Az 1997-ben hozott szervátültetési törvény szigorúan szabályozza Németországban az ilyen jellegű orvosi beavatkozásokat. Ennek értelmében csak olyan halott szervét lehet átültetni, aki még életében beleegyezett ebbe, és ilyen irányú szándékát írásba foglalta.
Lehetőség nyílik a szervátültetésre akkor is, ha az elhunyt közvetlen hozzátartozói így rendelkeznek. A törvény értelmében élő személy is felajánlhatja veséjét átültetési célra, de csak abban az esetben, ha ezzel közvetlen vérrokona életét tudja megmenteni.
Így akarják ugyanis elkerülni a donorkereskedelmet, ami kiváltképpen Kínában terjedt el.
Az elmúlt két évtized során a veseátültetések száma 10 százalékkal emelkedett, míg a szívátültetések száma 479-ről 350 alá csökkent. Nőtt viszont a májátültetések száma.
Míg azonban a halott személyektől származó szervátültetések üteme igen szerényen felfelé ívelő görbét mutat, az élő testből történő átültetések száma csaknem ötszörösére emelkedett, ami részben a német orvosi kamara, részben pedig az országos etikai tanács ismételt kampányára vezethető vissza.
Ennek ellenére évente a veseátültetésre váró páciensek alig egy ötödét tudják új szervvel ellátni, és ezzel Németország erősen elmarad a nyugat-európai átlag mögött.
Ennek anyagi vonzatai is vannak, mert a betegbiztosítók nem fedezik maradéktalanul az ilyen irányú költségeket, és ez nem hat ösztönzőleg azokra, akik embertársaik életének megmentése érdekében hajlandónak mutatkoznak legalább haláluk után egészséges szerveik gyógyászati célú felajánlására.