguk mellé állítva egyedül is kormányképesek legyenek.
Romániában az államfőnek szinte tejhatalma van abban, kit bíz meg kormányalakítással, de egy miniszterelnököt leváltani csak a parlament tud. Így paradox módon sokszor a kis pártokon múlt az, ki kormányoz Romániában, és az ilyen kormányzatok akár stabilabbak és hosszabb életűek is lehetnek, mint a hatalmon osztozkodni nem tudó nagykoalíciók.