Dmitrij Medvegyev orosz államfő vasárnap üzenetben tisztelgett a húsz éve véget ért afganisztáni hadviselés elesettjei előtt, és köszöntötte a háború veteránjait. "Mély tisztelettel adózunk a katonáknak, akik bátran, állhatatosan, becsületesen teljesítették a parancsnokaik által kiadott feladatokat, és emlékezünk azokra, akik életük árán is teljesítették a hazával szembeni kötelességüket" - jelentette ki az elnök.
Borisz Gromov, a Moszkvai terület kormányzója, egykoron az Afganisztánban harcoló szovjet egységek főparancsnoka vasárnap a fővárosban megkoszorúzta az Ismeretlen Katona sírját. Gromov a politikai vezetés nagy hibájának nevezte az afganisztáni bevonulást. Ebben egyetért vele a széles közvélemény többsége.
A VCIOM közvélemény-kutató intézet friss felmérése szerint a megkérdezettek 47 százaléka azt mondja, hogy politikai kalandorság volt a háború, amelybe felelőtlenül vitte bele az országot a szovjet vezetés. Igaz, 18 százalék ma is úgy látja, hogy az afganisztáni jelenlét szükséges volt a Szovjetunió geopolitikai érdekeinek védelmében, s 16 százalék szerint a szovjet katonák internacionalista kötelességüket teljesítették. Nem volt feltétlenül szükséges a háború a megkérdezettek 58 százaléka szerint, ellenkező nézeten van 20 százalék.
A FÁK-államok kormányfői mellett működő, az afganisztáni harcok résztvevőivel foglalkozó bizottság a lakosság segítségét kérte az eltűntek felkutatásához. A felhívás szerint számuk a háború végén négyszáz volt, de 130 embert már megtaláltak. Legtöbbjüket Oroszországban, illetve a volt szovjet köztársaságokban, másokat Afganisztánban temettek el, de 22 katona életben maradt és hazatért. Ma sincs hír azonban körülbelül 270 katonáról.
Monarchia, kommunisták, anarchia
Az erős európai - brit - befolyás alatt álló afgán monarchia egyik legbékésebb korszakát élte 1933 és 1973 között, Zahir sah uralma alatt. Ekkor azonban Zahir mostohatestvére, Daud kán miniszterelnök vértelen államcsínyt hajtott végre. Az 1978-ban aztán pucccsot hajtott végre a kommunista Afgán Demokratikus Néppárt, Daud kánt pedig egész családjával együtt meggyilkolták. 1979 szeptember 17-én viszont Hafizullah Amin megdöntötte a szovjetbarát M. Taraki kormányát
A Szovjetunió végül 1979. december 24-én vonult be Afganisztánba a 40. hadsereggel, hogy megsegítse a helyi kommunista erőket - hivatkozva a két ország között 1978-ban aláírt barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződésre. Az akcióban negyvenezer katona vett részt, de az afgán kommunisták még ennél is jóval több katona segítette azt. Amint és családját megölték, az új vezető Babrak Karmal lett.
A bevonulást élesen elítélte a nemzetközi közvélemény. Az Egyesült Államok csökkentette a SZU-ba irányuló gabonaexportját, és a moszkvai olimpia bojkottjára szólított fel. A szovjet katonák számát folyamatosan százezerrel emelték. Az afgánoknak sem tetszett azonban a szovjet megszállás, így gerillaharcot kezdtek az idegen hadsereg ellen.
Az Egyesült Államok pedig - az elnök ekkor Jimmy Carter volt, nemzetbiztonsági tanácsadója pedig Zbigniew Brzezinski - titokban megkezdte a kormányellenes mudzsahedek felszerelését és kiképzését a pakisztáni titkosszolgálat segítségével, de India és Kína is támogatta a felkelőket. 1980 elején a mudzsahedinek a városok kivételével az ország területének 90 százalékát ellenőrzésük alatt tartották.
A falvak lerombolása és a sorozatos szovjet offenzívák lassan elnéptelenítették a vidéket, a lakosság a magas hegyek között, barlangokban keresett menedéket, vagy a szomszédos államokba, leginkább Pakisztánba menekült. A menekültek száma 1983-ra elérte a négymilliót. A legvéresebb év 1985, amikor a szovjet hadsereg 120 ezer fővel elérte a legmagasabb létszámát. Az ebben az évben Gorbacsov elnök által elindított peresztrojka miatt más megítélés alá esett a háború, amiről már szabadabban lehetett beszélni.
Végül a legfelsőbb vezetés is belátta, hogy a további szovjet részvétel a háborúban értelmetlen. Kabult és a megyeszékhelyeket ellenőrzésük alatt tartották ugyan, de az elfoglalt vidéki területeken képtelenek voltak megszervezni a helyi szervezetek munkáját. 1985-ben tárgyalásokat kezdtek a felkelők egyes vezetőivel,1986-ban pedig Karmalt M. Nadzsibullah váltotta. Ugyanebben az évben a szovjet vezetés kivont az országból hat harcoló ezredet. Véglegesen 1989-ben hagyták el az országot a szovjet csapatok, akiknek veszteségét a történészek 15 ezer főre teszik.
A Szovjetunió folytatta Nadzsibullah elnök (az afgán titkosszolgálat korábbi főnöke) támogatását 1992-ig, amikor az új orosz vezetés megtagadta, hogy olajtermékeket adjon el a neki. A harcok eredményeként az elit és az értelmiség nagy többsége elmenekült az országból. A mudzsahedinek győzelme után is folytatódtak a harcok, átmenetileg a hadurak szerezték meg az államhatalmat a világ által magára hagyott országban. A sorozatos harcok csúcspontja 1994-ben volt.
A káoszból végül a vallási-politikai erők által alapított Talibán emelkedett ki, akik 1996-ban elfoglalták Kabult, majd 2000 végére az ország területének 95%-át ellenőrzésük alá vonták. Az ellenzék (az Északi Szövetség) csak az északkeleti csücsköt, Badahsán tartományt tudta megtartani. A tálibok közt sokan ott sejtenek rengeteg, az Egyesült Államok által a szovjet beavatkozás ellen kiképzett katonát is, és éppen ebben a háborúban erősödött meg a harcos iszlám szélsőség.